– Délelőtt tíz óra van. Gyakorolt ma már?

– Igen. Mindennap gyakorolok, kitartott hangok, skálázások, bizonyos technikai megoldások sulykolása s a többi. Akár egy rövidtávfutó, aki átmozgatja magát, tornászik, szökdel, lélegzésgyakorlatokat csinál. Aztán persze levág néhány vágtát is. A mi zenénk is olyan, mint a sprintelés, vagyis a rövidtávfutás. Koncertmuzsikusok vagyunk, ami azt jelenti, hogy nagyon rövid idő alatt – legyen ez egy-két óra – maximális teljesítményt kell nyújtanunk. Vannak olyan zenei feladatok, ahol a muzsikusok sokkal visszafogottabban játszanak, de hat órán át a helyükön kell lenniük.

– Mennyi időt vesz igénybe a napi gyakorlás?

– A technikai rész fél óra, aztán jön az egyes számok betanulása, új zenei anyagok szerkesztése, hangszerelése és így tovább. Mindez körülbelül két óra. Ezen kívül ötven, egyenként négyórás zenekari próbát is tartunk évente az együttes játékának karbantartására. Az abszolút poroszos fegyelem híve vagyok. Feszes munka, véresen kemény gyakorlások. Csak a Török Pál utcai klubunk jelent kivételt. Az a szelep. Ott mindent megengedek a zenészeknek, még engem is megkritizálhatnak. Amúgy mindenki elfogadta a rendet, az 1962-re kialakult formáció harmincöt éven át játszott együtt.

– Sok gyakorlás, feszes munka… Csakhogy az együttes valamennyi tagja dolgozik valamilyen civil főállásban, ön például a műszaki egyetem tanára, tudományos tanulmányok, jegyzetek és kötetek szerzője, aki még az amerikai űrkutatási hivatalnak, a NASA-nak is dolgozott. Hogy lehet ezt összeegyeztetni a zenével, a világ körüli turnékkal?

– Én 1963-tól tanítottam az egyetemen, és 1995-ben mentem nyugdíjba. Nemcsak szerettem, de valósággal élveztem ezt a munkát, illetve a tudományos pályát. Képzettségünket tekintve mindannyian mérnökök vagyunk a zenekarban, és bár nem tudatosan válogattam így az embereket, ez nem lehet véletlen. Hasonlóan gondolkodunk, hasonló módon közelítjük meg a problémákat, és ez a mérnöki logika a zenei tevékenységünkben is tetten érhető. A hangszerelésektől kezdve egészen az előadások megszerkesztéséig.

– Nem jelentett gondot az egyetem, hogy sokszor távol volt a turnék miatt?

– Elfogadták azt, amit csinálok. A kollégáim szívesen helyettesítettek a katedrán, a hallgatóim pedig még a vizsgaidőpontoknál is igyekeztek igazodni hozzám.

– Évente 200-250 koncertet ad ma is a zenekar. Ez még egy főállású együttesnek is sok…

– Szám szerint 10 150 koncertet adott eddig a Benkó Dixieland Band megalakulása óta. És a nyugdíjjal sem lett könnyebb semmi, hiszen reggel fél héttől éjfélig csak a zenével, a zenekarral foglalkozom mindennap. Negyvenezer regisztrált rajongónk van, néha mondom is, a dixiepárt Magyarország legnagyobb pártja. A menedzselés, az utazások, fellépések megszervezése kezdetektől fogva az én feladatom a zenekarban, s én kezelem a negyvenezer rajongótól érkező leveleket is, én tartom velük a kapcsolatot.

– A Benkó Dixieland Band arról is híres, hogy itt kezdett annak idején a magyar beatszakma, a BDB nevelte fel az első hazai beatmuzsikusokat.

– Benkő László, Laux József, Frenreisz Károly, Baronits Zsolt, Oroszlán György és Oroszlán Gábor, Solymos Tóni… Csak akik hirtelen eszembe jutottak. Persze egy idő után otthagyták a zenekart, mert én ragaszkodtam a dixielandhez, ők viszont a beatben látták a jövőt. Én a dixieland mellett döntöttem, annak ellenére, hogy az első években teljesen az enyém volt a beat-üzlet.. Egy-egy nap három zenekarom is dolgozott szerte Budapesten. De levettem a kezem az egészről, mert csak a dixieland érdekelt.

– Pedig ez már akkor sem volt fiatal műfaj, amikor ön, illetve a zenekara belekóstolt…

– Nem bizony, de nagyon népszerű volt az 1950-es években a mag vitalitásával, dinamikájával. Louis Armstrong, a világhírű amerikai trombitás pályája csúcsán tett egy nagy európai koncertkörutat 1955-ben. Készült erről egy nagylemez, s ezt a korongot megkaptam az egyik barátomtól. Ez lett a végzetem. Ma is kívülről fújom Armstrong lemezét az első hangtól az utolsóig.

– Sok jazzmuzsikus, például a világhírű zongorista, Dave Brubeck több nyilatkozatában is ósdinak nevezte, s eltemette a dixielandet…

– Az semmi. Milt Jackson, az amerikai Modern Jazz Quartet vibrafonosa még Brubecknél is tovább ment. Meghívtuk Magyarországra, ez lett élete egyetlen dixieland koncertje. Majdnem potyogtak a könnyei, amikor itt lenézett a színpadról, és tízezer ember ünnepelte őt.

