Koncertszínházi est Cseh Tamás és Bereményi Géza legnépszerűbb számaiból
Címzetes pultosnő a Fehér Babákban
A Cseh–Bereményi-szerzőpáros mintegy két tucat slágerét öltözteti új zenei köntösbe és szólaltatja meg élőzenei kísérettel – a teátrum társulata tagjainak előadásában – a Thália Színház Fehér babák című estje. Aki kedveli a két alkotó munkásságát, bizonyára örömmel ismeri fel kedvenc dalait a műsorban, míg akinek eddig nem volt különösebb Cseh Tamás-képe, az az előadás alapján alkothat magának egyet, hogy utána eredetiben is meghallgassa ezt vagy azt a szerzeményt.
Ki volt Cseh Tamás – mármint azon túl, hogy a hazai könnyűzene kiemelkedő tehetségű, sajátos stílusú képviselője, aki három és fél évtizedes pályafutása alatt csaknem huszonöt sorlemezzel jelentkezett, feltűnt vagy húsz filmben, színházi estjeinek és szerepeinek száma pedig másfél tucatnyira rúg?
Nos, énekes-dalszerzői munkássága alapján a következőképpen lehetne jellemezni: gyakran egyetlen gitárral a hallgatósága elé lépő, modern bárd, aki dalaival nem csupán reflektál a valóságra, de alakítja is. Továbbá: Budapest szerelmese; Magyarország történelmének búvárlója; a Fáskerti elvtársak által meghatározott mindennapok – vagyis a Kádár-rendszer – részletekre figyelő, érzékeny krónikása. Végül, de nem utolsósorban: a két világháború magyar katonanótakincsét ismerő és egy-egy feldolgozással „újrafényesítő” hagyományőrző.
Meglehetősen nehéz volna tehát minden részletre kiterjedő előadóművészi portrét rajzolni róla. A Thália Színház sem teljes, csupán részleges arckép felfestésére vállalkozott: a Fehér babák című est a Bereményi Gézával írott dalaiból kínál kétórányi válogatást.
A Görög László rendezte, koncertszínházként meghatározható előadás kerettörténete egyszerű: az utazóközönség néhány tagja, tíz ember a pályaudvaron értesül róla, hogy vonatuk két órát késik. Betérnek hát az Utasellátó helyi egységébe, és hogy gyorsabban teljen az idő, egyikük bekapcsolja a falon függő televíziót.
Az éppen egy Cseh Tamásról szóló dokumentumfilmet sugároz, amelynek részletei kiváló alkalmat kínálnak a várakozóknak arra, hogy – szólóban vagy ad hoc formációkat alkotva – elénekeljenek egy-egy Cseh–Bereményi-számot. A kíséretet a színpad jobb szélén helyet foglaló héttagú zenekar szolgáltatja, miközben a háttérben álló jókora LED-falon az adott dalhoz illő képek tűnnek fel.
A dokumentumfilmből származó, rövid részletekben főleg a Cseh Tamáshoz közel állók beszélnek, nem az énekes-dalszerző. E jelenetek azonban csupán audiovizuális felvezetésként szolgálnak az utánuk következő dalokhoz: az előadás a címadó Fehér babákkal kezdődik és az ikonikussá vált Budapesttel zárul („Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk…”). És e kettő között mintegy húsz további Cseh–Bereményi-szerzemény csendül fel.
A dalok jól behatárolják a hatvanas évektől a rendszerváltást követő évtizedig tartó időszakot, ám a sorrend, amelyben elhangzanak, nem alapvetően kronológiai, inkább a készítők asszociációin alapul. Például miközben Gubás Gabi A rubinpiros tangót énekli, a már említett LED-fal vörösbe borul, majd a Zayzon Zsolt által előadott Széna tér következik, amely a németek által „’45 vad telén” megkísérelt kitörésről szól, és amelynek szövege többször utal a kiontott vérre.
