Magyarországon 22 ezer embert érint a rabszolgaság, szerte Európában 1,2 milliót. Tuza-Ritter Bernadett egyedülálló dokumentumfilmet készített a témában, amely belülről mutat meg egy ilyen történetet és követi végig a szökést. Munkája újszerű a hazai darabokhoz képest, a fikciós filmek eszközeivel, izgalmas dramaturgiai szerkezettel dolgozik, a valós felvételek moziélményt nyújtanak. Nemhiába került be az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb független filmfesztiválja, a Sundance versenyprogramjába.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– Az Egy nő fogságban című film főiskolai feladatból nőtte ki magát, eszerint végig kellett követnie egy ön által kiválasztott személy napját. Mielőtt egy ismerősénél találkozott Marissal, tudott róla, hogy még ma is van rabszolgaság?

– Én is hallottam a csicskáztatásról, de ahogy másoknak, nekem is hihetetlennek tűnt. Ismertem Till Attila filmjét, szkripteltem Hajdú Szabolcs munkáját, a Délibábot, ami részben erről is szól, de így is fikció volt a számomra ez a jelenség. Amikor elkezdtem forgatni, nem tudtam, milyen helyzetben van Maris, csak az erőviszonyokat láttam. Nagyon a határszélen mozgott, csak lassan derült ki, hogy nem szabad ember.


– Maris esete, ahogyan ebbe a helyzetbe került, és ahogyan benneragadt, tipikusnak mondható?

– Én inkább csak őt ismerem. Két külön történet az, hogy miként etetnek be valakit, és azután mivel tartják ott. Az elején kedvesek vele, munkát, szállást ajánlanak, adnak valamennyi pénzt, majd egy idő után megjelenik a fizikai és a lelki agresszió, amivel ott tartják. Maris már korábban is egy hasonló családnál dolgozott, eleinte egy-egy napot, aztán egyszer csak azon vette észre magát, hogy már nem engedik haza. Megfenyegették, hogy a gyerekeit bántani fogják. Fizikailag is terror alatt tartották, többször megverték. Egy nő, hiába van férje, védtelen az ilyen emberekkel szemben. Kórházba került, ott ismerkedett meg Etával, aki felajánlotta, hogy hívja fel, ha bajba kerülne. Átszökött hozzájuk, biztosan hálát érzett az elején. Nem tudok róla, hogy valaha kapott volna fizetést, de nyilván mondták neki, hogy mi biztonságot nyújtunk neked, adunk enni, nincs hova menned, nem kapnál munkát. Lehet, az elején volt ágya, de amikor megismerkedtem vele, a kanapén aludt.


– Azt hittem, ha van egy család az ember mögött, egy férj, az védelmet jelent.

– Senki sem tudott neki segíteni, azt mondták, ha elmegy a rendőrségre, a családjának bántódása esik. Ez reális fenyegetés, mert ők nem nyújtanak rögtön védelmet, előbb kivizsgálják az ügyet, kimennek a házhoz. Addig bármi megtörténhet, és utána is.


– Az ember, ha ilyesmit hall, azt gondolja, vele nem történhet meg, neki lenne esze, ereje.

– Ez számomra nagyon hasonló helyzet ahhoz, amikor egy nőt bántalmaz a férje, de ő mégsem tudja elhagyni. Ez általában nem intelligencia kérdése. Az ember mindig azt gondolja, okosabb a másiknál. Ugyanakkor nagyon könnyen bele lehet szokni valamibe, egy idő után már magad sem tudod megkülönböztetni, mi helyes és mi nem. Ezekben az áldozatokban nagyon sokszor azt kell tudatosítani, hogy ők egyáltalán áldozatok, mert megszokják, normálisnak tartják azt, ami embertelen. Nyilván vannak emberek, akiket könnyebben rá lehet venni erre, másokat pedig egyáltalán nem, de a többséggel ez előfordulhat, ha nem is ebben a formában. Gondoljon arra, milyen nehezen hagyunk ott egy munkahelyet, ha úgy érezzük, nem jó nekünk. Sokkal könnyebben megváltoztatható helyzetekbe is beleragadunk, mert félünk. Így érthető, milyen nehéz elindulni a semmibe, egyedül, úgy, hogy tudod, utánad fognak jönni és keresni fognak, és ha elkapnak, agyonvernek, közben nincs egy filléred sem, nincs telefonod, egyébként sincs kit felhívni, aki segíthetne.


