Egy tőmondat az üzenet

– Édesapja lengyel, édesanyja pedig magyar volt. Ön a szép lengyel női nevet, a Wandát kapta. Hol ismerték meg egymást a szülei?

– Apukám katonatiszt volt, és a lengyel fegyverletétel után Magyarországra menekült, mint oly sokan. A zugligeti táborban helyzeték el, ahol az anyai nagyapám szabóként dolgozott, a tisztek kimenő ruháit varrta, javította, gondozta. Ott ismerkedett meg édesapám édesanyámmal.

– Melyik az erősebb elem az identitásában?

– Én itt születtem, az anyanyelvem magyar, és ez a kultúra nevelt fel. Gyerekkoromban még egészen jól beszéltem lengyelül, sokszor játszottam együtt a lengyelországi unokatestvéreimmel. Sajnos korán meghalt az apukám, tizennyolc éves voltam akkor, azután már ritkábban mentünk ki. Azaz nem sok lehetőségem maradt arra, hogy gyakoroljam a nyelvet. Bár ha Lengyelországban járok, minden olyan ismerős, mindent magaménak érzek, de a szavakat elfelejtettem.

– Milyen hatással volt önre az egyébként világhírű lengyel plakátművészet?

– A szüleim látták, mennyire vonzódom a grafikák világához, mennyire szeretek rajzolni, és a gimnáziumi éveim alatt előfizették nekem Projekt című lengyel képzőművészeti folyóiratot.

– Nagyszerű lap volt, a mai, hatvan fölötti generáció sokat forgatta Magyarországon is annak idején.

– Én is éveken át bújtam a lapot, a textilszobrász Magdalena Abakanowicz lett a kedvenc lengyel képzőművészem. Szép kiállítása volt egykor a Műcsarnokban is. A lengyel plakátokkal a kinti utcákon találkoztam, de számos esetben foglalkozott velük a Projekt is. Frissesség, tömörség, rendkívüli közlékenység jellemezte a lengyel plakátművészetet. Feltűnő az a szabad szellem és bátorság, ami sugárzott belőlük. Összességében pedig csak a lengyelekre jellemző stílusjegyeik voltak, függetlenül attól, hogy melyik alkotó készítette az egyes munkákat. Mindez az ország sajátos atmoszféráját és a lengyelség kollektív pszichéjét tükrözte.

– Atmoszféra… Sosem vetődött fel önben, hogy kiköltözne?

– Dehogynem! Úgy jó negyven évvel ezelőtt arról beszélgettünk itthon egy társaságban, hogy ki hová szeretne disszidálni. Én Gdańskot választottam, mindenki megdöbbenésére… De ez volt minden.

– A lengyel plakátok inspirálták arra, hogy ebbe a művészeti irányba mozduljon?

– Mondanám, hogy igen, de vigyázzunk! Mert sosem gondoltam arra, hogy nekem azon az úton kellene elindulnom, amin ők járnak, még véletlenül sem akartam ugyanazt csinálni, mint a kintiek. Elég öntörvényű ember vagyok, és már akkor is saját, csak rám jellemző stílust akartam kimunkálni magamnak. Híresek a lengyel cirkuszplakátok, és egyszer én is kaptam itthon egy ilyen feladatot. Elkészültem a művel, de éreztem, hogy azért elég lengyelesre sikeredett. Féltem, hogy megbélyegzem magam, utánzással vádolnak majd itthon, nagyobb távolságot akartam tartani. Végül is egy teljesen más iskola, a pop-art ragadott el engem, az hatott rám igazán akkor.

– Számtalan plakát mellett hanglemezborítókat is készített. Melyik a legkedvesebb alkotása ezen a téren?

– Hirtelen az Illések és pofonok című nagylemez jut eszembe, de általában is sokat dolgoztam ezzel a zenekarral és a hozzá kötődő előadókkal.

– Magyarországon, eltérően Lengyelországtól, élt egy furcsa reflex a képzőművészet köreiben. A plakát az csak plakát, mondták némi malíciával, alkalmazott művészet…

– Valóban így volt. Én nem kényszerből léptem erre az útra, hanem magam választottam. Nőnapi plakátot kellett készítenünk az iskolában a rajzórán. Engem itt kapott el a gépszíj. Nekem pontosan az tetszett meg az egészben, hogy kapok egy konkrét feladatot, egy témát, és annak a keretei között kell megvalósítanom magam. Mint a színész, aki megkapja a szerepét, és e szerep keretei között, annak az üzenetét hordozva kell alkotnia valamit. Nekem ez izgalmasabbnak, nagyobb kihívásnak tűnt, mint a teljesen szabad akarat, amikor arra megyek, amerre a visz a fantáziám.

– Hogyan tekint egy alkotó a plakátra, milyen követelményeknek kell itt megfelelni?

