„Budapest a kávéházak városa” – mondta Kosztolányi Dezső 1912-ben, a boldognak nevezett békeidőkben, abban a korban, amikor virágzott a kávéházi kultúra a fővárosban. Ám kávéházak nem csak ebben a néhány évtizedben léteztek, ez csupán egy háromszáz éves időszak csúcsa volt, a történet jóval korábban kezdődött.

A kávét Magyarországra először a törökök hozták be, de velük együtt el is tűnt, mert a „fekete levest” a borivó magyarok az ellenség undorító italának tartották. A törökök kiűzését követően, alig néhány évtized elteltével ismét felbukkant a kávé az országban. Elsősorban a keleti árukkal foglalkozó görög és balkáni kereskedők hozták, akik afféle vándorkávésok voltak. A kávéházak és kávémérések ekkoriban még nem voltak egységesek, és ahány kávés volt, annyifajta kávéüzlet, kávémérés, kávéház létezett. A török kávéhoz a dohány és a kábítószerek élvezete is hozzátartozott, az ilyen kávéházak egyfajta pipásházként is működtek. Az olasz kávémérésekben kedvelték a szerencsejátékok jelenlétét, amitől a kávézó játékház is lett egyben, míg a németek elsősorban újságolvasásra, társalgásra használták. Az első pesti kávéfőző feltehetőleg a szerb Cavesieder Blasius (Kávéfőző Balázs) volt, aki először csak egy nyakába akasztott tálcáról, az utcán árulta a kávét, amiből annyira meggazdagodott, hogy 1714-ben meg tudta nyitni első állandó üzletét. Nem sokkal később, 1727-ben a német Starkh János követte példáját, aki a mai Régiposta utcában nyitott kávéházat. Még ugyanebben a században létesített kávéüzletet Pesten az olasz Francesco Bellieno, és az ugyancsak német Franz Reschfellner. Az első pesti kávésok tehát mind a három fajtát megjelenítették a magyar fővárosban, amiből aztán kialakult valami jellegzetesen, egyedülállóan pesti.

Az első igazi kávéháznak nevezhető helyiség az úgynevezett „czifra kávéház” volt, és Kemnitzer János dúsgazdag tímármester házának a földszintjén működött a pesti hajóhíd hídfőjénél. Az 1838-as nagy pesti árvíz idején súlyosan megrongálódott épületet azután átépítették szállodának. Ez lett a később is híres Angol Királynéhoz címzett szálló, ahol később évekig lakott Deák Ferenc is. Az épület mai helyén, a pesti Vigadó mellett, egy bank székháza áll. Szépségét, és szó szerinti fényűzését (gyertyák égtek benne mindenütt) több korabeli utazó is megénekelte, többek között Gvadányi József. Ő illette egyik versében a „czifra” jelzővel.

A kávéházak aranykora Budapesten a kiegyezéstől az első világháborúig tartott. A mai belvárosnak megfelelő területre értendő számuk mintegy ezerre rúgott, amely szám megdöbbentően magas, különösen annak tudatában, hogy nagy részük alapterülete legalább 150 négyzetméter volt. A kávéházak épületen belüli elhelyezkedésére először 1884-ben hoztak rendeletet. Ekkor írták elő, hogy a vendégtérnek az utca szintjén kell lennie, alapterülete pedig nem lehet kisebb 150 négyzetméternél. Belmagasságát, elsősorban a füst miatt, négy méterben határozták meg, és kötelezővé tették két biliárdasztal elhelyezését is. E szabályozást megelőzően a legtöbb kávézót fogadók földszintjén, egyszerű városi házban, vagy egy eredetileg boltnak, netán lakószobának tervezett helyiségekben alakították ki. Az is jellemző volt, hogy a fogadók kapualjában az egyik oldalon étterem, a másik oldalon kávéház volt található, sokszor két bejárattal, tehát az utcáról és az udvarról is be lehetett menni. A kávéház az 1830-as évektől telepedett ki az üzlet elé az utcára, vagy egy üvegezett, még a kávéházhoz tartozó terasszerű részbe.

A pesti kávéházak közönsége a kezdetektől fogva vegyes képet mutat. Minden rangú és rendű ember eljárhatott és el is járt kávéházba. Voltak elegáns, és kevésbé elegáns helyek, mind-mind a maga közönségével, de akinek volt annyi pénze, hogy egy kávét kifizessen, azt sehonnan sem tessékelték ki. Ha valaki ismerte a kávést vagy a pincért, beülhetett úgy is, hogy egy vasa sem volt. Ivott egy kávét, egy pohár vizet, és elbeszélgetett egy kicsit. Talán ez lehet az oka, hogy Magyarországon sokkal inkább kávéházi kultúráról lehet beszélnünk, mint kávékultúráról. A hangsúly nem a kávén, a fogyasztás tárgyán, hanem a fogyasztás helyén és módján van. Ez az az örökség, amit két világháború sem tudott kitörölni a budapestiek közös emlékezetéből, olyannyira, hogy elpusztításához négy évtized szocializmusa is kevés volt. A kávéház meghatározó élet- és alkotótérnek, második otthonnak és közéleti területnek számított. A híres kávéházak, a Centrál, a New York, a Pilvax, a Japán, a Hadik, a Három Holló, az Abbázia neve ismerősen csengett minden pesti ember fülében. Az írók és költők itt találkoztak olvasóikkal, támogatóikkal, az irodalmi élet lassacskán a kávéházakba költözött. Az írók között kevesen voltak, akik az íráson kívül másból is számíthattak bevételre, így valódi otthon, és viszonylag jó életszínvonal kevésnek jutott. Érthető tehát, ha a sokszor dohos, nyirkos, egészségtelen és sötét lukakat bérlő, jobb sorsra érdemes íróink szívesebben múlatták idejüket a kávéházakban, tágas, meleg és jól kivilágított térben, kellemes asztaltársaságban.

