– Miért?

– Meglehetősen éretlenül gondolkoztam a húszas éveim elején. Úgy 25-26 évesen eszméltem rá, hogy az élet nem csak arról szól, hogy jól érezzük magunkat; erős belső késztetést kezdtem érezni, hogy valamilyen karitatív munkát végezzek.

– Az orvosit csak nappalin lehet elvégezni. Külön kérvényeznie kellett, hogy másodszor is nappalira járhasson?

– Igen, először azt mondták a kérvényemre az Egészségügyi Minisztériumban, hogy mit képzelek én, az állam nem fog kétszer kitaníttatni. De végül is beadhattam a kérvényemet, amelyben néhány mondatban őszintén megírtam, hogy az ember 18 éves korában még nem érett a pályaválasztásra, és ahhoz, hogy jól végezze a munkáját, olyan feladatot kell választania, amit örömmel és hivatásszerűen tud végezni. Nagyon jó dolognak tartom a mérnökséget, de úgy éreztem, gyógyítani szeretnék. Érdekes módon Schulteisz Emil, az akkori egészségügyi miniszter mindenféle protekció nélkül megadta az engedélyt.

– Hogyan élte meg a második diákságát?

– Amikor az orvosira jártam, már egészen más volt a szemléletmódom, a gondolkodásom, mint mérnökhallgató koromban. A megélt évek, különösen a munkában eltöltött idő fejleszti az ember gondolkodását. Addigra már volt két gyerekünk is a feleségemmel. A kapcsolatunk igazi nagy diákszerelem volt, 16 évesen ismertem meg, ő akkor volt 14. Kilenc év késéssel kezdtem a medikus létet az átlagoshoz képest, mert ugye öt év volt a Műegyetem, három évet dolgoztam és egy évig katona voltam. De éppen ezért sokkal tudatosabb voltam, és korán eldöntöttem, hogy igazából a súlyos állapotok érdekelnek, így esett a választásom a baleseti idegsebészetre. Merthogy agy- és gerincsérültekkel akartam foglalkozni, ahhoz pedig idegsebésznek kellett lennem. Friss diplomával három hónapot dolgoztam az Országos Baleseti Intézetben és rögtön sikerült bekerülnöm az idegsebészeti intézetbe, ahol négy év alatt megtanultam a szakma alapjait, azután jöttem vissza ide, mondhatni az anyaintézetembe, ahol most beszélgetünk, de mire az interjú megjelenik, már Szombathelyen fogok dolgozni.

– A kilenc év késés, ami egyben komoly előny is volt, segítette a munkájában?

– A „futottak még” kategóriába tartoztam a kilenc év késésemmel együtt. A mérnökség mint valami távoli tudás szunnyadt bennem, nem használtam a korábban szerzett ismereteimet az orvosi munkámban. A lustaságnak szerintem több formája van. Van, aki látványosan lusta, mondjuk fekszik az ágyon, aztán van, aki úgy lusta, hogy fizikailag nem kíméli magát, de nem hajlandó gondolkozni. A harmadik formája, amikor valaki nagyon sok mindent vállal, ide-oda kapkod, de éppen ezért semmit nem tud megcsinálni, mert betemetik a feladatok. Szerintem ez is szellemi tunyaság, mert a bölcs döntést nem hajlandó meghozni. Én a második és a harmadik kategóriát is belülről éltem meg. Egy gyóntatóatya mondta nekem, amikor egyszer erről gyóntam, hogy döntsd el, mi az, amit biztosan neked kell elvégezned, mi az, amit semmiképpen nem neked kell elvégezned, a többit pedig hagyjad tisztulni.

– Ez hozta a változást?

