Prokopp Mária művészettörténész a reneszánsz Magyarország nagyságáról

Június elején robbant a médiában Prokopp Mária művészettörténész és Wierdl Zsuzsa restaurátor Firenzében tett bejelentése, miszerint tudományosan megalapozott hipotézis, hogy az esztergomi várban, Vitéz János dolgozószobájának falán lévő freskók egyike Botticelli műve. Sokan azonnal kontráztak, igyekeztek hiteltelenné tenni és gyorsan lezárni a kérdést, ám a két szakember kitartó munkával a művészettörténeti mozaik egyre több részletét rakja össze. Prokopp Máriával beszélgettünk.

– Úgy tűnik, a bejelentéssel nem sikerült megvalósítani eredeti szándékukat, azaz hogy tudományos vita induljon a feltételezésről.

– Egyelőre nem. Egyszerűen csak lesöpörték az asztalról, érvek nélkül. Tekintélyként leginkább Marosi Ernő, az MTA alelnöke szólalt meg, legutóbb például a Mozgó Világban, de ő, bármennyire is tisztelem munkásságát, nem a reneszánsz, hanem a romantika szakértője. Mintha egy fül-orr-gégész nyilatkozna egy szemműtétről. Ezenkívül a mai napig nem nézte meg a képet, pedig bármikor megtehette volna az elmúlt hét évben – most is. Akárcsak a többi reneszánsz-szakértő. Akik hazánkban e korszak művészetével foglalkoznak, eddig még nem kívánták megnézni, tanulmányozni a restaurálás során feltárult remekművet. Egyszer volt nálam egy tévés hölgy, s azt mondta, szeretne egy olyan műsort, amelyben én vitatkozom valakivel a képről. Mondtam, szívesen, bárkivel. Végül felhívott, hogy nem talált senkit.

– Marosi Ernő kollégája az ELTE-n. Ha összefutnak a folyosón, nem szoktak erről beszélgetni?

– Erről soha.

– Úgy tudjuk, van egy új bizonyítékuk, ami éppen az egyik legsúlyosabb ellenvetést cáfolja, hogy nem volt kapcsolat Vitéz János és Firenze között.

– Teke Zsuzsa történész révén olyan levelekhez jutottam, amelyeket még a XIX. század végén másolt Simonyi Ernő történész, és ma is megvannak az MTA Kézirattárában. Ezekben Firenze kérte Vitéz Jánost arra – hiszen ismerték befolyását -, járjon közbe Mátyás királynál, hogy helyreállhasson korábbi jó viszonyuk, amelyet Velence igyekszik elrontani. Például Teke Zsuzsa, aki évtizedeken át kutatott a firenzei levéltárban, kereshetne kézzelfogható dokumentumokat, nyomokat Vitéz János megbízásáról, de ahhoz kellene egy hónapnyi ösztöndíj. Semmilyen adat nincs például arról, mit festett Botticelli 1470-ig, amikor az első firenzei művét elkészítette, méghozzá pont egy erény-ábrázolást! Ez is érdekes, hogy Tommaso Soderini, a firenzei Mercanzia elöljárója 1469-ben eredetileg Pollaiuolo-t bízta meg a hét erény allegóriájának megfestésével, de néhány hónap múlva a mester tudta nélkül megbízta Botticellit is a hétből kettő megjelenítésére. Per lett, amelynek végén a bíróság olyan ítéletet hozott, hogy ha kettőt nem is, legalább egyet fessen Botticelli. Miért kérték fel a fiatal, szinte ismeretlen festőt egy akkori neves művész ellenében? Akármilyen más témájú képpel is megbízhatták volna. Érdekes adalék, hogy amikor évtizedekkel később Giorgio Vasari megfestette a firenzei Palazzo Vecchio egyik termének mennyezetére Lorenzo Medicit körülvéve udvarának európai követeivel, a főhelyre a magyar küldöttet állította, akit a saját leírása szerint egy Botticelli-portré alapján festett meg.

