Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Hirdetés

– A Józsefváros ma is kertvárosias jellegű részén, a Tisztviselőtelepen beszélgetünk. Abban a házban, amelyet egykor dédszülei építettek. Vagyis ez a ház, miként legújabb kötete, az Ördög a sakktáblán is, magában hordozza a múlt század és az ősök történetét. Hogyan vészelte át  otthonuk a XX. század viharait, különösen az államosítást?

– A házunk több mint százéves. Anyai dédanyám Eperjesen és a környékén élt, a családi legendárium szerint egy takaros udvarházban. Pestre ment férjhez, így szülei megváltak a Sáros megyei ingatlanoktól. Házat vettek a Tisztviselőtelepen, 1904-ben eladták, és a szomszéd telken építtettek egy korszerűbbet. A világháború már itt érte a családot, és több-kevesebb viszontagsággal, de háborítatlanul éltünk egészen 1952-ig. Az államosítás után még szerencsések voltunk, mert ha bérlőként is, de egykori otthonunkban maradhattunk, osztozva persze a társbérlet minden keservében. Aztán a rendszerváltás után kapott kárpótlási jegyekkel, illetve a teljes család összefogásával sikerült az épületet lakásonként visszavásárolnunk.

– Milyen volt az élet abban a házban, amelyet önerőből felépítettek, majd az állam, kezét rátéve, elvett önöktől?

– Az emlékezetem alig ér el 1956-ig, de sok mesét, legendát hallottam nagyszüleimtől, szüleimtől. A ház nekünk nemcsak lakóhely, de otthon is volt mindig. Romos, zsúfolt, de kerttel, emlékekkel tele. A kerthez kapcsolódóan alakult ki viszonyom a hazához is. Húszas éveimben Taizében járva találkoztam egy svájci lánnyal. Meghívtam hozzánk, el is jött. Elszörnyedve látta, hogy a ház romos, az udvaron hegyekben áll az utcaseprők által behordott lom. Kérdőre vont, hogy miért nem rakok rendet. Merthogy ha nem is az enyém, mégiscsak én használom, és ha kitakarítanám, akkor egy kertnyi Magyarországot tennék rendezetté, élhetővé. Egy életre megszégyenített, és mondanom sem kell, hogy néhány hónap múlva már csodálatos kerti fűben napozhattunk. Ha mindenki csak a közvetlen környezetét tenné rendbe, egészen más országban élhetnénk.

Korábban írtuk

– Földrajz- és spanyoltanárból előbb szakközgazdász, majd a miniszterelnök személyi titkára, államtitkár, később a madridi magyar nagykövetség szakdiplomatája lett. Hogyan került a politika az életébe?

– A rendszerváltás környékén jártunk itt, a romos házakkal teli Tisztviselőtelepen. Mivel a lakók fele még valamilyen közvetlen módon kapcsolódott a régi világhoz, elhatároztam, hogy újjászervezem a Házépítő Tisztviselők Egyesületét, amely valamikor a telepet létrehozta. A Rezső téri templomban meg is alakítottuk a Tisztviselőtelepi Önkormányzati Egyesületet, amelynek alelnöke lettem. Az első önkormányzati választásokon a pártok megkeresték az egyesületet, hogy vezetőinket indítsák önkormányzati képviselőjelöltnek. Keveset tudtunk a politikáról, így szinte sorshúzással döntöttük el, ki melyik párt listájára kerül, csak az MSZP-t utasítottuk el egységesen. Nekem az SZDSZ jutott. Onnan kerültem be a kerületi képviselő-testületbe, de párttag nem lettem soha. SZDSZ-es tündöklésem napra pontosan a taxisblokád másnapjáig tartott.

– Merthogy mi történt?

– A kerületi polgármester arra kért, menjünk egy kisteherautóval a Százados úti kenyérgyárba kenyérért, mert fogytán van a boltokban. A taxisok lezárták az utat, de amikor megmondtam, hogy SZDSZ-es képviselő vagyok, átengedtek, míg az MDF-es kollégámat visszafordították. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy nem kérek tovább az SZDSZ-ből, kiléptem a frakcióból. Később, amikor láttam, hogy függetlenként szinte semmit sem tehetek, a kereszténydemokratákhoz csatlakoztam.

– Az írás mindeközben már a mindennapjainak a része volt?

– Mindig is írtam az íróasztalfiókomnak. Aztán a rendszerváltáskor megismertem az akkor még fenegyereknek számító Szőcs Gézát, és bensőséges baráti viszonyba kerültem vele. Egyszer, borozgatás közben szóba került az irodalom, és kérte, vegyem elő a fiókból az írásaimat. Azonnal ki is válogatott belőlük egy verseskötetre valót, ez lett a Maszkok háza. A második, immár prózai kötetem, a Megoldóképlet madridi gondolkodásom termése. Ebből emeltem is át szövegeket a most megjelent, Ördög a sakktáblán című könyvembe.