– Eta személyisége is érdekes, ő vajon közben látta meg a lehetőséget, vagy eleve eltervezte ezt, amikor a kórházban találkozott Marissal?

– A híres, Philip Zimbardo-féle börtönkísérlet azt mutatja, hogy az ember egyszerűen felveszi azt a pozíciót, ami neki jut, amire lehetősége van. A kísérletben azonnal agresszívvá váltak a börtönőrök, pedig mindenki egyetemi hallgató volt, és a hatodik napon félbe kellett szakítani az egészet, mert az alanyok veszélyeztetni kezdték egymás testi és lelki épségét. Ez nem szakterületem, ezeknek a folyamatoknak nem ismerem a pszichológiai hátterét, én csak filmet csinálok. Azt tapasztaltam, hogy vannak erőviszonyok, amikor az egyik le akarja nyomni a másikat, a másik pedig alámegy, és akkor idővel egyre inkább nyílik az olló, egyre szélsőségesebbé válik a viszonyuk. Amikor Maris megszökött, és találtunk neki helyet, megkérte, menjünk be egy templomba. Ahogy kijöttünk, azt mondta, megbocsátok nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ez nincs benne a filmben, de számomra nagyon magas emberi-erkölcsi fokra emelte őt. Nem hiszem, hogy a másik oldalon van ilyen alázat.


– Úgy tűnik, Maris után ön a film második főszereplője. Egyre közelebb került hozzá, változott a viszonya a filmezéshez, a hangjában érezni, hogy izgult, aggódott. Ez nem jellemző a riport- és dokumentumfilmesekre, akikben van egyfajta távolságtartás. Nem bánta ezt filmesként?

– Nekem az volt a legfontosabb, hogy emberileg helytálljak. Például többször elmondtam, szóljon, ha zavarja a forgatás, de teljesen egyértelműek voltak számomra azok a pillanatok, amikor abbahagytam, mert kellemetlenül éreztem volna magam. Amikor például a szökés előtti este megragasztotta a Jézus-szobor karját, akkor a kezét lehetett látni a képen, mert sírt, és leraktam az asztalra a kamerát. Az is egyértelmű volt, hogy soha nem mondom neki, szökjön meg.


– Ezt hogy bírta ki?

– Iszonyatos felelősség erre bárkit rábeszélni. Ez az ő döntése, és ha az ő ritmusában születik meg, akkor képes lesz szabad ember maradni. Mert nagyon sokan visszacsúsznak ebbe a helyzetbe, főleg ennyi idő után. Azt gondoltam, ha helyes értékrendet mutatok, elmondom, hogy ő azt csinálhatna, amit akarna, és nem normális az, ahogyan él, akkor talán magától elég erőssé válik, és elkezd vágyni arra az életre, amit tíz évvel azelőtt ismert. Vártam, szeretettel, türelemmel és figyelemmel. Nagyon sok erőt adott neki, hogy valaki ott van, és nincs egyedül. Arra is végig fel voltam készülve, hogy Etának már nem számít a pénz, leállít, és nem forgathatok tovább. A megismerkedésünk után másfél évvel szökött meg.


– Többször hívott fel szervezeteket, de senki nem tudott segíteni, a látlelet híján azért is, mert a pszichikai terror bizonyíthatatlan, és mert nem családtag bántalmazta. Nem alakult ki önben valamilyen megoldás arra, hogyan lehetne azon a huszonkétezer emberen segíteni, aki rabszolgaságban él Magyarországon?

