Betűk a levesben
Nyelvünk, mint bármely nyelv a világon, két dologra épül: a hagyományra és a változásra. A társadalomban végbemenő folyamatok beszédünkben és írásunkban is leképeződnek – gondoljunk csak az utóbbi évek technikai fejlődésére, amelynek során új szavak sokasága vált minden nap használatossá. Ma már természetes, hogy a nagymama e-mailt küld, az unoka mp3-as lejátszón hallgatja a zenét, a bankkártyánkhoz PIN-kódot használunk. Az 1984 óta érvényben lévő, 11. kiadású helyesírási szabályzat példaanyaga ma már elavultnak tekinthető.
– Az eddigi tapasztalatok szerint körülbelül harmincévente szükséges a szabályzat módosítása – mondja Nyomárkay István akadémikus, a Magyar Nyelvi Bizottság elnöke. A szervezet már évek óta kiemelt témaként foglalkozik helyesírásunk mai állapotával és jövőjével, illetve az egyes szabályok átdolgozásával. – Az elmúlt öt évben tartott megbeszélések alapján arra jutottunk, hogy egyelőre nem aktuális egy gyökeres átalakítás, még a leginkább vitatott különírási-egybeírási rendszer tekintetében sem. Ennek megbolygatása vagy több alternatív megoldás bevezetése csak növelné a nyelvi káoszt, főképp a nyelvi tudatot megalapozó általános iskolai tanárok körében.
Hasonló a helyzet a szakemberek körében is vita tárgyát képező kiejtés irányában való elmozdulás terén. Ennek alapján megengedhető lenne például az óvoda helyett ovodát, a húszat helyett pedig huszat írni, ahogyan az a beszédben már régóta elterjedt. Félő azonban, hogy ez az „úgy írj, ahogy beszélsz”-elv még inkább leszoktatná az embereket a nyelvről való gondolkodásról, a helyesírás tudatos használatáról.
– Az elavult példaanyag módosításán kívül két régi szabály változik most meg biztosan: a -féle, -szerű, -fajta utótagok eddig képzőként, ezentúl önálló összetételi tagként, de továbbra is egybeírandók. Az -a, -e, -i végű tulajdonnevek -i képzős változatában pedig megengednénk több megoldást is. Így a jánoshalmi lakos lehet majd jánoshalmai, a balatonalmádi polgár pedig balatonalmádii. Ezenkívül egyetlen újdonsággal bővül immár 300 pontossá a szabályzat, ami olyan, két kötőjellel írandó szókapcsolatokat magyaráz meg, mint például a Nobel-díj-átadás vagy az Achilles-ín-szakadás – fejezi be a nyelvészprofesszor, hozzátéve azt az ígéretet is, hogy az egyes pontokhoz tartozó magyarázatok az átdolgozást követően a nem szakemberek számára is könnyebben érthetőek lesznek.
Hogy mindez elég-e, azzal nem mindenki ért maradéktalanul egyet. Gyakorló nyelvi tanácsadóként Eőry Vilma, a Nyelvtudományi Intézet nyelvművelő és nyelvi tanácsadó munkacsoportjának főmunkatársa szerint ezek a változtatások nem lényegesek a helyesírás egésze szempontjából. Ehelyett inkább egy átfogó reformra volna szükség, ami a szűk szakmai keretekből kitörve érzékelhető lenne az átlagember írásgyakorlatában is.
– Közönségszolgálati tanácsadóként húsz éve válaszolok helyesírási, nyelvhelyességi kérdésekre, és a gyakorlat azt mutatja, hogy a magyar helyesírás egyrészt túlszabályozott, másrészt annyira nem egyértelmű, hogy még az iskolázott ember sem tudja megfelelően alkalmazni – így Eőry Vilma.
Az egybeírás-különírás-kötőjelezés például olyan problémás pont, amelyre a mai szabályzat alapján nem mindig van jó megoldás. Ezért sokak szerint nem a szabálypontok bővítése, hanem éppen egyszerűsítése, csökkentése lenne a célravezető. Jobban meg kellene bízni abban a nyelvhasználóban, aki komolyan veszi a helyesírást, hiszen annak úgyis hiába szabályozunk, akit nem érdekel. A könnyebben felfogható szabályok bevezetése viszont a kevésbé tudatosan írók dolgát is megkönnyíthetné. Természetesen nem a szabályok szükségességének megkérdőjelezéséről van szó, csupán ezek gyakorlathoz való közelítéséről. Fontos, hogy a nemzeti nyelvnek legyen egy viszonylag egységes, rögzített, a nemzet egészét lélekben is összetartó változata, amelyhez az adott kultúrában élők igazodnak, de maga a helyesírás igazából arra való, hogy a mindennapos írásgyakorlatot szabályozza.
