Csámpás Billy menekülne

Az ír gyökerű angol Martin McDonagh nem ismeretlen a hazai közönség előtt. A mozikedvelők számára ő A sziget szellemei (2022), a Három óriásplakát Ebbing határában (2017), továbbá az Erőszakik (2008) forgatókönyvíró-rendezője. Színházi karrierje azonban jóval korábban kezdődött: A kriplit, amely a második darabja, 1997-ben mutatták be először Londonban, és már a következő évben debütált Magyarországon. Legfrissebb változata a Centrál Színházban látható, Puskás Dávid bemutatkozó rendezésében.

A fekete komédia 1934-be visz, az Írország nyugati partjainál fekvő Inishmaan szigetére. A néző az első jelenetben értesül róla, hogy egy amerikai stáb szállt partra a szomszédos földdarabon, hogy ott filmet forgasson. Az aráni ember egyébként valóban elkészült, és azóta előkelő helyet foglal el a legjobb dokumentumfilm-drámák listáján…

A címszereplő, a végtagbénulásban szenvedő, árva Billy felismeri: itt az esély, hogy maga mögött hagyja eddigi életét. Az Inishmaanon töltött tizenhét év során ugyanis nem sok jóban volt része. A helyiek szemében ő a csak sziget nyomorékja, akit Csámpás Billyként emlegetnek. Titokban szerelmes a Helen nevű, érdes modorú, indulatkezelési problémákkal küzdő, ám igencsak csinos teremtésbe, ám az szintén kripliként tekint rá, így a fiúban felvetődik: anélkül fog meghalni, hogy egy lány megcsókolná?

Mindezek tetejébe nyomasztja, hogy nem tudja pontosan, hogyan haltak meg a szülei. Egyesek úgy tartják, végeztek magukkal, amikor ő, Billy a világra jött, mert nem akartak úgy élni, hogy ilyen gyerekkel verte meg őket az ég. Mások viszont máshogy adják elő a történteket.

Billy tehát eltökéli, hogy mindegy, milyen áron, de átjut a szomszédos szigetre, és aztán meg sem áll Hollywoodig. Meggyőzi hát az egyik helyi férfit, hogy vigye át a csónakján. Ezek után Inishmaan lakói nem látják egy ideig. Ám egy napon váratlanul felbukkan, és elkerülhetetlenné válik, hogy számot adjon távozása és visszatérése okairól, körülményeiről és dűlőre jusson a függőben hagyott kérdésekben.

De vajon ugyanaz a srác-e még, mint szökése előtt volt – mármint csalódottsága és megalázottsága mértékét, a benne felgyűlt elkeseredés és indulat erejét tekintve? Vagy már egy másik Billy: felnőttebb, eltökéltebb?…

A kripli tehát a kitörési kísérlet drámája, amely az esély és az esélytelenség együttesét vizsgálja, a néző elé tárva, hogy egy mozgássérült fiú életében mekkora távolság mutatkozhat a vágyak és a lehetőségek között. Nyílhat-e módja egy ilyen fiatalembernek arra, hogy boldog legyen és előrébb jusson az életben? Nagyobb erőbedobással kell-e mindezért küzdenie és többet teljesítenie?

A darab egyik érdekessége az a kép, amelyet McDonagh a szigetlakókról rajzol. Ez a maroknyi csoport A kripli szerint nemcsak földrajzi, de anyagi, szellemi és érzelmi értelemben is a periférián él, pontosabban vegetál: beszédük mocskos, tréfáik otrombák, és alapvetően rosszul bánnak a környezetükben élőkkel – de ragaszkodnak is hozzájuk. Helen például gyakran ütlegeli az öccsét – és nem csak őt, egyébként –, ebből azonban nem következik, hogy a születésnapjára ne venné meg neki azt a holmit, amely az utóbbi időben csaknem teljesen leköti az érdeklődését…

A darab humora így keserű és sötét – hogy maradéktalanul értse és élvezze az ember, ahhoz alighanem angolnak vagy írnek kell(ene) lenni –, a karakterek viselkedését a gyűlölet és a szeretet, a kegyetlenség és a kedvesség különös, megnyilatkozásról megnyilatkozásra változó arányú és koncentrációjú elegye határozza meg.

A megoldás azonban, amellyel McDonagh legkifejezőbben ábrázolja e közösség elzárt, roncsolódott, tökéleten voltát, a szavakhoz kötődik. A helyiek beszédének érzékeltetéséhez gyakorlatilag új nyelvet kreált, amelyet egyszerre jellemez az általános iskolás fogalmazások kimódoltsága, a hivatalos stílus körülményessége és nehézkessége, valamint a vulgaritás. Ez a sajátságos dialektus – ahogy a Varró Dániel által létrehozott magyar szöveg is – egyértelműen a néző tudtára adja: az inishmaaniak nemcsak testileg-lelkileg torzak, de nyelvileg is!

Billy viszont kirí ebből a környezetből. Nem csupán azzal, hogy szeret olvasni, így általában a könyveket bújja, de azzal is, hogy vannak reményei és céljai, álmai és vágyai. Vagyis: bár a helyiek őt tekintik csonkának és fogyatékosnak, e tekintetben teljesebb és egészségesebb, mint ők! Így a befogadóban felvetődik: lehetséges, hogy végül azért történik vele mindaz, ami történik, mert megpróbált kitörni az Inishmaan mindennapjait meghatározó valóságból, és az elégtételt vett rajta e normaszegés miatt?

Az előadás Bagossy Levente tervezte díszletei általában szűkösek, mint Billy körül a sziget, és egyértelműen jelzik a földdarabon uralkodó nyomort és elmaradottságot. A Kovács Andrea kreálta jelmezek pedig mintha egy XIX. századi nagyregényből készült, realista megközelítésű film kosztümei közül kerültek volna ki.

A címszereplőt alakító Szécsi Bence megkapóan érzékelteti Billy kívülálló voltát, a figura érzékenységét, kiszolgáltatottságát, sebzettségét. A szerelmét életre keltő Hermányi Mariann szintén emlékezetes a közönséges és erőszakos, Billynél ugyanakkor jóval energikusabb, életerősebb Helen szerepében.

Básti Juli csendes bravúrral jeleníti meg Billy egyik örökbefogadó „nagynénjét”, a többieknél kevésbé furcsa, ugyanakkor valamivel empatikusabb Eileent – talán ő az egyetlen valóban szimpatikus szereplő a darabban. A Magyar Attila által életre keltett Johnnypateenmike – a helyi újságmondó, hírvadász és pletykakufár – egyszerre mulattató és lehangoló, szánalmat ébresztő és irritáló figura.

A szoknyaszerepet alakító Mucsi Zoltán harsány kacagásra ingerlő figuraként ábrázolja Johnnypateenmike meghalni nem akaró édesanyját, az idős korára is eleven, whiskyn és krumplipálinkán élő Mamust. Stefanovics Angéla ugyanakkor nadrágszerepben villan meg Helen öccse, a rágcsálnivalókért és messzelátókért lelkesedő Bartley megformálásakor.

A kripli tehát szurokfekete humort hordozó darab, a nem könnyű szórakozást kínáló fajtából: bár nemegyszer megnevettet, alapvetően rideg, már-már ijesztően nyomasztó, és jó pár átgondolásra érdemes, súlyos kérdést vet fel. A befogadó sokáig emlékezni fog rá, hiszen karcos és erős – fejbe vághatja az embert, akárcsak a krumplipálinka…