Hirdetés

– Milyen téma válhat jó filmmé?

– Ami több oldalról is megközelíthető, több igazsága is lehet, elgondolkodtat és előrevisz. A témaválasztást illetően sokszor az egyik film hozza a másikat, így például a Megbélyegzetten – 1968 című alkotásnak köszönhetően készült el A tartótiszt című filmem. Még 2008-ban történt, hogy egy régi iskolatársam felhívott telefonon; a lánya a diplomamunkáját írta a magyar szénbányászatból, és miután én több filmet forgattam a témáról, megkérdezte, tudnék-e háttéranyagokkal segíteni. Aztán beszélgetni kezdtünk, kivel mi történt az eltelt évek alatt, és egyszer csak kitört belőle, hogy borzalmas élete volt, meghurcolták, az állambiztonság pedig 1989-ig megfigyelte. Nagyon nagyon megfogott a története: Oroszlányban együtt jártunk iskolába hetedikben, nyolcadikban, a kálváriája tizennégy évesen, az általános iskola elvégzését követő nyáron kezdődött.

– Mi volt a bűne?

– A ’68-as prágai tavasz idején nyáron egy rokon fiú érkezett hozzájuk Csehszlovákiából, és beszámolt a náluk lévő izzó politikai helyzetről. Az osztálytársam mindezt elmesélte a baráti körének, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve írtak a Szabad Európa Rádiónak egy levelet, amelyben az állt, küldjenek fegyvereket, mert ki akarják robbantani a felkelést Magyarországon. A levelet a posta elkobozta, megkezdődött a nyomozás, viszonylag gyorsan felgöngyölítették az ügyet: az osztálytársam tizenöt évesen nyolc hónap börtönbüntetést kapott, és ezzel az egész élete megpecsételődött. A nyomozás titokban folyt, Oroszlányban semmit sem vettünk belőle észre. Az akkori peranyagok alapján kezdtem kutatni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, a kutatás során sok embert találtam, akik kapcsolódtak az ügyhöz, köztük azt a férfit, aki a Komárom-Esztergom Megyei Rendőrkapitányságon dolgozó operatív tisztként házkutatást tartott az osztálytársam családjánál. ÁVH-karrier állt mögötte, 1986-tól a Belügyminisztérium III/III-as Csoportfőnökségéhez került, 1989-ben alezredes, a III/III-1-b alosztály vezetője a római katolikus egyházi elhárítás vonalán. Számos egyházi személyt szervezett be ügynöknek – bevett módszer volt a zsarolás.

Korábban írtuk

– Ő lett A tartótiszt című film főszereplője. Hogyan tudta rávenni, hogy vállalja az arcát a nyilvánosság előtt?

– Felhívtam telefonon, és elmondtam neki: filmrendező vagyok, az osztálytársam múltjáról forgatok dokumentumfilmet, ezért szeretnék vele találkozni. Óvatos volt, először megnézte a filmjeimet, majd pár nappal később visszahívott, hogy rendben, találkozzunk. Egy óbudai cukrászdában ültünk le, hosszasan beszélgettünk, azzal érveltem, lehetőséget kap arra, hogy elmondja a maga igazát a kamera előtt. Később sokat tűnődtem rajta, miért vállalhatta el a szereplést. Bár a forgatás alatt mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy az elhárításban végzett munka is szakma, ami segített abban, hogy az általa istenített rendszer fennmaradjon, végül arra a következtetésre jutottam, a közreműködésével valószínűleg vezekelt, a nyilvános vallomását jótettnek tudta be a maga számára. 2011-ben adtam be A tartótiszt című film tervét a Média Mecenatúra Program pályázatára, közben kiderült az is, hogy az osztálytársam történetét egyelőre nem tudom leforgatni.

– Miért?

– Döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy az akkor ötvennégy éves, meglett férfiemberrel az interjúkat lehetetlen felvenni, mert folyton elsírja magát. A meghurcoltatásairól addig nem beszélt senkinek, mélyen eltemette magában a múltat, minden a velem való találkozással került a felszínre. Időt kellett hagynom hát neki. Közben készültek az egyházüldözés témakörét körüljáró filmjeim, így végül a Megbélyegzetten – 1968 a kutatásaim kezdeténél tíz évvel később, 2019-ben készülhetett el.

– Rendezői munkamódszerének egyik különlegessége a szembesítés, az áldozatok az egykori tett helyszínén találkoznak az elkövetőkkel és újra élik traumáikat, ami felszabadító is lehet: a Porrajmosban a cigány holokauszttúlélő és az őt elhurcoló csendőr fia, és a csendőr felesége, A tartótisztben a katolikus papok és az őket megfigyeltető egykori belügyes tartótiszt ül le beszélgetni – és még sorolhatnám. A forgatások során a szembesítés mennyire tervezhető előre?