Az első igazán kávéházban írott és olvasott irodalmi lap A Hét címet viselte, és 1890-től 1924-ig jelent meg. Szerzői közé tartozott többek között Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Molnár Ferenc, Ady Endre, Krúdy Gyula, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond. Törzshelyük a méltán híres, 2000-ben újra megnyitott Centrál Kávéház volt. 1906-ban jelentették meg minden idők talán legismertebb magyar irodalmi lapját, a Nyugatot. A lapot jegyző munkatársak – köztük A Hét fiatalabb szerkesztői, mint Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Krúdy Gyula – első törzshelye a Centrál Kávéház volt, ám talán még jelentősebb szerkesztőségű asztaluk működött Budapest legszebb kávéházában, a New Yorkban. Irodalom és kávéház egymásra hatott, egymás hírnevét öregbítette, így érthető, hogy a tulajdonosok sokszor kényeztették híres törzsvendégeiket. Bőkezűen hiteleztek nekik, és külön az ő részükre készítettek finom ételekkel megrakott tálakat, amit fillérekért rendelhettek meg. Kiváltságaik közé tartozott, hogy ingyen kapták a keskeny kéziratpapírt, az úgynevezett kutyanyelvet és a tintát.

A kávéházakban persze nemcsak írtak, hanem olvastak is, hiszen a pesti kávésok már a XVIII. század végén is gondoskodtak olvasnivalóról. A pesti kávéházak, különösen az aranykorban, vetélkedtek egymással, hogy hol nagyobb, változatosabb az újságkínálat. A csúcsot a századelőn a New York tartotta 400 lapos kínálatával, amelyben az összes európai lap és különféle szaklapok is benne voltak.

A kávéházi élet az aranykor elmúltával, az első világháború után ismét felvirágzott, ám a második világháborút követő rövid virágzás után lassan elhalt. Érthető, hiszen ahol újságot olvasnak és hosszasan időznek az emberek, ott előbb-utóbb politizálni kezdenek, ami mindenféle lázítás veszélyes fészke lehet. Ezért záratta be 1949-50 között Budapest szinte minden kávéházát a kommunista hatalom.

Az elmúlt évtizedben lassan, de ismét éledezni kezdett a kávéházak világa. A rendszerváltás idején nyílt presszók, bárok csak kérészéletű próbálkozások voltak, egyfajta útkeresés. A valódi mérföldkő a Centrál Kávéház 2000-es megnyitása volt, illetve egy olyan igényes nemzedék megszületése, amelynek jeles képviselői néhány évvel ezelőtt létrehozták a kavehazak.hu internetes portált, ami egy 2002-ben összeállt baráti társaság, egy vendéglátó szakmai műhely munkájának eredménye. Egy, az évek során kidolgozott, szakmailag is elismert értékelő rendszer segítségével először 2003-ban minősítették Budapest több mint harminc kávéházát. Ez az első, nem hivatalos kiértékelés az érintettekkel való egyeztetés után felkerült a honlapra is, amire a statisztikák szerint több mint százezren voltak kíváncsiak. Nem minden érintett törődött az építő kritikákkal, de olyanok is akadtak, akik megfogadták a tanácsokat, és változtattak. A 2003-as év győztes kávéházának tulajdonosa például kifejezetten örült a részletes értékelésnek, mert az bemutatta kávézója valós helyzetét, így érdemben tudott változtatni. Az eredmény mindenesetre magáért beszél, hiszen az idén már másodszorra írták ki a Kávéházak Versenyét. Az első verseny a Kávéváros születik című eseménysorozat kiemelt rendezvénye volt, amelyről már számos sajtótermék is tudósított. Szintén része volt az Első Kávés Konferencia megszervezése, illetve az Első Magyar Barista (kávés szakember) Bajnokság lebonyolítása, és rengeteg kávés előadás országszerte. A győztes kávéházzal a meghatározó szakmai lapokon túl számos médium foglalkozott, és minden benevezett kávéházról bemutató cikk jelent meg. A rendkívüli érdeklődésre való tekintettel az idei verseny országos, melyre meghívásos alapon lehet csak benevezni. Előzetesen ugyanis a kávéházak mindegyikében járt már a zsűri, és csak azokat hívták meg, amelyek megfeleltek az előre felállított szempontoknak. A versenyre a minősíthető és érzékelhető kávéházi élettel rendelkező nagyobb vidéki városok kávézóit hívták még meg. A vetélkedést az érdeklődők figyelemmel kísérhetik a kávés portálon.

Reméljük, hogy a verseny nyomán újraéled valami, amiről már azt hittük, véglegesen elmúlt. Mert miért is szeretünk kávéházba járni? Azért, mert a kávéházak hangulata azt az elfelejtett múltat idézi, amelyhez szorosan kapcsolódik egy pusztulásra ítélt, emberléptékű létforma, amely fölidézi bennünk azt, amire az ember minden korban vágyik: a közös együttlétet.