– Miért nem tekintik magukat kortárs művészeknek?

A. Sz.: – Ez egy belső vitaharc. A Szovjetunióban mindenki unta már a szocreált, úgy látták, már az regresszió, ha egy művész ecsettel fest. A Nyugaton megjelenő új technikák, a fotók és az installációk számítottak igazi kortárs művészetnek. Harc kezdődött a tradicionális és a modern kifejezésmód között, de egy idő után kiderült, hogy mindegy, ki milyen technikát használ, a művek 90 százaléka pocsék, valóban tehetséges és öntudatra ébredt ember pedig kevés van. Sajnos a kortársnak nevezett művészetben megfigyelhető az önmagába zárkózás tendenciája. Unalmas képeket, videóinstallációkat készítenek, olyan bugyuta performanszokat, amire senki se kíváncsi, és senki sem érti. De folyamatosan hangoztatják, hogy mi vagyunk a művészek, mi vagyunk a tanítók, az elit. Főleg Moszkvában érvényesül erősen ez az álláspont, mi viszont vidékiek vagyunk, én Jekatyerinburgba, Mizin pedig Novoszibirszkbe való, s olyan művészetet akarunk közvetíteni, ami a hétköznapi embereknek abszolút kézzelfogható és érthető.

V. M.: – Populisták vagyunk, a mostani folklorista hagyományokból, az interneten terjengő szóviccekből építkezünk, szociális témákat választunk.

– Műveikben jelentős teret kap az aktuálpolitika. Nem megy ez a művészet örökérvényűségének rovására?

A. Sz.: – A XIX. században a művészek kimentek a természetbe és lefestették a fákat és a füvet. Most olyan korszakban élünk, amikor ez sokkal kevesebb helyet foglal el a fejünkben, mint a televízió által közvetített információ. Egyszerűen csak ráérzéssel szkenneljük a jelenkor által sugallt leghatásosabb képet és metaforikusan közvetítjük a közönségnek. A kompozíciók többnyire a hétköznapi élet pillanataira hasonlítanak, például ül két ember a díványon alsónadrágban, és bámulja a tévét. A fejeik helyett pedig azt látjuk, amit ők néznek. Ezek a médiaszemélyiségek igenis közelebb állnak hozzánk, mint a saját rokonaink, s ilyen szempontból Putyin, Bush, Bin Laden és Harry Potter ugyanaz. Ha ne ezt ábrázoljuk, akkor mit? Persze festhetünk fehér alapon fekete csíkokat, de az ilyen művész szerintünk egy pszichikailag sérült ember, aki simán elzárkózott az őt körülvevő világtól. Azon se csodálkoznék, ha Magyarországon is lenne erre példa.

– Több munkájukban a művészetet is kicsúfolják, egyik sorozatukban a legnagyobb XX. századi festményeket ábrázolták szalámival és sajttal.

A. Sz.: – A hagyományt ismerni és tisztelni kell, de az a múlt, mindig egy lépéssel balra vagy jobbra el kell kanyarodni és közben érezni a jelent. Eszembe jutott egy eset ezzel kapcsolatban. Elég jól ismerjük ugye Magyarországot, itt is mindenféle emberek vannak, akik különböző módokon élik meg a hétköznapokat, de a legjobban elfogadott klisé mégis az, hogy Magyarország a pornóipar fellegvára. Ha magyarként kiutaznék Amerikába, az lenne az első kérdés: Na mi van, most jöttél egy pornófilmforgatásról? Oroszországról pedig azt hiszik, hogy mindenki után nyomoz a KGB, aztán a Gulagra viszik őket. Pont emiatt igyekszünk mindig kinevetni az ilyen sztereotípiákat, s egy alkalommal, amikor ezt a kolbászszuprematizmust állították ki külföldön, a sajtótájékoztatón vicceket meséltünk a KGB-ről. Ezután odajött egy újságírónő és megkérdezte tőlünk, hogy mi fog történni, ha hazamegyünk, hiszen folyamatosan kinevetjük az orosz avantgárd művészetet. Kérdeztük, mi a baj ezzel, leültetnek, megyünk a börtönbe. Látjuk ám, hogy írja, amit mondunk, mintha komolyan beszélnénk. Először az ember igyekszik megmagyarázni, hogy ez csak vicc, de a harmadiknál már csak poénkodik az újságírókkal. Elkezdtem röhögni, hogy miért írja le, hát hülye kérdésre hülye választ ad az ember. A tolmácsok persze az ilyen merész kijelentéseket nagyon óvatosan fordítják, de az idióta szó mind németül, mind oroszul ugyanúgy hangzik, és nem hallottuk ezt vissza a tolmács szövegében. Már nem bírtam, és lefordította angolra. Erre az újságírónő megsértődött, becsukta a füzetét és felállt. Hűha, gondoltuk, odamentünk a kurátorhoz, hogy most mi legyen. Azt mondja, majd ő elrendezi. Odament a nőhöz és elmagyarázta, hogy az orosz nyelvben az idióta azt jelenti, igen művelt, okos, hiszen az egész állami apparátust így emlegetik, sőt Dosztojevszkij is írt egy regényt Félkegyelmű címmel, szóval nálunk ez szó összetett jelentéssel bír.

A. Sz.: – De azért van cenzúra Oroszországban, hiszen a Rendőrcsók című képüket nem is engedték el a párizsi kiállításra, Magyarországra pedig be kellett csempészni.