– A törekvés részemről mindig megvan, de ezt a téma és a forgatás közben felmerülő helyzetek is segíthetik. Minden esetben, ha az elhatározás megszületett bennem, a szembesíteni kívánt embereket elő kell készíteni, meg kell őket győzni, hogy ez a forgatási helyzet mennyiben viheti előre a közös szándékunkat. Mert itt már nem csupán a filmrendezői elképzelés nyer csak teret, hiszen együtt gondolkodunk és együtt érleljük a film megvalósításának menetét. A tartótiszt című film forgatása során az egyik interjúszituációban miután említette Balás atya nevét, mint akit egykoron figyeltetett, megkérdeztem, hogy vállalna-e vele egy kamera előtti beszélgetést, vagyis szembesítést. És a tartótiszt igent mondott. Végül nemcsak vele, hanem három atyával készült a forgatás során szembesítés. Természetesen az atyákat is megkerestem, akik elfogadták az ötletet. Ebben az esetben és sok másban sem volt a filmterv része a szembesítés, hiszen dokumentumfilmről van szó, a megvalósítás során sok minden másképp alakul, különösen ha a rendező ezt generálja. E szituációkban mindig fontos, hogy a felek elmondhassák a saját igazságukat, és fogadják az ott felmerülő kérdéseimet is. A kereteket mindig megbeszéljük, azt természetesen nem, hogy mi hangzik majd el. A tartótiszt című film forgatásán a főszereplő kérésére abban is megállapodtunk, hogy a tartótiszt által beszervezett és a hozzá köthető személyek neve nem hangozhat el a filmben.

Jelenet A tartótiszt című filmből

– Ez miért volt fontos?

– Mert az egykori tartótiszteknek jelenleg is titoktartási kötelezettségük van, amit a mindenkori belügyminiszter törölhetne el, ám ez máig nem történt meg. Emiatt majdnem le is állt a forgatás. Egy alkalommal ugyanis rákérdeztem egy konkrét névre, ettől ő annyira megijedt, hogy a következő forgatási napot betegségre hivatkozva lemondta. Meg kellett hát erősítenem abban, hogy a nevek ki lesznek pengetve a filmben, és a bemutatás előtt megnézheti majd a kész anyagot. Így haladhattunk tovább, és így készülhetett el még két másik film is a témában: az Operatív érték – A besúgottak című a Regnum Marianum ifjúsággal foglalkozó közösség, a Bokros jelentések pedig a Bokor közösség üldöztetését, ugyancsak a III/III-as ügyosztály katolikus egyházat érintő megfigyeléseit dolgozza fel. Az említett két filmben már nyilvánosságra kerülhettek a nevek is, amelyek a kutatásaim során kerültek előtérbe.

– A múltfeltáró filmjeiben megjelenő sorsok, élettörténetek arról is mesélnek, hogy a múlt traumáit, sebeit fel kell oldani, hogy ne adjuk tovább őket a következő generációnak, ám ezzel mostanáig adós maradt a társadalom. Egy-egy ilyen film tehet valamit azért, hogy elinduljon a szembenézés, a megtisztulás?

– Valóban hiányzik a szembenézés katarzisa a társadalmunkból. Beszélgettem korábban valakivel, aki hivatását tekintve a történelmi emlékezettel foglalkozik, és rákérdeztem, mit gondol, az ügynöklisták nyilvánosságra hozatala, a nyilvános bocsánatkérés miért nem történt meg az országban? Ő azt felelte, te mit szólnál, ha kiderülne az apádról, hogy komoly szerepet vállat a diktatúrában? Erre nekem nyilván az volt a válaszom, hogy az apám nem én vagyok, és ezt a fejekben tisztába kellene tenni. Ugyanakkor ennek az érvnek is van másik oldala: az elmúlt rendszer funkcionáriusainak társadalmi előnyeihez a gyerekeik is hozzájutottak, tehát ők is haszonélvezői voltak a rendszernek, amely alapok a máig hatnak, hiszen egyetemet végezhettek, olyan munkájuk volt, amely hosszú távra anyagi jólétet, kapcsolati tőkét hozott. Kényes kérdések ezek. Mert hagyjuk és lebegtetjük közösen, mi, magyarok… Én nem tudok mást tenni, mint hinni abban, hogy akár egy dokumentumfilm is segíthet feloldani a kibeszéletlen traumákat, vagy legalábbis elindítani az embereket ezen az úton: végső soron segíthet a társadalomnak abban, hogy jobbá válhasson. Várszegi Asztrik atya mondja a Bokros jelentések utolsó kockáiban: „Dekkolnak azok, akik ebben benne voltak, a magyar társadalomban, felekezeteinkben. Csoda az, hogy dekkolnak azok, akik ezt végrehajtották? Ki az, aki szereti, ha a lepedőt lehúzzák róla? – senki se. Tehát valahogy más mechanizmus szerint kellett volna ennek a tisztulási folyamatnak elindulnia – nem következett be. Amit önök, filmesek, művészek – ez egy nagyon finom restaurátori munka és egy nagyon fontos szolgálat, amit lehet, hogy egy következő nemzedék tud majd értékelni és fölhasználni.”

– Vagyis a filmkészítésében nemcsak a kíváncsiság, hanem a remélt társadalmi hatás is motiválja?

