Nálunk már a negyedik nemzedék foglalkozik szódavízgyártással, merthogy két gyermekünk is folytatja a szakmát, amelyet még apai nagyapám kezdett el 1922-ben. Az övé eredetileg vendéglős, szállodás, kávéházas família volt. Deák Ferencnek hívták.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Akkor mondhatjuk, hogy ő volt a család bölcse.

– Mondhatjuk. Ez alatt a nyolcvanhárom év alatt az ország történelmében történt egy és más, ami a családunk életében is nyomot hagyott. A „felszabadulás” például teljesen lenullázott minket, az orosz katonák még a szenet is elvitték a pincéből. Nem is beszélve az államosításról, ami azt jelentette, hogy apámékat egyik pillanatról a másikra kizárták saját kis üzemükből. Az egész család földönfutó lett. Apámnak nem is volt más szakmája, hiszen mindig ebből élt. Mikor 1953-ban újra kezdhette – addig a Fővárosi Ásvány- és Szikvízüzem Községi Vállalatnál dolgozott havi hatszáz forintért -, úgy tudott elindulni, hogy régi szódás ismerősei adták össze neki a felszerelést. Az egyik szódagépet, a másik üvegeket adott kölcsön, és így tovább. Ezt gyakran elmondom, mert jólesik arról beszélni, milyen emberek voltak akkor a szakmában. Példát mutattak emberségből. Ma az ipartestület elnökeként nincs nagyobb vágyam, mint hogy megint ilyen legyen a légkör.

– A társadalmi légkör viszont éppen hogy ellenséges volt, a kisiparos afféle megtűrt embernek számított.

– Talán pont a szódás szakma volt a legjellemzőbb példa rá, hogy a mindent kézben tartani akaró rendszer itt-ott kénytelen volt engedni a magánvállalkozást, mert nem tudta kielégíteni az igényeket. Ezért adtak ki viszonylag korán iparengedélyt. Sajnos édesapám még egy évtizeddel sem élte túl ezt, 1962-ben meghalt, akkor voltam 14 éves. Csak így visszatekintve érzem igazán, mennyire hiányzott kamaszkoromban, de még később az üzleti életben is szükségem lett volna a tanácsaira. Hirtelen édesanyám vált családfenntartóvá, de persze ugyanilyen hirtelen nem lehet gyakorlott iparossá és üzletasszonnyá is válni – sokat kínlódtunk. Azért is, mert épp akkortájt tiltották ki a lovas kocsikat Budapest belvárosából, nem tudtuk mivel szállítani a szódát, fel kellett venni egy embert, aki oldalkocsis Harley-Davidson motorkerékpárral hordta ki. Aztán már az sem volt, csak egy tricikli, télen pedig szánkón húztuk a rekeszeket.

– Ön mindig is ezzel foglalkozott?

– Nem, közben leérettségiztem, és elég jó állásom lett a repülőtéren. Hivatalos elnevezés szerint kereskedelmi forgalmi tisztviselő voltam, mi intéztük a repülők kereskedelmi terhelését, vagyis, hogy mennyi utast vehet még fel, mennyi üzemanyagot tankoljon, ilyesmiket. Már több mint harminc éve abbahagytam, de ma is nézem az eget, észreveszem, ha késik a berlini járat.

– Mióta iparos?

– Harminchárom éve, mióta nős vagyok. Nem volt nehéz kitalálni, hogy én a reptéren nem fogok nagy ívű pályát befutni, kellett valami biztos alap a családnak, természetes volt, hogy visszatérek a szódához, átvettem édesanyámtól a céget. Olyan régóta benne vagyunk, hogy a rendszerváltozás, a piaci viszonyok általánossá válása nekünk alig jelentett újat, addig is meg kellett küzdenünk mindennap a megélhetésért, ahogy ma, persze most másfajta piacon kell talpon maradnunk.

– Tessék mondani, mikor teremtette a Jóisten a fröccsöt?

– 1844-ben, és biztos, hogy jókedvében. Jedlik Ányos, győri bencés tanár segített neki, tudniillik 1829-ben kitalált egy gépet, amivel a vízhez szén-dioxidot lehetett adni, mert kissé hígítva szerette a bort, de vizezve nem volt az igazi. Jedlik, okulva korábbi találmánya, a dinamó keserű tapasztalataiból, egy bécsi szaklapban rögtön nyilvánosság elé tárta új találmányát. Innen számíthatjuk a magyarországi szikvízgyártást. Azért mondom, hogy magyarországi, mert szódavizet külföldön egy-két helyen gyártottak már akkor, csak ott titokban tartották az eljárást. Jedlik előbb Pozsonyban, majd 1841-ben Pesten alapított egy kis négyfős szikvízüzemet. Így benne tisztelhetjük első kollégánkat is. A szájhagyomány szerint 1844-ben a szódavizet egy fóti szüreten a baráti társaságnak be is mutatta. Itt készült az első fröccs Fáy kissé savanykás borából. Vörösmarty Mihály is jelen volt, ő adta az új italnak a fröccs nevet, mert a spriccer elnevezést kissé németesnek találta. De nem lennénk Magyarországon, ha nem lenne a fröccs születéséről egy másik magyarázat is, éppen most írtam erről cikket az argentínai magyarok lapjába. Ez úgy hangzik, hogy valószínűleg már a győri bencések is készítettek fröccsöt Jedlik szódavizével, csak az elnevezése származik 1844-ből. Éppen ezért most már évente rendeznek fröccsfesztivált a „fröccs városa” kitüntető címet viselő Győrben, tavaly volt az első. Különben örömmel tapasztalom, hogy mostanában újra kezd divat lenni ez az ital, ezért egyre többen érdeklődnek a szódavíz iránt.

