– Énekes, zenész, színész, műsorvezető, politikus, showman vagy. Ezek szerepek vagy ennyiféle arcod van?

– Elsősorban egy exhibicionista rockzenész vagyok, bár eredetileg tanár szerettem volna lenni, csak valahogy eltérültem a pályán. Igazán zenésznek sem tartom magam, számomra a zene csak hordozóeszköz, ami segít kifejezni önmagamat. S azért, mert írtam egy-két szöveget, nem lettem költő sem. Megjelent egy könyvem, amit nagyon nehezen hoztam össze, hiszen nem vagyok író. Örülök, ha valakinek tetszik, de nem csodálkozom az ellenkezőjén sem. Hiába támadnak vele, nem vagyok forradalmár sem. Showman? Igen, ez a kifejezés közel jár a rock and rollhoz, csak sajnos napjainkra már lejáratódott és elvesztette értelmének jelentőségét. Talán leginkább a sex, drugs and rock and roll érzésnek a környékén mozgó értelmiségi ember vagyok. Csak remélem, mert sokszor nem így látszik, és én is meglepődöm magamon.

– Ma is imádnak a nők, motorozol, nem hagysz ki egyetlen fellépést sem, sok fiatal megirigyelhetne. Mi a titka ennek a szimpatikus nyughatatlanságnak?

– Nem tudom. Egyszerűen nem tudok nyugton maradni sokáig, és igazságtalannak tartom az Úristentől, hogy egy viszonylag fiatal, hebrencs természetet belehelyez egy gyorsan öregedő porhüvelybe. Amikor épp nem a tükör előtt állok, képes vagyok elhinni, hogy huszonöt éves vagyok. S annál több eszem nincs és nem is lesz. A titok annyi talán, hogy képben kell lenni a kultúrát illetőleg is, próbálni megérteni a fiatalokat. El kell fogadni, hogy megváltozott körülöttünk minden, és ha szomorúan is, de tudomásul venni azt, ami van. Ma már nem nagy kunszt, hogy valaki a tévében mutogatja a műanyag melleit, hiszen árucikk az is. Elfogadom, nem lázadok ellene. Hiszem, hogy mindennek van valami isteni oka. A Jóisten azt akarta, hogy ötven év elmúltával vegyek magamra valami optimista természetet, mert addig a depressziót is megélve, nem tartoztam a legvidámabb emberek táborába. Ma már derűs nyugtalansággal tekintek a körülöttem lévő világra, és időnként hihetetlenül jókat nevetek saját magamon is.

– Annyit emlegeted Istent, de nehéz lenne elképzelni, ahogyan a vasárnapi miséken ülsz.

– Református vagyok, konfirmáltam is. Többször megpróbáltam közeledni az egyházhoz, ám az valahogy nem fogadott be. Álszent módon bevett ugyan a köreibe, de csak addig, amíg neki kellettem. Akárcsak a politika, a kettő nincs messze egymástól. Nem akarom bántani a témát, hiszen a hit nagyon fontos dolog, amibe nem szabad belekötni. Ha valaki hisz valamiben, hadd higgyen, addig sincs vele gond, de bennem nem hagyott ilyen mély nyomokat. Számomra Isten valami racionális képletet jelent, amit matematikailag lehet kifejezni. Tőlem hívhatjuk gondviselőnek vagy aminek akarjuk, de nem egy testet öltött alakról van szó. Egyáltalán nem biztos, hogy az a másik dimenzióban mozgó jelenség figyel ránk, hiszen én sem figyelek a hangyára. Egyszóval nem vagyok egyházellenes, de vallásos sem. Nem hiszek a „csak rossz és csak jóban”. Az egyházra is éppoly derűs nyugalommal tekintek, jót mosolygok a csodáikon.

– Tudatosan készültél a pályára és csak a lázadó korszak jegyében váltál Nagy Feróvá, vagy valóban olyan romlott, csirkedarálós zenekar volt a Beatrice?

– Egész életemben azon voltam, hogy a társadalomba beilleszkedjek, egyáltalán nem lázongtam, csak próbáltam élni, bár lehet, hogy akkoriban ez is lázadásnak tűnt. Amikor az iskolában az igazságosságról, egyenlőségről tanultunk, akkor én próbáltam komolyan venni a hallottakat. Amikor komolyan veszed az életet, beleütközöl a rendszer korlátaiba, és a mostani rendszer is igazságtalan. Gyermekkoromban nagyon bántott, amikor egy szegény család megalázó helyzetbe került azért, mert egyszerűen nem volt más választása. A szüleim Erdélyből menekültek, így én is egy ilyen családból származom, de fiatalemberként már tudtam, hogy ki fogok ebből törni. Annyira tudott bántani a megaláztatás, az igazságtalanság, hogy akár sírni is tudtam ilyen esetek láttán, és volt, hogy ökölre mentem. Ma is fáj, amikor a gyengébbet bántják. A gyermekkoromból ezt hoztam magammal, s bár én született letenyei vagyok, a génjeimben mégis ott lapul a székely nyugtalanság. Zenész meg egyszerűen úgy lettem, hogy egy bulin sokat ittunk a barátaimmal, felmentem a színpadra és elénekeltem egy számot. A fellépő zenekar persze nem igazán díjazta, de nem érdekelt, és amikor lejöttem, két csaj fogadott, akik addig tudomást sem vettek rólam. Azóta énekelek. Ami a színpadon történik, megtéveszti az embereket, az nem az élet, de nem is baj, a színpad erről szól. Egyre közelebb kerültünk a rock and rollhoz, de akkor ezt mi még nem tudtuk, éltük a kis életünket, megnövesztettük a hajunkat és azt hittük, ezzel kikészül a rendszer. Lazítgattuk, kivettünk egy-két téglát a helyéről, de amikor az oroszok kimentek az országból, ez a rendszer még akkor is olyan stabilan állt, hogy már-már sajnáltuk, hogy elmennek, már egészen megszoktuk őket – különben is hordták be a színes tévét. Nem mi voltunk az a zenekar, amelyik csirkét darált a színpadon, ám a legenda így szólt, és a legendával nem tudsz mit tenni, ma már hozzám nőtt, nem én voltam ugyan, de vállalom. Amúgy meg a mai világban csirkét darálni nem nagy ügy, minimum egy bölényt kellett volna, az számítana.