– A filmkészítés szenvedély számomra, azt pedig különösen értékesnek tartom, ha azok, akik megnézik a filmjeimet, átszűrik magukon és továbbgondolják a látottakat. A cél, hogy bármilyen problémát vetünk is fel, megszülethessen a nézőben a katarzis, a film pedig segítse a tisztánlátást, és mutasson irányt valamifajta megoldás felé. Már akkor is elértem a célom, ha a filmben látottakon keresztül a néző megértett valamit, felfedezett a maga számára értékes összefüggéseket.

– Előfordult, hogy egy adott téma kapcsán azt sugallták, jobb, ha nem folytatja?

– Többször is, például a kilencvenes évek végén a súri máriás nővérek zárdájáról forgatott dokumentumfilm kapcsán figyelmeztettek, jobb, ha nem folytatom, mert magasra nyúlnak az ügy szálai. Vagy a Csintó című dokumentumfilmnél, amit 1998-ban, a még regnáló Horn-kormány idején készítettünk egy cigány vajda születésnapján. A film előkészítésén dolgoztam, és a bulit szervező cigány vajda fiával személyes találkozót beszéltünk meg a Kempinski Hotel halljában, a helyszínt ő javasolta, mivel a család úgyis Pesten intézte az ünnepség miatti aktuális vásárlásokat. Leültünk egy asztalhoz, mögöttünk egy másikhoz hat szigorú tekintetű fiatalember telepedett le, nem szóltak, csak figyeltek. Egyszer csak belépett az épületbe az akkori budapesti főrendőr, Csintóval igen megörültek egymásnak, szemmel láthatóan jól ismerték egymást. Így még inkább érdekelt, hogy a cigány vajda fia miért tart olyan bulit az apjának, ahova a kiterjedt rokonságon kívül hatalmi funkcióban álló embereket, celebeket és az alvilág kétes hírű személyeit is meghívja. A forgatással kapcsolatban megállapodtunk, hogy a mikroport a buli egész ideje alatt a vajdán és a fián lesz, kitaláltam, hogy a film akkor lesz ütős, ha Csintó még a kapunál bemutatja az érkezőket a kamerának, nemcsak névvel, hanem tisztséggel együtt. Így is történt, a filmben szerepel, hogy megjött X. Y., az MLSZ elnöke, aztán Y. Z., a fővárosi alvilág királya, és a többi. Csintó büszke volt a vendégeire, a film pedig igen sokatmondó volt, hogy miféle társaság jött össze a buliban, leképezve az akkori társadalmi viszonyokat. Aztán felfigyeltem egy férfiakból álló társaságra, és szóltam Csintónak, hogy őket kifelejtetted a bemutatásból. Erre azt felelte, „Őket, Ágota? Hiszen ők bűnözők!” Ez volt a ráadás. Egyébként máig óriási a nézettsége a filmnek. Akkor közkívánatra ismételte a Magyar Televízió. Az ismétlés beharangozója után azonban megkerestek a szereplők, hogy másodjára már nem jöhet le a film a tévében: a buli egyes résztvevőinek nem tetszett, hogy névvel, ranggal együtt belekerültek a filmbe és így kiderült, miféle társaság résztvevői voltak. Kompromisszumként a kivenni kívánt három szereplő helyén fekete néma részlet volt látható és a felkonferálásban elhangzott, hogy ennek mi az oka.

Jelenet a Megbélyegzetten – 1968 című filmből

– Jelenleg min dolgozik?

– Januárban a Láthatatlan kötelek című filmem versenyez a Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál nemzetközi szekciójában, ami a Szemünk fénye és a Szülei szeme című film folytatása: egy vak házaspár és látó fiuk életét követtem tizenkilenc éven keresztül. A Nemzeti Filmintézetnél ugyancsak van egy filmtervem két Dunakanyarban élő családról, ahol az értelmiségi szülők gazdálkodásra váltottak, a gyerekeiket pedig kicsi koruktól bevonják a munkálatokba. Érdekel, miért dönt úgy egy értelmiségi szülőpár, hogy inkább gazdálkodással akar foglalkozni, és vajon hol van ennek a mai magyar társadalomban a helye. Ez is folyamatkövető film lesz, remélhetőleg meg tudjuk mutatni azt is, hogy a gyerekek miként élték meg a drasztikus változást, milyen hatással lesz az életükre.

– Több mint száz rövidebb-hosszabb dokumentumfilmet forgatott a pályája során, nyilván sok visszajelzést kapott a munkáiról: mire a legbüszkébb?

– 2019 júniusában megjelent Németországban A kelet-európai film klasszikusai kiadványsorozat magyar vonatkozású kötete a cseh és szlovák, valamint a lengyel után. A Klassiker des ungarischen Filmsben magyar és nemzetközi filmkritikusokat kértek fel a válogatásra, a magyar vonatkozású kötetben 25 filmalkotó és filmje szerepel 1920-tól 2019-ig, amelyben én vagyok az egyetlen dokumentumfilmes. Többek közt Fábri Zoltánnal, Huszárik Zoltánnal, Szabó Istvánnal, Enyedi Ildikóval, Mészáros Mártával, Nemes Jeles Lászlóval kerültem egy kötetbe: ez életem legnagyobb szakmai elismerése.