– Igazi fröccsöt különben is csak szódával lehet készíteni, az ásványvíz megváltoztatja a bor ízét.

– Tudniillik ebben nincs semmi más, csak a szűrt, tisztított víz és a szén-dioxid.

– Ha már itt tartunk, milyen a budapesti ivóvíz minősége?

– Kimondottan jó.

– Ezt komolyan mondja? Én mindig klórosnak érzem.

– Az más kérdés, hogy közegészségügyi okokból mivel fertőtlenítik, de a kutakból kitermelt víz jó minőségű. Én nagyon pártolom a budapesti ivóvizet. Természetesen kiszűrjük belőle a klórt és az esetleg benne lévő apróbb szennyeződéseket, hiszen az elöregedett vízvezetékek belső faláról leválhatnak parányi részecskék. Így a jó alapanyagból egy fokkal jobb vizet készítünk, talán ezért is tudunk talpon maradni.

– Egy kicsit még a fröccsnél maradnék. Szomorú, de az életnek ezen a fontos területén csak alapfokú képzettségem van: kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés, házmester, kisvadász, nagyvadász, ami ugyebár vörösbor és kóla. Mit ismer még az emberiség?

– Először is itt van a mafla. Az fél liter bor és ugyanannyi szóda. Aztán a Krúdy-fröccs, amiben 9 deci bort éppen csak megnevettet 1 deci szódavíz. Az Újházy-fröccsben szóda helyett kovászos uborka leve van, és ugyanúgy neves színművészünk, Újházy Ede találta ki, mint a nevét viselő levest. Megjegyzem, az eredetileg kakasból készült. A lámpás másfél liter borba öntött fél liter szódavíz, és onnan az elnevezés, hogy aki ezt megitta, az lámpással sem talált haza… A házmester mellett ismert a viceházmester, aminek a képlete 4 deci borhoz 1 deci szóda, és a lakófröccs, amikor 4 deci vízhez adunk 1 deci bort. Végül ott van a színészfröccs, az nem más, mint két deci szóda, az is langyosan. József Attila kedvence volt a fütty. Egy deci bor egy deci szódával, és egyfüttynyi idő alatt fel lehetett hajtani. Persze ez nem minden, van még sokféle.

– Más országokban is isszák a szódát, vagy azt sem tudják, eszik-e vagy isszák?

– Kapcsolatban vagyunk külföldi szódásokkal is, az újratölthető műanyag palackokat Hollandiából hoztuk be 1992-ben, mi voltunk ezzel az elsők. Ennek olyan nagy sikere lett, hogy a környező országokban is sokan belevágtak a szódavíz készítésbe. Túlzás nélkül mondhatom, hogy kiváló hazai berendezésekkel és magyar szakmai segítséggel száznál több kisüzem működik, amelyik mind a mi segítségünkkel indult be Lengyelországban, a Baltikumban, de még Kazahsztánban is van egy kitűnő üzletfelünk, akiben jó barátra is leltünk.

– Ön 2000 óta elnöke az Országos Szikvízkészítő Ipartestületnek. A kamarák sorsát látva az ember azt gondolhatná, hogy a hasonló testületek nem sokat érnek. Meg lehet tölteni értelmes tartalommal is egy ilyen szakmai összefogást?

– A rendszerváltással megváltozott a világ körülöttünk. A kis cégeknek meg kell tanulniuk összetartani, különben nagyon sebezhetőek vagyunk, viszont együtt jelentős gazdasági, társadalmi erőt képviselünk. A szakmai összefogásra legjobb példa a mi ipartestületünk. Az államnak pedig meg kell tanulnia óvni és megbecsülni a kicsiket, kellően odafigyelve a véleményükre. Többek között az uniós felkészülésben volt szerintem fontos szerepünk. Egészen hamis elképzelések éltek a csatlakozásról, például sokan azt hitték, hogy az unióban nem lehet szódát gyártani, hozták vissza az üvegeket, hogy most már nem tudnak mit kezdeni vele. Aztán 2002-ben bevezettük az úgynevezett HACCP élelmiszer-biztonsági rendszert. Azoknak a szabályoknak az összefoglalása, amelyeknek egy részét addig is betartottuk a minőség érdekében, csak nem volt külön nevük. Ennek hatására a többség új rozsdamentes berendezéseket használ, nem egyet számítógép vezérel. A régi alumíniumballonokat is acélra cseréltük, az üvegeket újratölthető műanyagra. Még abban az évben összehívtuk az I. Nemzetközi Szikvízkészítő Konferenciát, hogy megismerjük az unióban dolgozók tapasztalatait, hiszen írásos EU-s anyagot a szakmáról sehol nem találtunk, annak ellenére, hogy sok helyen gyártanak szódavizet. Még előkelő angol bárokban is találkoztam vele. Csatlakozási felkészülésünk része volt, hogy megpályáztuk a Garantáltan Hagyományos és Különleges Termék tanúsítványt, amit egyedül a szódavíz kapott meg hazánkban. Ezt ipartörténeti jelentőségűnek tartom, mert ezzel bekerült a szóda a Magyar Élelmiszerkönyvbe a nemzeti értékek közé. Az ipartestülettel szerződést kötő kollégák használhatják a vele járó védjegyet, amivel piacra jutásukat kívánjuk elősegíteni.

– Összefügg ezzel, hogy tavaly két kitüntetést is kapott?

– Mindkettő indoklásában benne volt. Ez az elismerés is az összefogásnak köszönhető, az ipartestület szakmai és erkölcsi tekintélyének, és nem kis részben a biztos családi háttérnek, hiszen úgy tudok bárhol eljárni a szakma ügyeiben, hogy tudom, van, aki helytáll a műhelyben helyettem is.