– Segített. De a lényeg, hogy 1998-ban, 42 évesen átestem egy hitbeli megújuláson. Visszatértem a gyermekkorom őszinte hitéhez, visszafordultam Istenhez, és vasárnapi keresztényből – mert hiszen misére jártam, tehát formailag sok minden megvolt, csak éppen a cselekedeteimből hiányzott a hit – őszinte hívővé próbáltam válni. Ez volt az igazi ébredés az életemben. Egy másikon már túljutottam, egy olyanon, ami emberi erővel elvégezhető volt, amikor eldöntöttem, hogy nem a mérnöki pályán folytatom, hanem orvos leszek. Ez ésszel eldönthető volt, és van is az emberben annyi erő, hogy végigvigye. De amikor 1998-ban elért a hitbeli megújulás, amit egyfajta megvilágosodásnak is nevezhetnék, akkor a munkámban, a tudományban is megvilágosodtam. Akkor törtek elő belőlem addig mélyen szunnyadó gondolatok és kezdtem a mérnöki ismereteimet átültetni a sebészetbe. Amióta erre tudatosan is törekszem, azóta látom, hogy mi, orvosok, különösen a manuális szakmában, hogyan esünk bele jellemző hibákba. A pálya kezdetén a hálapénzrendszer miatt nemigen kap az ember műtétet. Csak 40 éves kora körül csöppen át abba a kategóriába, ahol már kaphat és akkor minél többet szeretne elvégezni. Így esik bele abba a hibába, hogy azt hiszi, a mennyiség a fontos. Csakhogy sajnos a mennyiségi növekedés nem jár minőségi növekedéssel, mert e miatt a hajszoltság miatt elfelejt gondolkozni, és főleg alkotó módon nem gondolkozik. Az egyik azért hajtja magát, mert úgy gondolja, hogy ettől lesz jobb sebész, a másik azért, mert több pénzt keres, ami kell a családjának.

– Ön átesett ezeken a fázisokon?

– Hogyne. Amikor 42 éves koromban, nem tudom máshogy mondani, vissza tudtam fordulni a Jóisten felé, ami egyben az észnek a megvilágosodását is jelenti, akkor ismertem föl, hogy be kell húzni a féket. Hogy nem attól leszek jobb, ha ugyanazt a cselekvést számtalanszor ismétlem, hanem ha ezzel az energiával inkább gondolkodom és megpróbálom kitalálni, hogyan lehet a dolgokat egyszerűsíteni és jobbá tenni. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy a hit és az ész, a hit és a tudomány milyen szoros kapcsolatban van. Sok nem hívő ember is gondolkodik ezen, ezért ne is nevezzük hitnek, nevezzük őszinte, lelkiismeretes igazságkeresésnek. Aki így gondolkodik, a saját területén is mindig újabb igazságokat tud felfedezni, legyen az tudomány, művészet vagy sport, vagy az élet bármely része. Így tudja az ember megtalálni az élete valódi célját, és ha ezt megtalálta, akkor ez a cél automatikusan rendezi az élete összes többi elemét. Ha például orvos vagyok, csak egyetlen célom lehet, hogy minél jobban minél több embert meggyógyítsak. Akkor minden ennek rendelődik alá. Ha ezzel szemben mondjuk az a célom, hogy én legyek a kórház vagy az osztály legjobb orvosa, ez tévút. Vagy ha az a célom, hogy sok pénzt keressek és mellesleg sok embert meggyógyítsak, az is tévút. Csakis az lehet a cél, hogy minél több embert minél hatásosabban meg tudjak gyógyítani, ez majd maga után vonja, hogy jobb orvos leszek és több pénzt fogok keresni. Emberek vagyunk, emberi erőfeszítéssel próbálunk gondolkozni, de ugye az ember gyarló és bűnre hajlik, bár teremtetten jó. Azonban, ha nem tesz erőfeszítést, hogy megtalálja az igazi célt, egy idő után a benne lévő teremtett jósága elvész, el fogja hibázni a célt és vakvágányon fut az élete. Ezért kell mindig kapcsolatban lenni a Teremtővel, akit mi hívők Istennek hívunk, a nem hívő barátaink hívhatják szeretetnek vagy lelkiismeretnek. Meggyőződésem szerint a Jóisten mindenkibe beleültette az Isten iránti ősbizalmat, tehát ott van a lelkünkben, függetlenül attól, hogy minek nevelték az embert.

– A mérnöki tudás hogyan segítette a jobb orvossá válásban?

– Nagyon konkrétan segített, de természetesen ezeket az ismereteket kritikával kell beépíteni az orvosi munkába, hiszen az ember nem úgy tárgy, mint egy híd vagy egy aluljáró.

– Azért nem véletlen, hogy a fizika felvételi tárgy az orvosin.

