Érzelem és vászon
– Fiatal korában építésznek készült, aztán mégis a Képzőművészeti Főiskolán kötött ki. Mi vitte végül a festészet felé?
– Másodikos gimnazista voltam, amikor humán osztályból átkértem magam reálba, éppen az építészet miatt. Apám ugyan mondogatta, hogy ne nagyon reménykedjek, mert egy építésznek komoly rajztudásra van szüksége. Ezért beiratkoztam egy rajzszakkörbe, ahol pár hónap után kiderült, hogy azt, amit mások évek alatt, én néhány hét alatt el tudom sajátítani. A siker annyira inspirált, hogy ekkor már belsőépítésznek készültem. Majd eltelt újabb pár hónap, s kijelentettem, hogy festő leszek. Azóta pedig eltelt negyven év.
– „A mesterem a XX. század, s a XX. század nagy mesterei szinte mind” – vallja mintegy ars poeticaként. Mi az a legfontosabb útravaló, amit kapott?
– A XX. században nagyon sok irányzat jött egymás után, s ezek mindegyikének voltak kókler képviselői, de igazi mesterei is, akik valami újat tettek hozzá a művészethez. Ha az ember ezeket az izmusokat megértette, felismerte távlati céljait, tudta, hogy a mestereitől sokat tanulhat még akkor is, ha nem ugyanazt, s nem ugyanúgy fest. Így nekem már nem kell a különböző végpontokat keresnem, hanem csak és kizárólag magamra figyelhetek, és a világra, s azt, amit érzek, csak meg kell valósítanom.
– Érthetjük ezt úgy, hogy voltaképpen mindent megfestettek már, egyedül azt nem, amit az egyes művészek saját maguk fognak kitalálni a saját élményeik, tapasztalataik alapján?
– Tulajdonképpen igen, hiszen Tenk László csak egy volt ebben az életben, s az én vagyok. Így azok az élmények, azok a benyomások, amelyek rajtam átszűrődve válnak képpé, még vadonatújak. Ilyen értelemben tehát minden ember egyedi csoda, s ha az érzéseit képes átadni másoknak, a csoda mások számára is átélhetővé válik. A XX. század irányzatai, amint már említettem, a végpontokat tapogatták ki. A klasszikus festészet ugyanis a XIX. század végén egyszerűen befulladt, s az impresszionizmus egy óriási robbanással hirtelen egy új világot tárt fel a festészet előtt. Ez az új világ azonban minden momentumában a réginek valamilyen részigazságára épült. Szétszedték a hajdani egészet, s idézőjelben mondom, de annak minden részlete mára megvan külön-külön. A mai kor egy olyan zseni megszületésére vár, akinek a fejében ez a részekre szedett világ egy magasabb szinten válik újra eggyé. Ma egyelőre csak olyan magánmitológiák, mangánnyelvek és egyezményes jelek vannak, amelyeket csak pár vájt szemű és vájt fülű ért.
– Közéjük tartoznak például azok a modernnek nevezett művészek, akik műveikkel elsősorban meghökkenteni szeretnének?
– Igen, sőt sokan csak azért nyúlnak ehhez az eszközhöz, mert a korszellem ezt kívánja, s arra gondolnak, hogy a meghökkentésnek manapság nagyobb hatása van, mint az elmélyülésnek, s az igazságkeresésnek. Egy gyorsuló világban az emberek valóban türelmetlenebbek, s gyorsabb hatásokat, gyorsabb eredményeket akarnak elérni. A művészet azonban nem ilyen. Azt a tudást, s azt a képzőművészet nyelvén való világmegismerést, ami az évezredek alatt felhalmozódott, nem lehet egyik pillanatról a másikra eltörölni. Persze ennek a meghökkentésnek is van értelme, de csak annyi, hogy rájövünk, milyen felületesek, s milyen könnyen meghökkenthetőek vagyunk.
– Egy időtálló értékeket hordozó festmény tehát olyan, amit ha kirakok a falra, mindig jó érzéssel tölt el?
– Azzal is eltölthet. Folyamatosan képes arra, hogy az érző emberekből kiváltsa azokat a hatásokat, amelyeket a művész is érezhetett. Egy királydráma sem tölt el feltétlenül jó érzéssel, egy jó előadás után mégis borsódzik tőle az ember háta. A festészet is ilyen. Nagyon sok érzés lakozik bennünk, amelyek kifejezésre várnak. Ha ezeket sikerül olyan hőfokon átadni, hogy a néző közel kerül a katarzishoz, akkor elértünk valamit.
– Képein az érzelmeket sokszor nem a figurák, hanem a táj jeleníti meg, vagyis a természet a lélek tükreként funkcionál.
– A tájat valóban nem megörökíteni akarom, mert rájöttem, hogy az a táj, ami megszólít engem, nem egyszerűen szép, vagy izgalmas, hanem olyan, mintha az érzéseim, gondolataim kivetülése volna. S ha ezt az érzést sikerül megragadnom, magamról, s a világról mondok el a festészet nyelvén valami olyat, ami szóban kifejezhetetlen.
– Képei felületén egyértelműen látszik, hogy két különböző festéket használ, hagyományos olajfestéket és vízzel oldódó, műanyag alapú festéket. Hogyan kapcsolódik egymáshoz e kétfelé festési metódus?
