– Meséltek valamit a születéséről?

– Azt mesélték, elég nehezen születtem meg, és mikor végre világra jöttem, borzasztó sírós baba lettem. Apám hordozott reggel ötig az ölében, és nem hallgattam el az istennek se.

– Milyen világba született bele?

– Olyan közegben nőttem fel, ahol mindig szólt az ének, és én rettentően érzékeny, fogékony voltam rá, ugyanígy a faragásra. Már három-négy éves koromban apám faragtatta az alágyújtós szálkákat velem, azokat aztán kévébe kötöttem, az az én dolgom volt. Tudniillik Erdélyben, ha már a gyermek felnőtt annyira, hogy akár egy kicsit is be tud kapcsolódni a családi munkába, mindjárt befogják. Rettentő büszkék voltunk arra, hogy mi már ezt csináljuk. Hamarosan kis díszeket is faragni kezdtünk, és mire iskolások lettünk, már csizmakaparó fakéseket faragtunk magunknak, mert ugye, mikor a nagy sárban mentünk iskolába, a tanító kint állt az ajtóban, és mindenkinek le kellett tisztítania a csizmáját, úgy mehettünk be. A lányoknak is mi adtunk, és mindennap faragtunk ezeken valamit, mindig díszítettük. Úgy csináltuk, hogy a kés pengéje volt vagy tíz centi, a nyele meg harminc, hogy minél több kilátsszon a csizmaszárból, mert ott hordtuk, és hencegtünk, versenyeztünk, hogy kié díszesebb. Mindennap faragtunk rajta valamennyit. A lányok pedig, mikor olyan idősek lettek, hogy a tűt meg tudták fogni, már hímeztek. Mikor egy lány megszületett, az apja faragott neki egy szuszékot (ládát). Annak az volt a feladata, hogy mire a lány férjhez ment, a saját kelengyéjét meg kellett fonja, szője, varrja, hímezze, és abban tartotta. A női tevékenység szeptembertől májusig ebből állt, állandóan vesződtek. Úgyhogy mire tényleg férj hez adó lett a leány, egy ilyen szuszéknak meg kellett teljen ruhákkal, párnákkal, ágyneművel, ujjvégekkel, terítőkkel, törülközőkkel, konyharuhákkal. Mikor eljött az esküvő napja, egy tehenes szekérre feltették, és végighordták a faluban utcáról utcára egy kis zene kíséretében, így mindenki láthatta, mennyire szépen hímez a menyasszony, milyen ügyes menyecske lesz belőle. A fiúk pedig a faragásaikkal ehhez zárkóztak fel. Sulykokat kellett készíteni, azzal mostak, az a mosógép őse, aztán kellettek mángorlók, az meg a vasaló őse. A fiúk ezeket faragták, és amelyiket legjobban kidíszítették, azt jegyajándéknak szánták. Mi nemesi család voltunk, régi lófő székelység, és ennek megvolt az anyagi része is, földek, cséplőgép, ilyesmi, nekünk több lehetőségünk volt, de az egyszerű falusi legény például adott egy gyönyörűen díszített sulykolót vagy mángorlót, amilyen itt a falon is van. Esténként, ha összejöttünk a fonóban, mindig szólt a dal, ötven, száz népdalt elénekeltünk egyszerre. Ha pedig az öregek szót kaptak, meséltek a világháborúról, az olasz frontról – akkor ezek még nagyon közeli dolgok voltak – és meséltek rengeteg balladát.

– Hogyan emlékszik a középiskolás éveire?

– Bekerültem Csíkszeredába a katolikus gimnáziumba, ott olyan tanáraink voltak, hogy történelemórán vagy osztályfőnöki órán annyira meghatóan meséltek a magyar történelemről, hogy bár nagyobbacska diákok voltunk, mégis az asztalra borulva sírtunk. Nagyon fontos volt nekünk a magyarságunk. Ma is, ha megkérdez egy székely diákot, jobban tudja a magyar történelmet, mint az itteniek. Mikor 1940-ben újra magyar világ lett, felhőtlen boldogságot éreztünk, fölgyűltek bennünk a hazafias érzések, de jött a háború és ebben az állapotban ért minket a hír, hogy Erdélyt visszacsatolták Romániához. Az annyira lesújtott, hogy elhatároztam, kiszököm Magyarországra. Senkinek nem szóltam, még a szüleimnek sem, csak térkép alapján nekivágtam a határnak tizenhét évesen tél közepén. Debrecenben kötöttem ki, ahol alig volt egy ép ház, szinte porig le volt bombázva a város, a kenyeret jegyre adták, éheztem, mint a kutya. De szerencsém is volt, mert pont azt a félig lerombolt, üres bérházat, ahova bevettem magam, nézték ki népi kollégiumnak, így fejeztem be a gimnáziumot esti tagozaton. Jó közösség jött össze, voltunk ott tízen, akik nagyon összetartottunk: sokat éheztünk, és sokat énekeltünk. Egyszer versenyeztünk, ki tud több népdalt, én nyertem meg, mert ezret tudtam leírni. De magam is rengeteg alföldi betyárnótát tanultam. Az ének később is a mindennapjaink része volt, a lányom is hamarabb megtanult énekelni, mint beszélni. Ma is állandóan énekelek, ha nem hangosan, akkor magamban. Közben hegedülni tanultam, már zenekarom volt, táncegyüttest vezettem ott a kollégiumban, de közben sokat éheztünk, és ez nyomorú élet, meg ahogy a jövő kinézett, hát nem volt rózsás.