– Csak azt tudom elmondani, mi hiányzott. Például mindenhol azt mondták, az áldozat telefonáljon, velem nem tudnak mit kezdeni. De az áldozat nyilvánvalóan nem tud telefonálni. Miután megszökött, már ő telefonált, de akkor kiderült, azért nem tudnak védelmet nyújtani neki, mert nem a családja bántalmazta. Nem tudtam, merre mehetnénk, pedig van internetem, telefonom. Akkor egy olyan ember, aki nem rendelkezik ezekkel az eszközökkel, hogyan segíthetne önmagán?


– Hihetetlennek tűnik, mintha a társadalmon kívül lettek volna.

– A véletlenen múlt, hogy végül találtunk egy megüresedett ágyat egy hajléktalanszállón. Talán arra lenne szükség, hogy a vasútállomásokon, a postahivatalokban, azokon a helyeken, ahol ezek az emberek megfordulhatnak, kiraknának nekik szóló információkat. Ugyanis bevett szokás, hogy felvetetik velük a nyugdíjukat, a segélyeiket a fogvatartók. Az is jó lenne, ha ezek az üzenetek felismerhetőek lennének a számukra. Például van Kríziskezelő Központ is, ami szóba jöhet ilyenkor, de nem biztos, hogy valakinek ezt olvasva eszébe jut, az ő helyzete éppen egy krízis.


– A környezet érzékelheti a bajt? Maris dolgozott egy gyárban, persze a fizetését elszedték, de ott esetleg sejthetett volna valaki valamit.

– Nem vagyok ebben biztos. A környezet általában nem is tud ennek a jelenségnek a létezéséről. Úgy tudom, Angliában például oktatják a rendőröket, hogyan lehet egy házban felismerni valakit, aki nem a családhoz tartozik. Van olyan ország, ahol névtelenül be lehet jelölni egy honlapon egy térképen, ha tudunk ilyen esetről. Nálunk feljelentést lehet tenni. Én kétszer meggondolnám, hogy teszek-e ilyesmit, mert ha elkezdenek nyomozni, egyrészt bajba kerül az áldozat, másrészt a feljelentő személyére is fény derül, és engem ki véd meg?


– És ön nem félt a szökéskor vagy bármikor a forgatás alatt?

– A fogvatartóknak bátorságot ad, ha félnek tőlük. Az ellenkezőjét szeretném, az érintett, fenyegetett embereknek adni bátorságot. És eljuttatni az érintettekhez, hogy valakinek már sikerült.


– Maris a szökése után gyorsan talált is egy jó takarítói állást, egy idő után albérletbe költözött, magához vette a legkisebb lányát és az unokáját. Valóban lehet ekkora minőségi változást ilyen gyorsan véghezvinni?

– Szándékosan ki is emeltem a filmben, hogy két hét alatt sikerült állást szereznie, szerettem volna, hogy a néző lássa, ha valaki nagyon akar, gyorsan talál munkát. Egy titka volt, hogy neki nem derogált semmi. Egyébként a hajléktalanszállón segítenek munkát szerezni, életrajzot írni, terelgetik az embereket. A lánya terhessége motiváció is volt a számára. Volt egy olyan pont a forgatáson, amikor úgy éreztem, most már a világnak akarja megmutatni, hogy képes sínre tenni az életét.


– Maris nevére hitelt vettek fel fogvatartói, amelyet a mai napig fizetnie kell. Ennek a megoldására nincs semmilyen jogi lehetőség?

– Elképzelhető, hogyha feljelentést tenne, elindulhatna egy ilyen ügy, de nem ér meg neki annyit, hogy elveszítse a nyugalmát, ami most megvan. Szeretnénk segíteni rajta, sokan jelentkeztek külföldön is, hogy szívesen adakoznának. Úgy gondolom, szervezünk majd jótékonysági vetítéseket a javára, most egyelőre a film hazai forgalmazásáról tárgyalunk.

Fehérváry Krisztina