– Nem az a cél – összegzi végül a főmunkatárs –, hogy életidegen, nehéz példák gyakoroltatásával már kisiskolás korban elriasszuk a gyerekeket. Tanítható, tanulható és főképp használatközpontú helyesírási szabályzatra van szükség, aminek kialakítása igen nehéz feladat, én sem szívesen vállalkoznék rá. Az biztos, hogy az újnak is a lehetséges mértékig a hagyományokon kellene alapulnia, de a mainál jóval rugalmasabb keretként. Még mindig igaz ugyanis, hogy főképpen a nyelvében él a nemzet. Fontos tehát annak megértése, hogy a helyesírás és a beszéd szorosan összefügg egymással. Ha az írás és a szabályzat túl szigorú és nem a nyelvhasználó szempontjából nyújt segítséget, az káros következményekkel járhat beszédre nézve is. Példa erre az úgynevezett suksükölés („megyünk, és learassuk a búzát”), amely esetében mindenki, neveltetésre, végzettségre és lakóhelyre való tekintet nélkül egyetért abban, hogy aki ezt használja, a tanulatlan vidéki, bunkó. Holott a magyar grammatika szabályai szerint pont a suksükölő jár el helyesen, s nem az, aki a nyelvtanilag kivételes, de a nyelvi sztenderd szerinti helyes alakokat használja. Az iskolában ennek kipellengérezése lehet egy diszkriminatív eszköz a diák megszégyenítésére, lejáratására. Holott a tanár feladata éppen ellenkezőleg az a magyarázat lenne, hogy a nyelvünk többi igéje esetében sincs külön alakváltozat a felszólító és a kijelentő módú formára. Hasonló a helyzet a nák-nék toldalék esetében is, például aki azt mondja, „elaludnák”, nem tesz mást, mint az egyik legősibb magyar hangtörvényhez, a magánhangzó-illeszkedéshez igazodik, azaz mély hangrendű szóhoz mély hangrendű toldalékot csatol.
Ki mondja meg akkor, hogy mi a helyes?
– A jelenlegi szabályzat „egyistenhitű” – véli Kontra Miklós, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa, akinek szakterülete a nyelvészet és a társadalom összefüggéseivel foglalkozó szociolingvisztika. – Általában csak egy helyes alakot vagy megoldást tartalmaz. Gondoljunk például a nejlon szóra, ami csak ebben a változatban szerepel, kizárva az erdélyi magyarok többsége által használt nájlont. A szabályzat ezzel azt sugallja a másik változatot használóknak, hogy nem tudnak helyesen írni, azaz buták. Ezzel valójában nem tesz mást, mint kirekeszt egy uralkodó nézőpont alapján. A betarthatatlan törvények így hamar társadalmi konfliktusforrásokká válhatnak, különösen az iskolai oktatásban. Több változatot kellene engedni, hogy a döntés joga a nyelvhasználó kezében legyen. Azt kell megtanítani is, hogy az egyes változatokat az emberek a beszédhelyzethez igazodva, helyesen megítélve tudják használni. Ha a vidéki lány Budapestről hazatérve kijavítja suksükölő apját, esetleg akkora pofont kap, hogy kiszáll az ajtón. Baj akkor van tehát, ha egy vélt hierarchia miatt nem a helyén kezeljük a dolgokat, hiszen a maga közegében mindkét változat tökéletes. Ez a pedagógusok felelőssége is.
A megtanulhatatlan szabályok pedig nem csak a nagy többség esetében vezethetnek rossz helyesíráshoz. Egy 1991-ben készült könyvben 30 magyar nyelvészt kértek fel arra, hogy néhány kérdésre válaszoljanak életükkel, munkájukkal kapcsolatosan. A beérkezett válaszok mindegyikében akadt a szabályzat szerinti helyesírási hiba. Ha az ezzel foglalkozó szakemberek sem tudják az előírásokat maradéktalanul betartani, hogyan tudná az átlagember?
Egy másik, 1988-ban készített, reprezentatív felmérésben arra kérték a válaszadókat, hogy egy szövegben keressék meg és javítsák ki a helyesírási hibákat. Csupán 2, 5 százalék tudta alkalmazni azt a szabályt, amely szerint az útiköltség szó hosszú és nem rövid kezdő magánhangzóval írandó. A későbbi, megismételt vizsgálatban is hasonló volt az arány. A szabálykönyv erre vonatkozó 27/b pontját tehát a magyarok többsége képtelen alkalmazni. Mégsem született azóta sem új megoldás. Átfogó vizsgálatokra különösen a gyakorló magyartanárok körében lenne szükség, főképpen arra vonatkozólag, hogy konkrétan mi történik a különböző fokú és szintű iskolákban a helyesírás tanítása közben. Erre hívja fel a figyelmet Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke is, aki „civilben” a Radnóti gimnázium vezetőtanára.
– Hiba a túlzottan helyesírás-központú magyartanítás. Különösen a típushibákkal teletűzdelt görcsös gyakoroltatást tartom károsnak, ami a gyerekekből szorongást és utálatot válthat ki. Az anyanyelvi kommunikáció tanításakor a szövegalkotásnak és szövegértésnek kell a központban állnia, ami az írás, a beszéd és a sok olvasás során fejlődik leginkább, s ami magával hozza a helyesen írt formák bevésődését is különösebb nyelvtanórai szenvedések nélkül – mondja a gyerekeket igen jól ismerő és a szabályzatot egyébként általában jól használhatónak értékelő szakember.
Tehát sokan, sokféle szempontból foglalkoznak a helyesírás problémáival, de az összefogás és a szakmai kommunikáció hiánya – jellegzetes magyar betegségként – ellehetetleníti a közös gondolkodást. Öt évnyi munka eredményeként minden marad a régiben. Vihar egy pohár vízben.
Farkas Anita