Sztálin halálának évében született, azokban az időkben nem nagyon foglalkoztatták az embereket a századokra visszanyúló családi gyökerek, a felmenők, ezért viszonylag keveset tud erről.

Írta: Boros Károly

– A nagyszülők sem igen beszéltek ilyesmiről?

– Pesti nagypapám elég szűkszavú ember volt, sokat nem mesélt magáról. Sebesülten jött haza az első világháborúból, és mint hadirokkantnak, volt engedélye, hogy a Várkert kioszkban állami monopóliumú termékeket áruljon – gondolom, dohányt, szeszt, ilyesmit -, de soha nem élt a lehetőséggel, egyből túladott az engedélyen. A családnak ez az ága valószínűleg Bajorországból jött, talán Münchenből, az anyai pedig az Alföldről, Hajdú-Biharból származik, és középen találkozott a kettő, Pesten. Apám már ott született, anyu még Berettyóújfaluban, de Kabán laktak, mindig ott nyaraltunk gyerekkoromban. Ahányszor csak ott voltunk, mindig megjegyezte valaki, hogy nahát, a Juhász Ilonka ehhez a pesti csibészhez ment feleségül. Mi pedig a tesómmal a pesti csibész gyerekei voltunk, a kis csibészek.

– Minek köszönhette édesapja, hogy a falusiak így kitüntették?

– A falusiak szemében minden városi csibész volt. Úgy tartották, hogy a falusiak tiszták, a városiak csibészek. Hároméves koromig a Hős utcában laktunk Kőbányán, az tényleg elég csibész környék volt, de jó értelemben. Nem volt bűnözés, csak csibészség. Mikor bejöttek az utcába a rendőrök, a nagyfiúk odamentek hozzájuk, és rábeszélték őket, hogy a kisfiúknak vegyenek csokit. De nem kellett tőlük kétszer kérni, mindig vettek nekünk. Nem tudom, ma milyen lehet az az utca, már rég nem köt oda semmi. Amíg nagymamám ott lakott, naponta jártam, láttam a romlást, szinte kézzelfogható volt. Lekoszlott, átépítették, ami jó volt, azt rosszra változtatták. Hogy mást ne mondjak, a magyar királyi csatornahálózat tökéletesen működött a szocializmusban is, amíg eszükbe nem jutott, hogy ki kéne cserélni. Attól kezdve nem működött. Ez az apróság tökéletesen leképezte a királyság és a szocializmus közötti különbséget. Erről jut eszembe, hogy királyságpárti vagyok.

– Miért?

– Elég, ha körülnézünk Európában, láthatjuk, hogy minden ország, ahol megmaradt a királyság, aránylag jól érzi magát. De térjünk vissza a gyerekéveimhez.

– Hogyan vette észre, hogy mocorog önben színészi képesség?

– Ezt az ember észreveszi, ha akarja, ha nem. Valahogy természetes volt, hogy a környéken én mondok legjobban viccet. A Faragó Feri viccein nem lehetett röhögni, legfeljebb rajta lehetett, én meg a rossz viccet is el tudtam mesélni úgy, hogy nevettek. De nem a színművészeti volt a vágyam, hanem az orvosi egyetem, csak nem lett volna elég vitt pontszámom a felvételin, mert a gimiben az utolsó évet ellógtam. Emiatt nem lett volna esélyem. Ellentétben azokkal, akik csak beikszelték a jelentkezési lapon, hogy van a családban Szocialista Hazáért Érdemérem, vagy Munkás-paraszt Hatalomért Érdemérem, mert azok felvételi nélkül kerülhettek egyetemre. Magyarán lehetett akármilyen hülye, akkor is felvették, és éltek is ezzel a lehetőséggel. Azt hiszem, hogy Magyarországot ma ezek a gyerekek vezetik. Most isszuk a levét. Látja, királyságban ez is másképp menne.

– Melyik szülőjéhez kötődött inkább?

– Engem a nagymamám nevelt föl, mert ő ért rá. Ő vitt reggel óvodába, tesómat iskolába, mikor betegek lettünk, nála voltunk, amíg meg nem gyógyultunk. A szülők dolgoztak. Mamám szakácsnő volt, apám villanyszerelő. Nem nagyon volt elképzelésük arról, hogy minek neveljenek bennünket, mentünk a magunk természete után. Orvos szerettem volna lenni, olvastam is könyveket az orvoslásról, az orvostudomány történetéről, bár, amikor egy kályha rádőlt a mutatóujjamra, és lecsípett a végéből egy darabot, ahogy ránéztem a sebre, egy picikét elbizonytalanodtam. De aztán erőt vettem magamon, és hősiesen vártam, hogy nagymama bekötözze, és menjünk a szakrendelőbe.

– A színészetre nem is gondolt?

