A valóság az, hogy a hangszerek értékét nem bonyolult vagy egyszerű szerkezetük adja meg, hanem azoknak a több ezer éves hagyománya, amelyből kikristályosodtak. A citera húrjainak jellegzetes „kvintes” hangzása a legteljesebb mértékben összefügg a magyarság ősi zenei hagyományaival, melyeknek eredete a régi puszta lovasnépek zenekultúrájában keresendő, és így történeti jelentőséggel bír.

A citera a legjellegzetesebb magyar népi hangszer, amelyet pengetéssel szólaltatnak meg, játék közben asztalra fektethető, legegyszerűbb formája téglalap alakú hasáb. Mintegy fél méter hosszú és 25 cm széles.

A citerát átlagos kézügyességű magyar parasztember egyszerű kéziszerszámokkal is el tudja készíteni, olcsón előállítható és átlagos zenei teljesítményt könnyű elérni vele. A húrok a hangszertest felett húzódnak, nyaka nincsen. A hosszanti oldala egyenes vonalú; itt helyezkedik el a fogólap, a külső soron hét törzshang van, két és fél oktáv szélességben, a belsőn a kromatikus hangok találhatók. A fogólap melletti jobboldalon van az oldalrész, itt pengetnek.

A diatonikus citerán hajdan egyetlen érintősor volt, ma a drótból készült húrozás háromféle: dallamhúrok, basszus húrok és könyökhúrok. Pengetése – „verése” – régebben kizárólag kihegyezett tollal történt – ma háromszög alakú szarut vagy műanyagot használnak.

A magyar citera zömében mixolid hangolású, kvintelő hangszer. Transzponálás nélkül harmonikusan szól rajta a C-dúr, a D-dúr, az e-fríg és a g-mixolíd típusú dallam, kísérőhúrok nélkül is szinte bármi lejátszható rajta. Ónody Jenő pécsi citerás szerint a hangszeren legszebben és legkönnyebben a c-moll és a dúr, illetve a g-moll dallamok játszhatók.

Három alaptípusa különböztethető meg: a vályúcitera, kisfejes (fiókos) citera és a (dunántúli) hasas citera, de ismert az alföldi kölyökfejes citera, a galambdúcos, a belsőfejes, a négyfiókos és a hárfacitera is.

A citerát Alföldön tamburának nevezik, régi neve citora. A magyar hasas citera és a vályúcitera az ősi keleti formát őrzi. A magyar citeráknak eredetileg nem volt feneke, újabban a zárólappal ellátott citerákat „dobozciteráknak” nevezik, de ez nem jellemző ősi hangszerünkre. Sajátos magyar citerafajta a baranyai „kapkodós citera”, amelynél a „kapkodós” húrok „e” és „a” hangolásúak.

A citera első előfordulása Kínából ismert a Krisztus előtti 1100 körüli időből. Egy ősi kínai költeményben olvashatjuk: „A szerény, szemérmes, erényes leányt kisebb-nagyobb citerák hangjával üdvözöljük… A családi szeretet, a feleség és a gyermek olyan, mint a kisebb és a nagyobb citera zenéje”. Konfúciusz (Kong Qiu) kedvenc hangszere is a citera volt. Fontos szerepe volt Ordoszban a hsziungnú törzsszövetség vallási és szórakozási kellékei között. A belső-ázsiai ujguroknál „kalun” néven sajátos formáját alakították ki. Európa más részeibe bekerült citerák – amelyek lényegesen különböznek a mi citeráinktól – az arabok mi’záfjából (qanunjából) alakultak ki és a legutóbbi ideig megtartották trapézos formájukat, de a többi hangszer mellett a citera nem játszik jelentős szerepet. A magyar citerák nem hasonlítanak az öblös vagy madárszárny alakú nyugati citerákhoz sem, mert azok a belső-ázsiai és kínai rokonságot őrzik.

Hogy a citerát a szkíták, a hunok vagy az avarok hozták-e be a Kárpát-medencébe, nem tudjuk, mindenesetre a honfoglaló magyarok már használták; Anonymus a Gesta Hungarorumban Árpád vezér udvarában „citharedi” néven emlegeti. Az 1300-as évek okleveleiben már megtaláljuk „cituár”, „zedoária” vagy más néven és ekkor már megjelentek a „Cziterás” személynevek.

II. Lajos korából „cytharam” formában maradt meg a neve, az 1500-as évek végén pedig Károli Gáspár bibliafordításában is szerepel a citera név. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár adatai szerint egy 1592-ben kelt levél kapcsán erdélyi fejedelmek citerásai megjelöléssel találkozunk. Szalárdy János (1601–1666) „Siralmas magyar krónika” című művében is említésre kerül a citera nevű hangszer. A barcasági csángóság magyar táncait, a csűrdöngölőst, a kalákásnak nevezett verbunkost és a lassú magyar csárdást többnyire citerások kísérik.

Hankó Ildikó