– Ez természetes módon alakult ki. Nagyon szeretem ugyanis a festék anyagát, a struktúráját, a faktúráját. Arra jöttem rá, hogy mire a festék a képre kerül, sokkal csúnyább lesz, mint a palettán. Nem értettem, de elkezdtem kísérletezni azzal, hogy a palettát kihagyva a képen keverem ki a színeket. Rájöttem, hogy a szín a palettán pontosan eggyel többet keverődik, mint kellene, mivel a keverést akkor hagytam abba, amikor úgy láttam, hogy jó a szín, s így a képre már egy ennél fakóbb, fáradt változat került. Aztán egy idő után rájöttem arra is, hogy ha az egész képfelület ilyen egyenletesen szép, akkor a szépség kioltja önmagát. Elkezdtem tehát ellenpontozni a nyugodt és tiszta színeket a faktúrás és irizáló színekkel. Ebből lett végül az, hogy a vékony, sima és homogén festék porfesték és tempera, a rücskösebb, faktúrásabb pedig olaj. A vizes kötőanyagú tempera gyorsan szárad, míg az olaj lassan. Emiatt az előbbi száradás után teljesen úgy viselkedik, mint egy alapozás, nyugodtan rá lehet festeni.
– Nemcsak művész, hanem műpártoló is. A Kogart Alapítványt jócskán megelőzve, feleségével 1990-ben létrehozták a T-Art Alapítványt, amely például a festőművészeket bemutató Paletta-sorozat megjelentetése mellett egy állandó kortárs képzőművészeti gyűjtemény létrehozását tűzte ki célul.
– A rendszerváltáskor tisztán láttam, hogy olyan világ következik, amely a képzőművészeknek nem fog kedvezni. Az alapgond ugyanis az volt, hogy a régi rendszer pátyolgatta a művészvilágot, de csak azért, hogy rátenyereljen, elvágja a közönségtől. A magyar művész ezzel légüres térbe került, az állam csecsén lógott, kiszolgáltatott helyzetben volt. A rendszerváltással pedig egyik pillanatról a másikra a sár legmélyén találta magát, senki nem törődött vele. Így nagyon fontos feladatnak látszott a közönség kinevelése, s erre a kortárs gyűjtemények létrehozását tartottam a legjobbnak. A miénk is alakulgat, 300-350 műtárgyunk van, de sosem lesz akkora, hogy képes legyen a Ludwiggal vitába szállni, ahol iszonyatosan kidolgozott az érdekek és az elhallgatás mikéntje is.
– A Kogart kapcsán a közelmúltban felmerült a kortárs magyar művészet állami támogatásának kérdése. Kovács Gábor alapítványát a legtöbb támadás azért érte, mivel magánalapítványként kapott egy nagyobb összeget egy kortárs gyűjtemény létrehozására.
– Érintett vagyok a kérdésben, hiszen a Kogart éppen most vásárol egy képet tőlem ebbe a gyűjteményébe. Nem tudok eleget a konkrét ügyről, de egyet igen, hogy egy alternatív kortárs gyűjteményre mindenképpen szükség van, attól függetlenül, hogy benne vagyok, vagy sem. Azt tartom igazságtalannak, hogy valamit egyoldalúan kimondanak, s nem teszik hozzá, hogy ez csak töredéke az igazságnak. A Műcsarnok például, amely a XIX. század végén a magyar művészet bemutatására épült, ma csak 15-20 ember javára működik, miközben a magyar képzőművészet évek óta nem tud országos kiállításon megjelenni. Így ma a közönség nem tudja összehasonlítani egymással a magyar festőket. Arra van utalva, amit mutatnak neki. De az elkeseredés helyett velem együtt mégis minden kollégám napról napra dolgozik, s azt a kicsit, amit megtehet, megteszi, s közben még azt az érzést is meg tudja tartani, hogy az átkosnál még ez is messze jobb.
Barta Boglárka
TENK LÁSZLÓ
1943-ban született Nagybányán
1961–1966 Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei Kmetty János és Bernáth Aurél voltak.
1970 óta rendszeresen kiállító művész.
1990-ben feleségével együtt megalapították a T-Art Alapítványt, melynek munkáját képzőművészeti kiadványok, katalógusok, hazai és külföldi kiállítások sora, illetve a Supka Magdolna Emlékdíj létrehozása jelzi.
Díjakat kapott – többek között – a debreceni, a szegedi, a hódmezővásárhelyi és a szolnoki országos tárlatokon, 2001-ben Munkácsy-díjjal ismerték el.
Mi az M. S. mester-díj?
Az M. S. mester-díjat Mihály Gábor Munkácsy-díjas szobrászművész és Molnár Pál újságíró alapította 2001-ben az állami díjakkal nem jutalmazott magyar képzőművészek elismerése. Az M. S. mester által 1506-ban festett, Mária látogatása Erzsébetnél című mű ihletésére született Mihály Gábor Vizitáció című bronz kisplasztikáját minden év szeptember 8-án, Kisboldogasszony napján adják át. A díjat eddig Patay László freskófestő, Rieger Tibor szobrászművész, Kiss Tibor festőművész, Nagy Benedek szobrászművész, Kárpáti Tamás festőművész, Varga Dezső restaurátor és Kő Pál szobrászművész vehette át.