– Mihez tudott kezdeni?

– Mikor végeztünk, akkor kezdték szervezni a honvédséget. Mondták, hogy lesz ott kaja, ruha, továbbtanulás, minden. Nem akartam, bár a fajtánk, lófő székelyek, végig katona volt visszamenőleg négyszáz évre, de csak mondták, hogy lesz ott is kultúra, menjek, meglátom, jó lesz. Tényleg úgy volt, kultúrtiszt lettem a tatai laktanyában, bent is lett táncegyüttes, még a Honvédban is táncoltam egy kicsit, csak aztán jöttek a koncepciós perek. Már felavatott tiszt voltam, mikor elkezdték piszkálni, hogy kik is ezek a határon túliak, és egy huszonnégy óra alatt kitettek, de legalább nem végeztek ki. Olcsón megúsztam, mert egy orvos őrnagyot – együtt volt a perünk – föl is akasztottak, addig csűrték-csavarták a dolgot. Engem csak lefokoztak, mert osztályidegenként befurakodtam a pártba. Nem volt senkim a világon, így maradtam Tatán. Két állásom lett, a néptánccsoport vezetője lettem, és a moziüzemi vállalatnál festettem napi kilenc négyzetméter plakátot. Annyi moziplakát került ki a kezem alól, hogy a Tatai-tó tükrét le tudnám takarni vele. Tíz évig végeztem ezt a munkát, de úgy éreztem, elfecsérlem az életemet, mert olyasmit csinálok, amiből nem marad meg semmi. Negyvenéves koromig éltem az életemet grafikusként,jártunk ki Erdélybe, amikor már lehetett, 1958-tól, minden szabadidőnket ott töltöttük a feleségemmel, akit a táncegyüttesben ismertem meg, és akivel immár ötvenhat éve együtt vagyunk. Annyi minden van az életünkben, hogy az csak regénybe férne bele. Ezeket a székely portrékat rajzoltam, amiket a falakon lát, meg tájképeket festettem, jól megéltem ebből.

– Hogyan talált rá újra a faragásra?

– Közben állandóan gyűjtöttem a népművészeti tárgyakat, rajzoltam, fényképeztem a díszítőelemeket, és egy ilyen gyűjtés alkalmával találtam olyan tárgyakat, amelyeket még tíz-tizenegy éves koromban én faragtam. Ez a felismerés megváltoztatta egész múltamról, jelenemről kialakított véleményemet. Éreztem, hogy attól kezdve csak ezzel akarok foglalkozni. Akad az ember életében olyan pillanat, mikor egy másodperc alatt dönt egész életre kihatóan. Nekem ez negyvenéves koromban jött el. Olyan erővel robbant ki a munka a kezem alól, hogy rögtön bekerültem a népművészet sodrába. Megalakult az Országos Népművészeti Egyesület, ahol a fafaragó tagozat vezetője lettem. Táborokat szerveztem, most már a hatvannyolcadikon is túl vagyok, és tavalyig még fafaragást is tanítottam a gimnáziumban. Egyetlenegyszer sem voltam üdülni sem, mert csak a táborok és a tanítás létezett számomra – gyönyörű élményeim voltak ezek a táborok. Nyitáskor meggyújtottuk a tüzet, és zárásig nem aludt ki, mert végig énekeltünk, meséltünk. A népművészet újjászületését éltük abban az időben. Játszótereket építettünk szerte az országban. Faragtunk a gyerekeknek négylovas szekeret meg teheneket – etették őket a gyerekek, nyomkodták a füvet a szájukba, a lovaknak meg nevet adtak, annyira megfogták őket ezek a játékok. Minden szabad erőmet a közösségre fordítottam, és talán lélekben is sok embert indítottam el valamilyen úton. Ma is ledolgozom minden nap tíz órát. Olyankor rettenetesen boldog vagyok, úgy érzem, hogy a napminden perce örömet jelentett a munkámon keresztül. Azt a vidéki életet, amit gyerekkoromban magamba szívtam, mai napig élem. A Jóisten mindig fölöttem tartotta a kezét, és óvott, védett.

Boros Károly