– Olyan ez, mint egy verselemzés. Vegyünk egy filmplakátot példaként. Megnézzük a filmet. Majd igyekszünk egyetlen tőmondatban megfogalmazni a tartalmát, a lényegét. És akkor ezt az egy mondatot át kell tenni a vizualitás dimenziójába, azaz képpé alakítani a film tartalmát. Fontos az egyszerűség! A plakát az utcára kerül, az embereknek nincs idejük elemezgetni a művet, lehatolni annak a filozófiai mélységeibe, az üzenetnek azonnal hatnia kell.

– A magyar mezőnyben ki vagy milyen iskola hatott önre?

– Itthon sem akartam utánozni senkit sem. A Kossuth-díjas festő és grafikus, Konecsni György gyakorolt rám hatást, ő volt mesterem a főiskolán, de sajnos rövid időn belül elvesztettük.

– Milyen a mai magyar plakátművészet?

– Megszűnt a klasszikus formája. Meghatározott témák alapján készülnek a plakátok, de ezek nem az utcára, hanem a kiállítótermekbe kerülnek. Ez egy teljesen más, az eredetitől eltérő funkció. Nem a digitalizáció hozta ezt a változást, az csak egy új technika. Ma már én is dolgozom vele, megrajzolok valamit, beszkennelem és a számítógépen folytatom a munkát, ott alakítom tovább a képet. Elszoktam a hagyományos eszközöktől, ez a hibrid megoldás óriási szabadságot ad, rengeteg lehetőséget kínál, ez lett az alkotói eszközöm. Hasonló a helyzet, mint amilyen volt az 1950-es, 1960-es évek plakátművészetében, amikor megjelent a fotó ebben a szférában. Úristen, hol is tartunk már ahhoz képest, amikor Toulouse-Lautrec kiakasztotta egy kisebb, szöveggel ellátott, csalogató képét annak a lokálnak az ajtajára, ahol az idejét töltötte! Ez a plakátművészet eredete. Én jó húsz éve ismertem meg jobban a digitalizáció, illetve a Photoshop nevű számítógépes program lehetőségeit, képtelen lennék visszatérni a hagyományos festékre és az ecsetre, unalmas is lenne.

– Ez egyfajta megtagadása a múltnak?

– Szó sincs róla! Húsz éven át nap nap után találkoztam a műveimmel az utcai hirdetőoszlopokon. Boldog időszak volt, hálás vagyok érte. De ahogy mondtam, megváltozott minden, és egyre inkább átalakult a művészeti tevékenységem. Nemcsak a világ változik folyamatosan, de én is. Imádtam egykor a konkrét felkéréseket, ma már nem vállalok ilyeneket. Most a saját gondolataimat szeretném megvalósítani, megcsapott a szabadság szellője. Ma már nem vagyok plakátművész. A képeim, a papírszobraim, a kisplasztikáim és az általam csak ponyvának nevezett textilműveim szabad világában élek és alkotok.

– A plakátok, ahogy hangsúlyozta, nagyon konkrét, könnyen érthető művek. Későbbi alkotásai viszont az elvontság, az absztrakció jegyében születnek. Okoz ez bármiféle feszültséget a munkásságában?

– Nem, ez egyszerűen így alakult. Egy folyamatról beszélünk, itt vagyok, ez vagyok, itt tartok. Remélem, ezt mutatja a Lengyel Intézetben rendezett kiállításom is. Nagyon jól érzem magam ott, előzékenyen bánnak velem, minden kívánságomat teljesítik, és ha innen nézem a dolgokat, akkor csodálkozom is azon, hogy vannak, akik a lengyel–magyar barátság végéről beszélnek. Én ennek semmi jelét sem látom az intézetben.

– Igen, a média, nemcsak a magyar, de a lengyel is, rendszeresen előhozza az ezeréves összetartozás megbomlását. Mondván elkoptatták azt a világpolitikai fordulatok… Nem csak a politikusok szólamairól van itt szó?

– A barátság a pillanatnyi érdekellentétek dacára is megmarad. Érteni kell a lengyel gondolkodást, remélem, előbb-utóbb ők is értik majd a magyarok logikáját. Sokat voltam kint kisiskolás koromban, és a rokonok, a felnőttek beszélgetéseit hallgatva nyilvánvaló lett számomra, hogy ott bizony nem szeretik az oroszokat, de a németeket sem. A történetek alapján az is világos lett, hogy miért nem. A magyarokat imádták. Én itt most azt mondom, jobb lenne, ha a lengyelek a béke, a nyugalom útjára lépnének, ők viszont azt válaszolják, hogy jó, de mit kezdjenek például Katiny emlékével? Én 1948-ban születtem, és úgy éltem le az eddigi életemet, hogy közvetlenül nem találkoztam semmilyen háborúval. Ebben az országban sok szó esik a békéről, és igazuk is van azoknak, akik így beszélnek.