– Korábban hangoskönyvként olvasta fel Márai művét, most a címszereplőt játssza a filmváltozatban. Várt a felkérésre?

– Ez két, egymástól független dolog volt. Akkor olvastam először a kisregényt, amikor felkértek a felvételre, s nagyon jól esett, hogy rögtön rám gondoltak. Az első pillanattól nagyon szerettem, s úgy éreztem, értem azokat a gondolatokat, amelyek Esztert, és az egész történetet működtetik. A film próbafelvételére csak két évvel később került sor, s ahogy én tudom, külföldi színésznő is esélyes volt a szerepre. Féltettem Márai különleges nyelvezetét és stílusát, és bár akkor még nem tudtam, szinte azonnal eldőlt, hogy én játszom Esztert.

– Nagyon összetett személyiségről van szó. Milyen ember Eszter?

– Főleg a mai viszonyok között sokan nem értik, hogy miért adja oda a házat, miért viselkedik így, miért nem önző. De a regényben benne vannak azok a mondatok és gondolatok, amelyek miatt nem lehet másképp vége ennek a történetnek. Számomra egyértelmű, amiről Márai mesél, ahogyan megérteti Lajoson keresztül, hogy Eszternek mi a felelőssége kettejük történetében. S amikor megérti, egyszerre véget ér az élete, s az, hogy odaadja a házát, már nem áldozat, hanem végrendelet. A választásaink mi magunk vagyunk, s ha hűek akarunk magunkhoz maradni, a következményeket is vállalnunk kell. Eszter döntése volt, hogy később sem ment hozzá senkihez, hogy végig hű maradt a szerelméhez, akiről pedig tudta, hogy egy megbízhatatlan, hazug ember. Valószínűleg sokszor elképzelte a húsz év alatt, amíg elzártan élt ebben a házban, hogy mi lenne, ha egyszer eljönne Lajos, és kérné, hogy menjen vele. De ő erkölcsös, egyenes ember, s ez megakadályozza abban, hogy megélje ezt a szerelmet. Nem tudjuk, hogy ez jó vagy rossz, hogy mi történt volna, Lajos megváltozott volna-e attól, hogy egy ilyen erős jellem mellett él. Valószínűleg nem.

– Márai jellemábrázolásában általában homályban maradnak a motivációk, indítékok, az erők, amelyek a szerelembe kergetik a szereplőket.

– Mesélés közben mindig feltár egy-egy apró titkot, s így hihetetlen feszültséget teremt, egészen a történet végéig. Különleges stílusa és nyelvezete pedig rögtön elvisz a múltba, a harmincas évekbe. Nehéz megtanulni ezeket a szövegeket, ugyanúgy, mint Szomoryt vagy Szép Ernőt, mert nem mai a mondatszerkezetük, s olykor egészen különös a szavak sorrendje. Amikor olvastam, sokszor önkéntelenül visszaforgattam a mába, de később rájöttem, hogy így logikus és így gyönyörűséges.

– Márai több epikus művét színre vitték már, igazi játékfilm azonban még nem készült eddig írásaiból. Prózája filmen vagy színpadon működik inkább?

– Ez a történettől függ. Amikor először olvastam a könyvet, nekem rögtön az jutott az eszembe, hogy ebből filmet kellene csinálnom majd egyszer, mert a könyv szerkezete, a visszaemlékezés és a leírás inkább filmes eszközöket láttat az emberben. Rengeteg beszéd van a szemekben, ezt színpadon, főképp nagyszínpadon szinte lehetetlen megjeleníteni.

– Színészként filmben vagy színházban játszik szívesebben?

– Már a főiskola alatt elkezdtem filmezni, színházban kevesebbet játszottam, s ebből adódóan sok mindent nem tudtam róla. Aztán találkoztam egy rendezővel, Taub Jánossal, aki nagyon sok mindenre megtanított. Akkor már sokkal tudatosabban akartam alkotni, dolgozni, nem volt elég, hogy az ösztöneim irányítsanak. Nagyon nehéz estéről estére jelen idejűvé tenni egy előadást, és megtalálni azokat a dimenziókat, amelyekben egy szerep működik. Hihetetlen koncentrációt igényel. Nagyon szeretek próbálni, olyan ez számomra, mint a közönségnek egy jó előadás, katartikus állapotot hoz létre.