A számok tehát nem alkotnak összefüggő, egységes narratívát, ám az előadásukat kísérő színpadi események mindegyikhez egy-egy vagy történetrészletet, történetkezdeményt társítanak. A Munkásszállás például egy tárgyalóterembe kalauzolja a nézőt: három fiatalember – melyek közül kettő, ugye, a Feri meg a Bíró Imre – bilincsbe verve magyarázza a bírónak, hogyan is történt, hogy az a bizonyos Ica anélkül jutott fel a munkásszállás legfelső emeletére, hogy azt a biztonsági őrök észlelték volna…
A legötletesebb megoldás alighanem három szám egybefűzése, minitrilógiává alakítása. Ennek elején egy rövidnadrágos kisdobos – Katona Péter Dániel – A 424-est énekelve mesél arról, hogy édesapja fűtő. Az őt hallgató bizottság vezetője azonban nem találja eléggé lelkesnek, ezért utasítja, hogy kezdje elölről. A fiatalember ismét nekifog tehát, és olyannyira tűzbe jön, hogy földhöz vágva szemüvegét energikus táncba kezd – aminek láttán nem nehéz az AC/DC-ből ismert Angus Young hasonló produkciójára gondolni.
A bizottság ezek után minden további nélkül kicseréli a kisdobos kék nyakkendőjét és fonott zsinórját az úttörők vörösére, majd az elnök az önfegyelem fontosságára figyelmezteti az újdonsült pionírt, mondván: a művészet is politika. Majd a testület tagjai előadják a Világnézeti klub című számot, amely a szocialista érában elengedhetetlennek tartott ideológiai képzés hatékonyságáról szól, erős iróniával.
Csakhogy közéjük ront egy dühös fiatalember – Jámbor Nándor –, és a Lánchíd című, kiábrándult és keserű dal előadásával szembesíti őket a rendszerváltást követő évtized váratlan gyorsasággal megjelenő létbizonytalanságával és értékrelativizmusával. Igazán érdekes és elgondolkoztató megoldás, mert a jelenet láttán a nézőnek az a benyomása támad, mintha a kilencvenes évek neheztelne a hetvenesekre és nyolcvanasokra!
A Cseh Tamás által eredetileg szólóban előadott A jobbik részem Szabó Győző és Czakó Julianna előadásában érzékeny, egy vendéglátó egység nyilvánosságában is bensőséges hangulatú duóvá alakul. Az előadás legemlékezetesebb pillanatai azonban alighanem Molnár Piroskához kötődnek: ő alakítja az Utasellátó csaposát, aki egy darabig figyelmesen hallgatja mindazt, amit a vendégei előadnak, ám három, magát békétlenné ivó várakozó egyszer csak beleköt. Pincére a segítségére sietne, ő azonban megnyugtatja a fiatalembert, hogy tudja kezelni a helyzetet, majd elősántikál a pult mögül, és – megkérdőjelezhetetlen méltósággal, torokszorító drámaisággal – előadja a XX. századi magyar történelem kistükreként is felfogható, Születtem Magyarországont (a „címzetes, vitézlő” helyett persze azt énekelve: „címzetes pultosnő”). És miután végzett, felkap egy üveget, amelyből a fogaival tépi ki a dugót, és alaposan meghúzza, minta a húszas éveiben járó hölgyemény volna!
Valamennyi népszerű szám nem férhetett bele két órába – a magunk részéről például azt fájlaljuk leginkább, hogy az Arthur Rimbaud elutazik, a Lee Van Cleef vagy a Micsoda útjaim kimaradtak –, de ekkora életmű esetében ez elkerülhetetlen: mindig vannak rajongók, akik némi hiányérzettel térnek haza kedvencük koncertjéről.
A beválogatott dalok többségéről ugyanakkor elmondható, hogy abban az új zenei köntösben is jól mutatnak, amelybe a készítők az est kedvéért öltöztették őket – vagyis nem kizárólag Cseh Tamás előadásában, az általa megálmodott hangszereléssel élvezhetők. És bár a nem sokkal az előadás vége előtt elhangzó Ten Years After központi kérése, hogy tíz év múlva ne ez a dal szóljon, hanem egy másik, egy újabb, kellemesebb, a Fehér babák igazolja: egy-egy Cseh–Bereményi-szerzemény akár harminc-negyven-negyvenöt év elteltével is felcsendülhet, még ha újrahangszerelt változatban is. És ez sokat elárul e dalok időtállóságáról.
