Hirdetés

Budapest, illetve elődtelepülései mintha minden korban vonzották volna a háborút, gondoljunk csak a legutóbbiak közül az 1848–49-es szabadságharc, majd a második világégés, végül az 1956-os forradalom itt történt véres eseményeire. Nem csoda, hogy a város még ma is szép számmal őrzi elsősorban az utóbbi kettőben szerzett sebesülései „hegeit”, például a puskák, géppisztolyok, gépágyúk, aknavetők, bombák nyomait a házfalakon; néhány megmaradt gyalogsági betonkupolát vagy a régi épületek lábazatán azokat a vas ablakpáncélokat, amelyek egykor a lakossági óvóhelyeket védték.

A történész Békés Márton felderítő sétái közben térképezte fel a sérült falak, a töredezett, omló frízek helyét, ezeket aztán a fotós Gyarmati István végtelen profizmussal és érzékenységgel meg is örökítette, Takács Tamás Péter grafikus pedig gyönyörűen egybeforrasztotta kettejük elgondolásait. A fényképekhez írt szövegek – szintén Békés munkája – izgalmas európai várostörténetet rajzolnak ki, emellett szociológiai elemzéseknek is tekinthetők, hiszen rámutatnak érdekes folyamatokra, mint például hogy egyes társadalmi csoportok vagy szakmák képviselői miként formálták saját képükre a különböző városrészeket.

Az időnként szinte lírai-filozófiai magasságokba tévedő szöveget jól kiegészítik a hangulatukban, atmoszférájukban mindig illeszkedő fotók, és hasonlóan megragadják az olvasót a főleg a második világháború végét, a romokban álló Budapest képét felidéző személyes visszaemlékezések is. Számos egyéb érdekességet vagy mára elfeledett tényt is elénk tár a szerző, ezeken a pontokon a szöveg óhatatlanul is a képek elé nyomakodik. Megtudhatjuk például, hogy 1944-ben negyven nagy szövetséges bombatámadás érte Budapest ipari részeit és vasúti csomópontjait, ám sok bomba célt tévesztve a lakóövezetekre hullott; ahogyan azt is, hogy a Vörös Hadsereg légiereje már jóval előbb, 1942-ben bombázta a fővárost. Ma már szinte hihetetlen, de a háború végére teljesen lerombolt Budapesten négy autóbusszal indult újra a tömegközlekedés, és az is kevésbé ismert, de igen tragikus tény, hogy a szovjet katonák még 1946-ban is gyötörték a lakosságot, különösen a nőket.

Bizonyos szavak akár önállóan is megragadják az embert a kötetben. Mint a „halálkatlan” kifejezés: ez volt a Krisztinaváros, pontosabban a Vérmező, ahol a német vitorlázógépek landoltak azzal a lőszerből, gyógyszerből, élelmiszerből álló rakománnyal, amelyet a Várban rekedt német és magyar egységek ellátására hoztak. A gépeket nemritkán 15-16 éves gyerekek kormányozták, a Hitlerjugend sajátos repülő-egyenruhájában. A leszállóhelyeket hamarosan belőtte a szovjet tüzérség, harckocsijaik pedig nemcsak a landoló német gépekre vadásztak, de a csomagokkal a Várba induló járművekre és katonákra is.

Békés Márton mindemellett adatokat közöl arról is, mennyi épület dőlt romba, vált lakhatatlanná, illetve rongálódott meg a fővárosban a második világháborús ostrom alatt. „A front belenőtt a hátországba”, idézi Karl Kraus osztrák költőt és esszéistát, akinek tétele 1956-ban csúcsosodott ki: a front ekkor már egyenesen Budapest közepén született, például a Corvin közben, amely sajátos urbanisztikai elrendezése miatt a felkelés legjelentősebb harci bázisa lett. Nem véletlen, hogy Békés Örkényt is idézi, aki csak „hős városnak” nevezte Budapestet, kivételes megpróbáltatásai miatt.

Az új típusú városokról szintén beszél a könyv, amelyek önmagukat „erőszakosan pacifikálva” arra törekszenek, hogy üveg-beton építményeikkel eltüntessék történelmük mindenütt látható nyomait, és a fogyasztás, a pacifizmus fellegvárai legyenek, ahogy Paul Virilio francia esztéta és filozófus megállapítja. (Varsó az elmúlt években felhúzott felhőkarcolóival egyenesen európai Manhattanné akar válni!) És ha már fogyasztás, a kötet megemlíti az új életstílus budapesti szentélyeit, a gyorsan elszaporodott romkocsmákat is. Ahol a lőtt falak már nem mesélnek semmiről, csupán a szórakozás üres díszletei.