– Ha már mindenáron énekesnő akart lenni, miért pont a jazzt választotta?

– Kezdjük azzal, hogy elég későn, 18 éves koromban kezdtem el énekelni, egészen más műfajokban. Aztán egy tehetségkutatón megismerkedtem a jazzbőgős Barcza Horváth Józseffel. Ő lett a férjem, s ő ismertetett meg a jazzel is, sőt ő vitt el a jazzénekes Winand Gábor iskolájába tanulni. Korábban egyébként elsősorban az irodalom érdekelt, verseket is írtam, egy időben pedig filmrendező szerettem volna lenni.

– Valóban megszerette a műfajt, vagy csak a férje kedvéért kezdett jazzt énekelni?

– Nagyon megszerettem, bár a dolog tényleg úgy kezdődött, hogy a férjem rengeteg jazz CD-t mutatott, egymás után vonultatta fel nekem a híres énekesnőket.

– Ki ragadta meg a legjobban?

– Egy Shirley Horn nevű amerikai énekesnő, bár nagyon megfogott Norah Jones rendkívül letisztult éneke is. Ezt a letisztultságot, egyszerűséget, átláthatóságot a legnehezebb megteremteni a művészetben. Ráadásul, aki a jazzben erre vállalkozik, annak duplán nehéz dolga van. Hiszen a jazz eleve rendkívül bonyolult, sokrétű, összetett muzsika. Egy kvartettben például az ember egyfelől merészen megvalósíthatja a saját elképzeléseit és ötleteit, másfelől viszont állandóan figyel a többiek játékára, alkalmazkodik hozzájuk.

– Mennyire tág határok között valósíthatja meg magát egy énekesnő?

– Én a legszélsőségesebb dolgoktól sem riadok vissza. Van úgy például, hogy az egyik este lassú balladaként énekelek el egy ismert jazz örökzöldet, másnapra viszont egy tempós, dinamikus számot csinálok belőle. Szeretem az ilyen kihívásokat, mint minden jazz-zenész.

– Hogyan képzi magát?

– Egyrészt rengeteg jazzt hallgatok, elemzem egy-egy muzsikus vagy együttes játékát. Sokszor csak azt figyelem például, mit játszik a zongorista, hogy építi fel a saját elképzeléseit, hogyan erősíti meg mások ötleteit, mit tesz hozzá azokhoz, illetve hogyan ellenpontozza őket. Nagyon fontosak ezek a megfigyelések egy énekes számára. Bár az előadás során többnyire én állok a reflektorfényben, de korántsem tekintem magam afféle frontembernek, mint ahogy ez a popzenében vagy a rockban annyira jellemző. A jazzénekes is „csak” egy zenész az adott kvartettben, s ezzel a logikával is kell gondolkodnia. A másik, ami fontos a képzés szempontjából, hogy most klasszikus éneklést is tanulok.

– Netán az operaszínpadon is ki akarja próbálni magát egyszer?

– Erre nem gondoltam, de a klasszikus zenei tanulmányok nagyon sokat segítenek technikai értelemben, azaz ettől csiszoltabb lesz az énekem, képzettebb a hangom. De ha már itt tartunk: azt tervezem, hogy más műfajok felé is elkalandozgatok majd, de a jazz marad az örök szerelmem.

– Meg lehet élni belőle Magyarországon?

– A férjem az egyik példa rá, hogy meg, bár nem könnyű, neki is sok formációban kell ehhez játszania párhuzamosan. Egyébként nagyon sok képzett, világszínvonalú jazzmuzsikus van Magyarországon, például Montreux-ben is igen jó a hírünk. Egye-másra hozunk el onnan díjakat, tavaly kettőt magyarok kaptak, az egyiket Pusztai Antal gitár, a másikat pedig Botos Róbert zongora kategóriában.

– Édesapja, aki szintén zenész, mit szólt a montreux-i sikeréhez?

– Sírt. Ő is ott ült a nézőtéren, az egész család elkísért, csak a férjem maradt itthon, sajnos, neki szerződésben rögzített fellépése volt, az ilyesmit pedig nem lehet felrúgni.

– Kapott már valamilyen lemezajánlatot?

– Itthon még egyetlen kiadó sem keresett meg, de kint már kaptam ajánlatot. Teljes mértékben önálló lemezt szeretnék, olyat, amelyen nem ismert jazz örökzöldeket, hanem saját szerzeményeinket játsszuk. Sokat beszéltünk már erről a férjemmel, s úgy gondoljuk, hogy kicsit könnyedebb hangvételű, de minden tekintetben izgalmas és igényes jazznek kell erre a debütáló CD-re kerülnie.

– Hogyan fogadták az ön montreux-i sikerét a kolléganői, azaz a többi magyar jazzénekesnő?

– Ha arra gondol, hogy irigykedtek vagy utálatosak voltak, akkor téved. Mindenki gratulált, akivel beszéltem azóta. Különben is nem olyan nagy műfaj a jazz Magyarországon, hogy megengedhetné magának a széthúzást, csak úgy tud lábon maradni mindenki, ha segíti a másikat.

– Csak a jazzről beszélünk… De hová tűnt az irodalom?

– Sehová. Itt lakik a lelkemben. És bár a jazz tényleg kitölti most az életemet, titokban azért már egy kisregény is jár a fejemben. Egyszer leülök és megírom.