– A színpadon lehet estéről estére egyre jobbat nyújtani, viszont a film végleges.

– De a színházban is csak akkor tud a színész tovább építkezni, ha egy pontos, tiszta rendszerre épül az előadás, ahol világosak a gondolatok, a motivációk, a szerepek egymáshoz való viszonyai. Elkeserít, ha valami nem sikerül, és ez így is van rendjén, hiszen az életem a színház, s ez hajt tovább, hogy jobban és jobban dolgozzak. A filmjeimet pedig, ha tehetem, sokáig nem nézem meg, ezt sem láttam még. Túl friss ahhoz, hogy szembesüljek a megmásíthatatlannal.

– Maximalista?

– Remélem, igen. De ez is relatív, hiszen csak magamhoz képest tudok maximalista lenni. Másképp nem is érdemes csinálni semmit, csak úgy, ha teljes odaadással vagyunk rá képesek. Ilyen a munkához, az alkotáshoz való viszonyom, főzni is így főzök. Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem követ el hibákat, de tudnom kell, hogy én megtettem mindent, hogy küzdöttem, hogy nem adtam fel. S ha minden összejön, még akkor sem tudni biztosan, hogy egy előadás – színházi nyelven szólva – el tud-e szállni vagy sem, mert annyi titok marad benne. A színház misztikus, és megfoghatatlan, akár a lélek.

– Mi történik, ha egy ilyen határozott embernek olyan rendezővel kell dolgoznia, aki nem felkészült vagy nem érti az előadás lényegét?

– Rettenetesen szenvedek. Akkor az ember megpróbálja megcsinálni a maga kicsiny dolgát, de tudja, hogy sosem lesz az eredmény százszázalékos, mert hiányzik belőle az el nem végzett munka. Valami furcsa módon néha mégis megszületik így is egy előadás, de nagyon fárasztó és nehéz alkotás az ilyen, és rengeteget sérül benne az ember.

– Mekkora egy színész felelőssége?

– Úgy érzem, folyamatosan nő bennem a felelősségérzet. Szeretnék mindig eggyel előrébb tartani, de ez nem ilyen egyszerű. Egyre nehezebben élem meg, ha egy előadás nem sikerül, a kényszer mindig ott van bennem, hogy jót kell csinálni. Magamért, és a munkámért egyaránt felelős vagyok, és a világnak is meg szeretném mutatni, hogy a színház a mai napig kulturális szükséglet. Olyan értékek vesznek el nélküle, amiket nem hagyhatunk. Már most is nagyon nehéz a helyzet, például kevés intézmény engedheti meg magának, hogy Csehov-darabokat játsszon, a színészek ritkán jutnak igazi színészi kihívásokhoz, vagy egyáltalán nem kapnak feladatot.

– Mind a két háború közötti magyar színházban, mind az elmúlt rendszerben fontos szerepet töltöttek be a kiemelkedő színészegyéniségek. Milyen ma a színészek helyzete?

– Régóta nem megbecsült és tiszteletben álló hivatás a miénk. Az egyik oka ennek, hogy a kultúrát nem lehet vadkapitalista módon működtetni. Háttérbe szorultunk, mert az állam szemszögéből csak visszük a pénzt, és mert nehéz kimutatható haszonra váltani egy jól sikerült előadás nézőre gyakorolt hatását. Ebből következik a másik ok, a gagyi, a giccs térnyerése, amely termeli a pénzt, mossa az agyat, rombolja a morált. A megtermelt haszonból pedig futja bőven reklámra is. Az információdömpingben, amelyben fuldoklunk, ennek hatalmas a jelentősége. Ebben a nyomorúságos helyzetben a színházak kiszolgáltatottá válnak, piaci törvényeknek engedelmeskednek. Sokan meglepődnének, ha tudnák, hogy egy-egy nagyszerű színész, komoly múlttal, sikerekkel a háta mögött napi gondokkal küszködik. Ha pedig nem, akkor súlyos árat fizet, napi 24 órán át rohangál a megélhetéséért, ami egy idő után meg is látszik a játékán. Úgy érzem, ennek a folyamatnak gátat lehetett volna vetni, ha a szakmánk egységesen lépett volna fel, és a döntéseket hozó emberek nem úgy gondolnának még ma is a színészekre, mint egy kisgyerekre, akit irányítani kell, és aki csak akkor alkalmas magas szintű munkára, ha kiszolgáltatott, ha függő helyzetben van, aki csak akkor őrizheti meg érzékenységét, ha anyagi gondjai vannak.