– Többen azzal érveltek, hogy nem az 1460-as évek végén, hanem néhány évtizeddel később készült a freskó. Ezt nem lehet egyértelműen bizonyítani vegyi vagy másmilyen vizsgálattal?

– Ennyire pontosan nem. Ezt csak a művészettörténet tudományos módszerével, a stíluselemzéssel és az adott hely, vagyis az esztergomi érsekség történetének ismeretében lehet meghatározni. Vitéz János volt az egyetlen esztergomi érsek, akinek a XV. század második felében a magyar humanizmus atyjaként megvolt a műveltsége és az eszközei egy ilyen megbízatásra. 1472-ben meghalt, s nagyságáról Bonfini leírásaiból győződhetünk meg. Ő szervezte az 1467. június 20-án Esztergomban megnyitott nagy hírű egyetemet, az Accademia Istropolitánát, mecénásként csillagászokat, párizsi és bécsi tudósokat, művészeket hívott magához. A freskók pedig ábrázolják programját, amelynek alapja, ahogyan azt 78 fennmaradt levele is bizonyítja, az erkölcs, az erények. Ezek a megnyitóra vélhetően elkészültek. A vár reneszánsz felújítása, átépítése pedig szintén a század közepére tehető, ezt pedig dr. Vukov Konstantin építészettörténész állapította meg, aki harminc-negyven éve foglalkozik e témával. Az ugyanakkor tény, hogy Vitéz János a dolgozózószobáját a vár egy másik, középkori részében rendezte be, a III. Béla által épített kápolna mellett. De az esztergomi csodálatos nőalak, a Mértékletesség erénye a figura felépítésében és öltözékében is inkább a XV. század közepéhez kapcsolódik, mint a végéhez. A restaurálás során előtűnt eredeti kép egészen kivételes tehetségű művész remekművét tárta fel, amely könnyed, lendületes, dekoratív rajzával és a mélyen filozofikus gondolati tartalmával a kor firenzei mesterei közül a társaitól élesen elkülönülő művészhez, Botticellihez kapcsolódik. Folyamatosan újabb érdekességek kerülnek elő a földréteg alól, például aranyozás nyoma a Mértékletességet szimbolizáló nőalak haján. A festők jellemzően a ruhán használtak aranyat, a hajon csak Botticelli. Az időpontra vonatkozó ellenvélemények egyébként Balogh Jolán kiváló reneszánsz kutató által 1948-ban közölt oklevélre hivatkoznak, amely 1494-ben tanúként említ egy firenzei festőt, Albertus mestert. Albertusnak azonban egyetlen művét sem ismerjük.

– A művészettörténetben tehát nehéz biztosra menni.

– Igen. Van, ami mindig hipotézis marad. Éppen ezért változnak olykor a cédulák némely kép alatt még a Louvre-ban is. Például pár éve egy Tiziano-képet nem vett meg a Szépművészeti Múzeum a Bizományi Áruháztól, mert bizonytalan volt az eredete, nemrég ezt a képet már a nemzetközi szakvélemény által elismert Tizianoként állították ki. Tehát mindenképpen érdemes lenne széles körben vitatkozni egy-egy ilyen kérdésről.

– Voltak itt külföldi szakértők is, és több újság, köztük a legnagyobb magyar napilap lehozta, hogy Lous Waldman, a Harvard Egyetem reneszánsz központjának vezetője szerint kizárt, hogy ez a kép Botticellié legyen.

– Ez egy tévedés volt, az illető a texasi egyetem egyik fiatal tanársegédje, akinek van egy magyar felesége, és ösztöndíjas firenzei intézetben. Egyedül ő volt hajlandó nyilatkozni a sajtónak. Mivel csak pár percük volt a kép megtekintésére, a szakértők nagy része úgy gondolta, ennyi idő alatt nem lehet véleményt mondani.

– Miért nem szántak rá több időt?

– Mire a bejelentés után a magyar reneszánsz jelentőségéről szóló firenzei konferencián részt vevő szakemberek hazánkba látogattak, az egész más színezetet kapott az ellenvélemények révén, és a szervezők is igyekeztek a kép megtekintésére minél rövidebb időt hagyni. Ez így egy elmulasztott lehetőség volt.