– Így van. Azokat a mechanikai, statikai megfontolásokat, amik az építészetben használatosak, az embernél is használni tudjuk. Biomechanikának hívják ezt a tudományágat. Mondjuk egy emberi csontváz esetében ezt könnyű belátni, de még az agyban futó ereknek is megvan a biomechanikájuk, tehát az agy gyógyítása, az idegsebészet is nagyon közel van a fizikához. Az egyik problémakör, amiben próbálok előre lépni, a szabad véráramlás biztosítása agyduzzadással járó traumák műtéti megoldásakor. Tudniillik, ha az agyhoz hozzá akarok férni, föl kell nyitnom a koponyát, akkor pedig mindenképpen keletkezik egy éles csontszél, aminek ha az erek nekinyomódnak, elzáródnak. Ezért próbálom kipárnázni a csontszéleket, és mintegy áthidalót, egy pillért építek, ahogyan egy mérnöki szerkezet áthidal egy nyílást vagy ahogyan egy alagutat megtart a boltozata. Ezért is neveztem el ezt a módszert éralagútnak. Egy másik megoldás most júniusban jutott eszembe. Mindennap szoktam rózsafüzért mondani, és az egyik sétám alkalmával Kaposváron, amikor a kislányomat levittem a játszótérre, mondtam a szokásos rózsafüzéremet, közben újra ilyen gondolatok kezdtek hömpölyögni bennem. Így jöttem rá, de erről csak röviden szeretnék beszélni, mert még nem kiforrott. Az egész idegsebészet az elmúlt negyven évben a mikroszkópos, úgynevezett kulcslyuksebészetre épült, ami azt jelenti, hogy a mélyben ülő, nagyméretű daganatokat úgy próbáljuk kihozni, mintha egy kulcslyukon kellene kihoznunk egy lakásból az ócska zongorát. Természetesen közben a hozzá támasztott értékes bútorok és szép velencei tükrök, tehát az agy értékes területei nem sérülhetnek. Bizony, hiába vigyázunk és hiába gyakoroljuk több ezer műtéten át, ez sokszor nem sikerül. Mert miközben az ócska, vacak zongorát rángatjuk ki a kulcslyukon, az értékes bútorok is gyakran megsínylik. Az értékes területeknek különösen a vérellátása van veszélyben ilyenkor. Ám a sebésszel szemben a mérnök úgy gondolkozik, hogy nem a kulcslyukon át próbálja meg, hanem közel megy, szépen elbontja a sarokfalat, kiemeli a zongorát, így már tud vigyázni a tükrökre is, és a végén visszaépíti a sarkot. Ehhez persze kellett az a felismerés, amihez a sok traumás agyduzzadásos esettel foglalkozva jutottam el, nevezetesen, hogy az agylebenyek, ezekről ugye tanultunk biológiából, sokkal nagyobb mértékben mozdíthatók el, mint ahogy azt korábban gondoltuk. De csak akkor, ha a keringésüket védeni tudjuk. Ha mozgatás közben nem nyomjuk neki a felszíni ereiket az éles csontszélnek. Erre való az éralagutas módszer, hogy megvédjük őket. Így már nem kényszerülök arra, hogy a kulcslyukon hozzam ki a zongorát, elbonthatom a falat, tehát sokkal jobban látom a daganatot. Merthogy a kulcslyuksebészet olyan, mintha belemennék a mélyen ülő daganat közepébe, ami lehet akár teniszlabda nagyságú is, szinte beleülök, és ott a közepében gubbasztva rángatom befelé a daganatdarabokat és dobálom ki őket a kulcslyukon. Eközben a daganat felszínén lévő erek is sérülnek, tehát sokkal jobb ezt kívülről, egy felső perspektívából látni.

– Mit gondol, egy szűk területről szerzett mély ismeret vagy inkább a kevésbé mély, de sok területet érintő tudás segítenek új felfedezésekhez?

– Fontos, hogy legyenek specialisták, de úgy érzem, hogy újat az tud hozni, aki minél több területet átlát, hiszen minden mindennel összefügg. Ha a világ egyik pontján megkondítok egy harangot, annak több ezer kilométer távolságban is van valamilyen hatása, más kérdés, hogy nem tudom érzékelni. Azt hiszem, a tudományhoz is csak így lehet hozzáállni, ebből születnek új ötletek, mennyiségi munkából nehezebben. Abból gyönyörű nagy tanulmányokat lehet írni meg statisztikákat, amik valóban fontosak, de igazi új ötlet ritkábban születik belőlük.

– Lehet, hogy ezek az ötletek lépésről lépésre elvezetnek majd valamilyen még jelentősebb újításhoz?