– Akkor miből táplálkozik az örömteli színjátszás?

– Abból a rendből, ami bennem van, s amit sokszor nagyon nehéz megteremteni. Harmóniában kell legyek önmagammal, s ezzel a sokszor nehezen felfogható és elviselhető világgal, amelyből nem vonulhatok ki, védve önmagam, mert kötelességem érteni és megérteni, hiszen a gyerekeim ebben nőnek fel. Akkor tudok igazán elmélyülten dolgozni, koncentrálni, ha béke van bennem, s ehhez az kell, hogy mindig fel tudjak töltődni, hogy ne a fáradtság alakítsa a napjaimat, és ura legyek a gondolataimnak, szándékaimnak és cselekedeteimnek.

– A szerepek szoktak hatni önre?

– Biztosan. De ezt nem lehet nyomon követni. Változtam az évek során. Változtattak rajtam a gyerekeim, a férjem, a sorsom, a pályám, a kudarcaim, a sikereim, talán a szerepeim is. Ahogy egy fontos írás, egy jó könyv is gondolkodásra késztet. De nyilván nem véletlen, hogy milyen könyvet fogok a kezembe, s az sem, milyen szerepeket játszom el. A filmbeli Eszter egy erős nő, és azt gondolom, én is az vagyok. Ő is nő, és én is az vagyok. De én közelinek érzem magamhoz A vágy villamosából az alkoholista Blanche-ot is, aki képtelen a nyomorult valóságot elfogadni, de akinek az érzékenysége, sebezhetősége szintén bennem van.

– Mit jelent az, hogy nő?

– Szenvedélyt, szerelmet, türelmet, elfogadást, megbocsátást. Ahogyan azokat a szépségeket és fájdalmakat tűri és viseli, amiket egy férfi tud okozni. Szeretem, hogy Eszter mindig nő akart maradni, mindig finom volt a megjelenése, hogy hiába élt elzárva abban a házban húsz évig, közben mégis örömet tudott okozni másoknak a létezésével, azzal a szépséggel, ami benne van. Hogy nem keseredett meg, hanem tartalmassá tudta tenni mindennapi életét, amelyből aztán mások táplálkozhattak. Szeretnék olyan erős jellem lenni, mint ő, bátor maradni, ragaszkodni a belső rendemhez. S szeretném, ha ebből a gyerekeim is kapnának valamit.

– Általában a komolyabb, érzékeny, lélektani szerepekkel keresik meg. Van, amivel még nem?

– Amit nem játszottam el, és már nem is fogok, az a Szent Johanna. Nagyon szerettem volna, de végül soha nem jött össze, persze keseregni nincs értelme ezen. Fiatalon is éreztem a szerep drámaiságát, de most, újraolvasva értettem meg kétségbeesett harcát, hogy meghallják és megértsék őt, nem a rongyos kis élete megmentéséért, hanem a világosságért. Igen, ezeket a szerepeket szeretem, de néha jó mást is csinálni, mert nagyon fájdalmasak. A vágy villamosába tényleg belehaltam minden este. Amikor lejöttem a színpadról, nem tudtam, hol vagyok, rettenetesen nehezen szedtem össze magam. De úgy látszik, az én lelkemnek mégiscsak ez kell.

Fehérváry Krisztina, Herbák Dóra