V. M.: – A nagy külföldi kiállítások esetében engedélyt kell szerezni a kulturális minisztériumtól, és az akkori miniszter elkezdte ütni az asztalt, hogy ez Oroszország szégyene és pornográfia. Persze bonyolult a hivatalnoki rendszer, lehet, hogy nem ő tiltotta be lényegében, mindenesetre ő hangoztatta ezt az érvet. Mi erre interjút adtunk az összes tömegkommunikációs eszköznek az esetről, majd Andrej Jerofejev, a kiállítás kurátora beperelte. Mit ragozzuk, azt lett a vége, hogy kirúgták a kultuszminisztert, majd az az orosz nagykövet került a helyére, aki Párizsban megnézte a tárlatot. Úgy váltogatjuk a kultuszminisztereket, mint az elhasználódott kesztyűt. Persze ez csak vicc, egyszerűen kormányváltás volt.

– A botrány viszont jót tett a képek árának.

A. Sz.: – Igazából a Rendőrcsók már előtte elkelt. A botrányok valóban vonzzák a társadalmi érdeklődést, de ez az árakra nem hat annyira. Ha egy cd-t kell nagy példányszámban eladni, a popsztár valóban sikert érhet el a bal melle megnagyobbításával, de az alkotóművészet egyedi és drága, csak egy szűk társadalmi réteg vásárolja, hozzáértő kurátorok, gyűjtők, akiket nem érdekel, ha egy hivatalnok mondott valami hülyeséget.

– De Jerofejevet beperelte a pravoszláv egyház, emiatt nem tudott jönni Magyarországra, s a gyűjtemény egy részét sem engedte a minisztérium.

A. Sz.: – Ha most persze ő ülne a helyünkön, nem viccelődött volna ilyen témákon, mert ha az ember bíróságra kerül, nagyon ideges lesz és megkomolyodik. Mi azért viccelünk ezzel, mert az, ami rossz az életben, és az, ami vicces, egymás mellett halad.

V. M.: – A cenzúra részben megtiszteltetés. Puskinnak az akkori uralkodó azt mondta, hogy személyesen leszek a cenzorod. Volt olyan időszak, amikor Sztálin maga nézte a filmeket, hogy „emelje a filmművészet minőségét”. Lényegében a szocializmus is az egyedüli igaz és helyes művészetnek volt a projektje. Az egyház egyszerűen csak szeretné nagyon pontosan meghatározni a társadalomnak, hogy mi a jó és mi a rossz.

A. Sz.: – Mindnyájan azt akarjuk, hogy szociálisan érzékeny és jelentős művészek legyünk, ugyanúgy, mint tíz vagy száz évvel ezelőtt voltak a művészek, s hogy ezért a társadalom érdeklődése folyamatos legyen. De egyre kevésbé érdekli az embereket, amit csinálunk, s ez az egész művésztársadalmat érinti. Amikor volt egy hatalmas ellenségkép, akkor a művészek lehettek a hősök, de most már a KGB se üldöz, az egyház is egyre ritkábban perel be.

– Ilyen sötéten látják a művészet jövőjét? Ezért ilyen provokatívak?

A. Sz.: A művészek nemsokára lényegében designerekké válnak, a műveik pedig tapétamintává. A provokáció nem szándékos. A művészet kommunikáció, ha valami olyasmit csinálunk, ami mellett az ember simán elmegy, az már nem művészet lesz. Olyannak kell lennie, hogy megragadja az embert, akár egy diszkóban is, és a fejében valami elkezdjen átalakulni.

– Önöket a szocart irányzatba sorolják, ami a kommunizmus kicsúfolásából született, majd alapítói emigrálása után a kapitalizmus gúnyolásával folytatódott, önök pedig a fogyasztói társadalomra mutatnak rá. Az örök szembenállás jellemzi ezt a stílust?

A. Sz.: – A művészek olyan destruktív egyének, akik mindig találnak valami kritizálnivalót. Az édesanyám azt mondja, hogy a disznó mindig rátalál a sáros pocsolyára.

– Miért Kék orrok?

A. Sz.: – Amikor a sajtó tele volt a 2000. évfordulóval kapcsolatos félelemekkel, hogy össze fognak omlani a számítógépes rendszerek, több művésszel kitaláltuk egy fesztivál keretében, hogy elektronika, nők és alkohol nélkül bezárkózunk egy óvóhelyre. A második nap már nagyon unalmas volt, de kiderült, hogy valaki becsempészett egy videokamerát. Elkezdtünk paródiákat készíteni a moszkvai, amerikai, nyugati művészekről, s kiderült, hogy a modern művészet kritikája sokkal érdekesebb, mint maga a modern művészet. De azért az ásványvizes palackok kupakjait az orrunkra tettük, jelezvén, hogy ez csak bohóckodás.

Fehérváry Krisztina


ALEXANDER SZABUROV

1965-ben született.

1985-ben diplomázott a Sverdlovski Művészeti Egyetemen.

VJACSESZLAV MIZIN

1962-ben született.

1984-ben végzett Novoszibirszki Építészeti Főiskolán.

1996-ban alapítottak közös alkotói műhelyt, kiállításaik a kanonizált és politikailag meghatározott értékrenddel való ellentét okozta súrlódásra, valamint elsöprő nevetésre épülnek.