– Tulajdonképpen ez a célja ennek az állásváltoztatásnak is. Szombathelyen egy minden szakterületet magába foglaló idegsebészeti osztályt fogok vezetni, és éppen ez volt az egyik ok, amiért el mertem vállalni, hiszen én nagyon erősen specializálódtam az agy- és gerincsérültekre, de az az idegsebészetnek csak egy területe. Így más területekre is, mondjuk a daganatsebészetre is jobban rálátok majd, és tudok esetleg olyat hozni, ami az eddigiektől eltér. Hogy aztán mi lesz a vége, nem tudom, mert a tudományos világ ugyanolyan, mint a sport, irgalmatlan nagy küzdelem zajlik. Ahogy így járom a kongresszusokat, mindig a teniszranglista helyezéseiért folyó küzdelem jut eszembe. Az ember innen, Közép-Európából mezítlábas orvosként nagyon alsó helyzetből indul. Fölverekednie magát ebben a hierarchiában ugyanolyan, ha nem keményebb munka, mint a tenisz világában, és bizony elég drága mulatság. A tudomány a legdrágább sport. Ráadásul teljesen más, mint a gyógyító munka. Egy külön világ kórházban gyógyítani a szegény beteg embert, és egy másik világ a tudományos kongresszusoké, ahol az ember megpróbál előbbre lépni. Az a humánus, irgalmasságon alapuló magatartás, ami az orvos és a beteg viszonyában kötelező, a tudományos világban sokszor kíméletlen harccá válik.

– Ez a küzdelem inkább a presztízsért folyik, inkább a pénzért, tehát a kutatási lehetőségekért vagy mindkettőért? Netán a betegek is számítanak?

– Mindegyikért folyik, a fő cél természetesen a betegek hatékonyabb gyógyítása, bár egy ilyen konferencián csak a diavetítők képein meg a filmeken látni beteget, ott az orvosok küzdenek egymással, ki-ki a maga gondolataiért. Mindenki próbálja bizonyítani, hogy az ő elképzelése jobb.

– Nehéz elfogadtatni egy-egy új elképzelést?

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz. És minden országra igaz, hogy otthon a legnehezebb a megmérettetés. Tehát egy osztrák kollega ugyanúgy Ausztriában, egy francia Franciaországban tudja a legnehezebben elfogadtatni a felfedezését. Ezért nagyon sokan úgy gondolkoznak, hogy először külföldön próbálnak szerencsét, és onnan szivárogtatják be az újítást a saját hazájukba. Én ezt még azzal is megfejeltem – ezért nagyon sokan megharagudtak rám -, hogy kivittem a tudományos gondolatot a féllaikus, olykor a teljesen laikus közönség elé, így is megpróbálva támogatást szerezni. Azért tettem így, mert meggyőződésem, hogy ezzel a módszerrel évi 2-300 magyar fiatal élete megmenthető. A legfontosabb, hogy ha megsértjük egymást, tudjunk megbocsájtani. Lehet egy kicsit haragudni, de nem szabad haragot tartani. Sok ember eljut a bűntudatig, kevesebb jut el a bűnbánatig, de az igazi az, ha az ember megbocsájtani is tud. Talán jobb is, hogy a betegek nem látnak bele, mennyi harc előzi meg egy-egy műtéti megoldás bevezetését. Ha látnák, talán megijednének, pedig nem kell megijedni, mert az élet rendje ez. Egy jól sikerült műtét is felfogható művészi alkotásnak. Számomra Eperjes Károly fogalmazta meg jól, aki azt mondta, hogy van szaki és művész. Az a jó, ha az ember megpróbál művész lenni a saját szakmájában. Gondoljunk bele, hogy egy komoly művészi produkciót, például egy filmet is milyen csatározások követnek végig, amíg elkészül! A lényeg az, hogy mindenki jó szándékkal nézze a másik kirohanásait, támadásait, és persze fontos, hogy a betegek érdekében támadjuk a másikat, ne pedig hiúságból, akkor a küzdelmek is előbbre viszik a dolgokat. A kritika soha nem baj. Sőt, még a merev hierarchia sem baj, ha az a gyógyítást szolgálja. De ha az általam kiépített hierarchia csak a saját érdekeimet szolgálja, akkor a cél és az eszköz felcserélődik, tehát megint odaértünk, hogy hamis a cél és az egész vakvágányra megy.