– Ez utóbbi elbeszéléseinek sora a század elejétől, pontosabban az I. világháború napjaitól indul, majd kronologikus sorrendben haladva csaknem a teljes XX. század megelevenedik a lapokon. Valós történetek ezek?

– Mindegyiknek van valóságalapja. A bicska például szó szerint így történt, ugyan nem a dédapámmal, de egy közeli rokonnal. A Kovács őrnagy Lázárja pedig én vagyok: fiatal fiúként néhány hónapig tejben-vajban fürösztöttek a gyárban, és majdnem a pártba is felvettek csak azért, mert egy félreértés miatt azt hitték, édesanyám a rendőrkapitány szeretője. A címadó, vagyis az Ördög a sakktáblán története úgy kezdődött, hogy alkalmi munkákat vállaltam. A Könnyűipari Szerelő Vállalatnál éppen árkot ástunk, amikor megismerkedtem a könyvben Babosnak nevezett fickóval, egy kedves, tájékozott cigány emberrel. Sokkal később, kerületi képviselőként találkoztunk újra. Szívesen mesélt az életéről, melynek egyetlen vágya és célja volt, hogy soha többé ne kerüljön börtönbe. Mindent ennek rendelt alá, és elérte. Ebből írtam meg a történetet.

– Milyen tanulsággal szolgált önnek Babos élete?

– Rájöttem, hogy borzasztóan nehéz a cigányság integrációja, hiszen nagy részük maga is reménytelennek tartja. Főleg, ha nincs iskolája. Az a baj, hogy a cigányság azt látja, ha közülük valakiből nadrágos embert csinálnak, az elvész a közössége számára. Ezért egyesével nem lehet, sokakat kell egyszerre felemelni. Így, ha lehetőségem lenne rá, biztos, hogy óriási szülői ösztöndíjakkal támogatnám a bentlakásos iskolában, tanodában tanulókat. Ez kiemelkedési lehetőség úgy, hogy közben nem szakítják el a gyermekeket a családoktól, hiszen a hétvégét mindig otthon tölthetnék. A szülők büszkék lehetnének, hogy a gyermekeik tanulnak, a gyerekek teljesítményét pedig nem fogná vissza a mélyszegénységben élő környezet, jobban eligazodnának a világunkban.

– Az Ördög a sakktáblán-nal elbúcsúzott a XX. századtól. Az új évezred új történeteket is jelent?

– Most három dologgal foglalkozom. Az egyik már kézzelfogható közelségben van: húsvétra talán megjelenik az új verseskötetem. A másik kettővel egy­előre még jócskán akad tennivaló. Szőcs Gézával ugyanis elkezdtünk dolgozni az utolsó templomos lovag, Jacques de Molay életéről szóló drámán. Nagyon érdekes sztori, hiszen De Molay francia kisnemes volt, aki megpróbált egy nagy szövetséget összekovácsolni a muzulmánok ellen a Szentföld visszafoglalása érdekében. Követe eljött Magyarországra, talán az utolsó Árpád-házi királlyal is találkozott. A dráma az európai egység gondolatával foglalkozik, amely külső fenyegetettség ellenében születik meg, belharcok miatt szenved vereséget, de reménnyel is szolgál. Végül egy véletlen szerencsének köszönhetően a közelmúltban megtaláltam egy elveszettnek hitt regénykezdeményemet, amelybe még a gimnáziumban kezdtem bele. Ezt próbálom most újraírni, aktualizálni.

– Ha jól tudom, van egy adóssága is, amellyel nemcsak a hazai és a nemzetközi írótársadalomnak, de Szőcs Géza emlékének is tartozik. Ez pedig a Janus Pannonius Költészeti Nagydíj, melynek győztesét ugyan kihirdették, de az elismerést, forrás hiányában, máig nem tudták átadni. Az alapítvány kuratóriumának elnökeként lát erre esélyt a közeljövőben?

– Ez különösen fájó pont nekem, hiszen a Géza által 2011-ben alapított Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat – a vele együtt járó 50 ezer euróval – tíz éven keresztül mindig átadtuk. A 2020-as díjazottat, az amerikai költőnő Susan Howe-t hivatalosan már értesítettük is, ám Géza halálával és a járvánnyal a forrásaink elapadtak, így lassan másfél éve vár ránk, illetve a díjra. Rendkívül kellemetlen, hiszen a kitüntetett biztosan számon fogja kérni, hogy nem teljesítettük ígéretünket. Mindez a díj jövőjét is kétségessé teszi, holott nemzetstratégiailag és politikailag egyaránt fontos: Géza azon dolgozott, hogy költészeti Nobel-díj rangja legyen. És sikerült neki. A Janus Pannonius Költészeti Nagydíj feltette Magyarországot a költészet képzeletbeli világtérképére. Nemzeti és személyes kudarcnak élném meg, ha nem tudnánk folytatni az ezzel kijelölt utat. Zrínyi véletlen halálával hosszú időre az önálló magyar stratégiai kezdeményezés is megroppant. Őszintén remélem, hogy a nagydíj, alapítója halálával, nem kapott halálos sebet.