– Különböző jelmondatokkal illettek a pályafutásod éppen aktuális tevékenysége kapcsán. Voltál már „a Nemzet Csótánya”, a politikai oldaladról is megismerhettünk, 2001-ben mégis felhagytál vele. Miért?

– Csalódtam egy kicsit az élet ezen oldalában is, irányítani akartak, márpedig engem ne irányítson senki. Ennek ellentmond az, hogy ezek után komolyan beleástam magam a politikába, mert azt hittem, megváltoztathatom valamelyest az ország élethelyzetét. De ez teljességgel lehetetlen. A nép olyan, amilyen: egyszerű, s nem csak ez a baj, hanem az is, hogy közelről láttam a politikusokat. Akármit is mond a baloldal, a jobb az ellenkezőjét mondja, és fordítva. Lehet az bármilyen jó ötlet, ha a másik oldalról jön, nem kell! Egy darabig fegyelemmel viseltettem az ügy iránt, mert sportember vagyok, gondoltam, megyek előre, ám a hazugságokat, és ha mások akarnak gondolkodni helyettem, nem bírom. Nem kértem belőle. Talán azért, mert a reáltárgyakon nevelődtem inkább, valamikor matematika vagy fizika szakos gimnáziumi tanárnak készültem. Ebben nem lehet hazudozni, kőkemény tényeken alapul, minden kiszámítható, eldobom a követ és tudom, hogy le fog esni. A politika nem ilyen és tele van hazugságokkal.

– Nem zavar, hogy a „bulvárripacs” jelzőt is használták már veled kapcsolatban?

– Az ember mindig alárendeli magát valaminek, valamiért. Mi történt volna, hogyha harminc évvel ezelőtt jobban alkalmazkodom? Lehet, hogy én lennék a Szovjetunió hőse, lehet, hogy kétszer ekkora sztár lennék, de ez nem jött össze, és nem biztos, hogy boldogabb ember lennék. Van egy alapvető igazságérzetem, amihez ha lehet, nem nyúlok, ám van úgy, hogy elkussoltatom magamban és azt mondom neki: hallgass! Egy a lényeg, vannak helyzetek, amikor oda kell menni, és az a feladat, hogy jópofa legyél és kész! A bulvár döntés kérdése, és sokszor nemmel felelek, ám erről senki sem tud. Tudomásul veszem, hogy ha azt akarom, hogy egy Feróról tudjanak, hogy eljöjjenek a koncertre, akkor nincs mit tenni, ahogy Hobó mondaná: le kell menni kutyába! Persze, ha megtetted, tudnod kell, hova kell visszamenned a következő pillanatban, hogy ne maradj ott lent. A „győzikék” valamit nagyon tudnak, mégpedig a bulvárban való szereplést. Minden művész embernek ajánlom, hogy ezt jól tanulja meg ahhoz, hogy az a József Attila- vagy Dsida Jenő-vers eljusson oda, ahová szeretné. Hogy egy kicsit igazoljam magam, mesélek egy sztorit. Amikor vége lett jégtáncos műsornak, odajött hozzám egy néni az utcán és azt mondta, maga nagyon ismerős valahonnan, jaj, tudom már, maga az a híres korcsolyabajnok! Vigyorogtam és válaszoltam neki, hogy igen, valamikor én voltam a Nagy Feró. Van ebben egy rakás keserűség is, mert a fene egye meg, harminc évig tettem a dolgom, és miután belépek a bulvárba, másnapra megismernek azok, akik eddig azt sem tudták, ki vagyok, vagy azt gondolták, hogy a lányok és az élet megrontójaként, egy alkoholista semmirekellőként tengetem a napjaimat. Mostanra egész jól belejöttem a bulvárszereplésbe, kell egy jópofa bemondás, hagy nevessen mindenki, olykor magamat kell kifigurázni, de csak egy számít, hogy felkeltsem a nézőkben a szimpátiát, és akkor talán eljut hozzájuk a Dsida Jenő feldolgozásom is, hogy hahó, ez is én vagyok.

Frenyó Krisztina