– Abban, hogy a dixieland mint tradicionális jazzműfaj megmaradt, nagy szerepe van a Benkó Dixieland Bandnek. A zenekar és a zenekarvezető díjainak listája átér a Dunán, ahogy mondani szokták. Ott van köztük két amerikai elnök, Ronald Reagan és George Bush kitüntető elismerése, a legrangosabb fesztivál, a Montreux-i Jazz Fesztivál első helyezése, és Benkó Sándor Kossuth-díja is. Csakhogy a Benkó Dixieland Band magát a műfajt is megpróbálta megújítani, felfrissíteni.

– Természetesen a BDB a New Orleans-i zenei elemekre építette fel a játékát, de éppen a megújító szándékaink miatt kialakult egy sajátos, csak ránk jellemző stílusunk. Ez azonban továbbra is az úgynevezett New Orleans-i gyökerekből táplálkozik – mint tudjuk, ez az amerikai város a jazz bölcsője. A folyamatos frissítés vágya abból is adódik, hogy nyitottak vagyunk. Játszunk klasszikus zenészekkel, például a hegedűs Szabadi Vilmossal, a trombitás Geiger Györggyel, vagy a klasszikus muzsikában és a jazzben egyaránt járatos Deseő Csaba brácsással, és a jazz-zongoristaként ismert, de modern utakon haladó Vukán Györggyel. És a zenében sohasem erőszakoljuk rájuk magunkat, alkalmazkodunk hozzájuk, de persze ők is közelednek felénk.

– Ha visszagondol az ember, látja, hogy három nagy lépcsőben épült a BDB nemzetközi hírneve. A hatvanas években a szovjet, csehszlovák, lengyel turnék, a hetvenes években a nyugat-európai koncertek segítették, a nyolcvanas években pedig az Egyesült Államokban ért el sikereket a zenekar. Milyen volt egy szovjet turné?

– A Szovjetunió történelmének első nagy, átfogó jazzturnéját mi csináltuk 1973-ban. Rendkívül muzikális az orosz közönség, és hatalmas lelke van, akárcsak az amerikainak. Jó akusztikájú termekben léptünk fel, kiválóan karbantartott zongorák vártak bennünket, és minden köztársaságban érezhető volt, mekkora hangsúlyt helyeznek a klasszikus zenei nevelésre, illetve a zenekultúrára. Lehet, hogy sok kolléga azt hitte akkoriban, hogy száműzetésbe megyünk oda, de nekünk az egy diadalmenet volt.

– 1957-ben, a zenekar alakulásakor találkoztak-e valamilyen hatalmi ellenállással, tiltó szándékkal?

– Nem, nekünk ebből nem jutott.

– És ma mi a helyzet, amikor kizárólag a profit igazgat mindent?

– Véres háború van. A piac egy pici kis almácska, s leginkább csak pályázatokon lehet belőle egy-egy szelethez jutni. Kiderült az is, hogy a pályáztatás nem a legjobb módszer. Sok kis cég épült mára a rendszerbe, ők pályáznak tulajdonképpen, s közvetítik ki az összegeket a zenekarokhoz. Persze leveszik a maguk 20-30 százalékát. Miközben a művelődési házak nem számolhatják el az áfát, az áfa mértékét pedig fölemelték 20 százalékra… Folytassam? Évről évre jönnek a csapások. És ha felbukkan egy tehetséges fiatal zenekar, az már csak úgy tud a pályán megkapaszkodni, ha fele- vagy éppen ötödannyi pénzt kér.

– Hogy van ez Nyugaton?

– A rendszerváltás idején rengeteg muzsikus szabadult fel Kelet-Európában, valósággal ellepték a kontinenst, s egy olyan ádáz árháború alakult ki, amely gyönyörűség a megrendelőnek, de kín a művészetnek. Mindenki mindenki alá ajánl. Nem csak a jazzben, ugyanez zajlik a klasszikus zenében is. Egy öngerjesztő tőkekoncentráció folyik a világban, amely mindenhonnan kiszivattyúzza a pénzt, s ez a szemünk láttára alakítja át a kultúra világát is. Nézzük, mi folyik itthon! Valaha a Ki mit tud? egy nagy nemzeti játék volt, a mai tehetségkutató műsorok viszont üzletként működnek. Ártatlan gyerekeket emelnek a csillagok magasságába, hogy aztán fél év múlva elejtsék őket. Mit számít a rendszer irányítóinak, hogy aztán ezek a gyerekek az italhoz, a droghoz fordulnak? Mindenki tudja, ha nem gyötrő munkával, és gondos tervezéssel, természetes módon épül fel egy karrier, annak összeomlás a vége.

– Egy betelt naptár fekszik ön előtt. Mikor veszi meg a 2008-ast?

– Ez már a 2008-as, épp az előbb hívtak mobilon, az év végi koncertünket egyeztettem, de már a 2009-es hajráján is gondolkodunk. Jó huszonöt éve Ferencsik János átadta nekünk az Állami Hangverseny Zenekar két, év végi koncertnapját, december 28-át és 29-ét. Azóta mindig a BDB zárja a Zeneakadémia klasszikus évadját, nekünk ez nagyon fontos esemény. A BDB abban adott újat a műfajnak, hogy bevitte, be tudta vinni a dixielandet a világ nagy, klasszikus zenei hangversenytermeibe. Ez az 50 év fő műve!

– Mindenütt fontos volt, hogy a BDB magyar zenekar?

– Persze! Életem legmeghatóbb elismerésének a magyar Kossuth-díjat tartom, és mindig a magyar közönség szeretetére vágyunk a leginkább.

Sinkovics Ferenc