– Innentől kezdve a média mégis szinte eldöntöttnek tartotta a kérdést.

– Pedig ennek nincs tudományos súlya. Ilyesmit egyébként is csak a kép tanulmányozása után lehet kijelenteni.

– Mi lehet a következő lépés?

– Igyekszünk tudományos vitát elindítani, felkelteni a nemzetközi szakértők érdeklődését. Firenzében az évkönyvben meg fog jelenni olaszul az előadásunk szövege, reméljük lesz visszhangja. De publikálunk a magyar folyóiratokban is.

– Hogyan halad a restaurálás? Van rá keret?

– Wierdl Zsuzsa lelkesedése, lelkiismerete révén folytatódik, de erre az évre a múzeum még nem kapott pénzt, így még a terem beázását sem tudják megszüntetni. Óriási nyereség azonban, hogy egy ilyen nagy tudású restaurátor-művész dolgozik a freskókon. A Nemzeti Múzeumnak, akárki festette a képet, többet kéne áldoznia a kutatásokra, hiszen mindenképpen a magyar reneszánsz egyetlen jelentős falképéről van szó. Sajnos nemcsak a laikusok nem tudják, hogy Mátyás-király korában mekkora szerepe volt a Magyar Királyságnak Európában.

– Az ön számára lényegében nem is Botticellin van a hangsúly, hanem ennek bizonyításán?

– Évtizedek óta tanítok és sajnos tapasztalom, hogy a hallgatóknak sejtelmük sincs Magyarország Mátyás-kori nagyságáról. Firenze nem mérhető hozzá, s ezt nem tanítják itthon még a középiskolákban sem. Az egész Botticelli-üggyel az a legnagyobb probléma, hogy senki, de még a szakemberek sem tudják elképzelni, hogy a fiatal Botticelli ide jött volna dolgozni. Pedig ebben nem volt semmi különös. Ma is elmegy egy jogász, orvos vagy közgazdász Németországba vagy az Egyesült Államokba tanulni, dolgozni, hogy hazajövet nagyobb karriert csinálhasson vagy megszerezhesse az indulótőkét a vállalkozásához. Filippo Scolari például nyolcévesen érkezett ide, Zsigmond hadvezére lett, elvett egy Ozorai-lányt, s amikor először visszament Olaszországba, egész Firenze leborult előtte. Amerigo Vespucci bátyja is itt szedett össze annyi pénzt, hogy földet, házat vehetett, amikor hazatért. Kincsesbánya volt Magyarország, ötszáz évig nagyhatalom, ezt vágták el a törökök. Ezt kellene az emberek tudatába vésni. Sorban jönnek a tanszékre a külföldi hallgatók, jelenleg is van három, köztük egy washingtoni magyar lány, aki Párizsba jár egyetemre, és a margitszigeti kolostorról ír szakdolgozatot. Nem a származása miatt, hanem mert egy párizsi előadás-sorozaton kihangsúlyozták a harmadik században épült, budai domonkos rendi kolostorok jelentőségét. A szemináriumomra tizenöten járnak, akik közül tizenhárman érettségiztek Pesten és senkinek nem volt gőze sem az épületről. Rettentően röstelltem magam a külföldi lány előtt, aki több ezer kilométer távolságból is mindent tudott. Sok hallgató azon is meglepődik, hogy Belgrád meg Nándorfehérvár ugyanaz. Óriási feladata volna mindenkinek, aki az embereket tanítja bármilyen szinten, mert az iskola nem ad lehetőséget éppen a lényeg megtanulására. Szent Istvántól a mohácsi vészig mi a művészetben hatalmas szerepet játszottunk, kevés emlékünk maradt, de az a néhány rendkívül magas színvonalú, hiszen megvolt rá a gazdasági eszköz. A Mátyás-év talán segít ezt rendbe tenni.

Fehérváry Krisztina