– Azért a gimnáziumban már jártam filmklubokba, meg kiválasztottak egy filmforgatásra is érettségi után – azt hiszem, talán éppen az érettségi tablón látták meg az arcomat. Petőfi ’73 volt a címe. Az nagy lökést adott, hogy elkezdjek a színészettel foglalkozni. Nem mintha a középiskolás gyerekeknek valamit domborítani kellett volna abban a filmben, de láttam a forgatáson, hogy nem sok színészi tehetséggel megáldott gimnazista mozgolódik ott. Az is világossá vált, hogy én a kevesek közé tartozom, ez önbizalmat adott, hogy felvételizzek a színművészetire, de nem egyből sikerült. Nem voltam még elég tudatos. Közben játszottam az Egyetemi Színpad társulatában, ott megtanultam, hogy ha az ember el akarja érni a célját, akkor jobb, ha tesz érte valamit. Két év után rászántam magam, és megpróbáltam megfelelni az akkori elvárásoknak, ezért, igaz, hogy hosszú hajjal, de kékfestő ingben, és sötétkék szövetnadrágban mentem el felvételizni, nem mint annak előtte, farmerben és színes pólóban. A főiskola után a Nemzetiben kezdtem játszani, aztán átmentem a Katonába, onnan 1987-ben eljöttem, és azóta szabadúszó vagyok.

– Elég hamar önállóvá vált.

– Akkor nagyon szokatlan volt, hogy valakinek vállalkozása van. Ma meg az a szokatlan, ha nincs. Kérdezték is akkoriban sokan, nem félek-e, hogy nem tudok majd megélni. Pedig jobban kerestem így, mint a színházban, mert az gyenge megélhetést adott, csak ragaszkodtak hozzá a színészek, mert megszokták, és biztos volt. Langyos állóvíz. Annál az unalomnál meg hazugságnál, amiben a színház leledzett abban az időben, minden jobb volt. Nem tudtam már elviselni azt a közeget. Mégis azt kell mondjam, hogy legalább a tehetség és a politikai megfelelés ketté tudott válni úgy, hogy lehetett szeretni egy alkotót a tehetségéért, és el lehetett nézni neki a politikai – mi is lenne itt a jó szó – mondjuk jellemtelenségét, ami nyilván abból a gondolkodásból táplálkozott, hogy ha nem ő szolgálja ki a diktatúrát, akkor majd más. Annak ellenére, hogy a színházi vezetők, a filmesek, a tévések kinevezésekor a politikai megbízhatóság volt az első szempont, azért nagyrészt tehetségesek is voltak. Ma ennek nyomát is alig látni. Furcsa ilyet mondani, de például a kommunista rendszer művelődési miniszterei sokkal műveltebbek és tájékozottabbak voltak, mint Andrásfalvy Bertalant kivéve bármelyik a rendszerváltás óta. Ez borzasztó. Egyben jellemző is a rendszerre, lemenve egészen az éttermekben kapható rántott hús minőségéig. Durván lefordítva azért voltak jobbak, mert akkor még hatott a háború előtti műveltségi szint, azok az emberek még abban a rendszerben jártak iskolába. A maiak meg az ő rendszerükben. Ez a mélyrepülés már Grósz Károllyal elkezdődött. Éppen Amerikában voltam, mikor 1988-ban ott járt. Egy társaságban néztük, ahogy nyilatkozik a tévében, és majdnem minden válaszát úgy kezdte, hogy nézze, mi ezt Kelet-Európában egy kicsit jobban tudjuk. Lesült a képemről a bőr ettől az ostoba magabiztosságától. Mostanában eszembe jut ez, ha külföldön járok, mert megint olyan az ország vezetése, hogy amikor meglátják a szállodában a magyar útlevelemet, úgy néznek rám, mint akkor abban a társaságban. Nem mondhatom el mindenkinek, hogy én és a nagymamám nem vagyunk olyanok.

– Mit lát ma a legnagyobb bajnak?

– Ma nem lehet tervezni, és ez látszik is az emberek élethez való viszonyában: mindenkinek minden mindegy. Amit ma művelnek az országgal, az lassú gyilkosság. Olyan, mintha egy antilopot úgy nevelnének föl, hogy levágják az egyik lábát. Mindene megvan, csak éppen futni nem tud. Semmi esélye az életben. Ehhez még hozzátesz az a gondolkodás, amit Petőfi olyan remekül megírt, hogy „Más hazában híven őrzik / Mindazt, ami hazai, / A magyar nép régi kincsét / Elveti és megveti”. Ez a vers jól eltrafálja a gondolataimat, és azóta sincs előrelépés, ugyanaz a helyzet ma is. Ebben az értelmiség árulásának döntő szerepe van, elsöprő többségük nem magyar érdekeket szolgál. Akár az oktatást, akár az egészségügyet nézem, vagy a művelődést, a nyugdíjrendszert, az egész egy halálgyár. És az embernek úgy tűnik, már sosem lesz vége. Nem akarok az elődeim nyomdokain haladni. Elegem van már abból, hogy mindig azt hallom, majd jobb lesz. Egyszer… Valamikor… Nem lesz jobb, ha hagyjuk, hogy így menjen minden. Ez pont olyan, mint az adósságcsapda, nincs vége. Én pedig most élek, és most szeretnék boldog lenni, nem valamikor. Ezért meg kell küzdeni, és minél hamarabb kezdjük el, annál jobb.