Már közhelyszámba megy a kifejezés, hogy a színház feladata tükröt tartani a közönségnek, szembesíteni a nézőt saját gyarlóságával, hibáival, értékrendje változásával. Ha arra gondolunk, hogy Páskándi a nyolcvanas évek elején írta A vigéc című színpadi játékát, az úgynevezett puha kádárizmus idején, még akár jót is szórakozhatunk azon, hogy jé, tényleg ilyenek lehettek akkoriban. Viszont ha jobban belegondolunk, és megértjük a kegyetlen komédia torokszorító történelmi leckéjének tanulságait, könnyen ráébredünk arra, hogy ebben az ironikus játékban sokkal kevesebb a nosztalgia, mint gondolnánk. A dráma és az előadás didaktikus, a való élet kevésbé. Ebben rejlik a veszélyessége, ma nehezen ismerjük fel a vigéceket, hiszen ma már nem csak az ügynökösködik, aki becsönget, és porszívóra akar rábeszélni minket. Reméljük, kevés olyan egyszerűen gondolkodó, érző család él ma közöttünk, mint amely a dráma középpontjában áll. Korosodó házaspár (Kovács J. István, Szamosvári Gyöngyvér) egy szem leányukkal (Zanotta Vera).

Úgy vélik, életük boldogabb, könnyebb lehet, ha engednek a csábításnak, s a vigéc bőrébe bújtatott Mefisztó alkuját elfogadják. Háztartási gépekért, a modern technikáért cserébe nagy árat kér: anyanyelvük, történelmük, kultúrájuk elfeledését. Mindig csak néhány szó, név, dátum. A gépek segítségével egyre több szabadidőhöz jutnak, s ezalatt egyre több szót, nevet, dátumot felejthetnek. A teljes leépülésig. Kijátszani nem lehet, végzetes, végletes az agymosás. Benedek Gyula kereskedelmi utazó alakítása kellőképpen ellenszenvessé, utálnivalóvá s egyben félelmetessé növeszti a modern ördög képviselőjét. Az értelmiséget képviselő író albérlő (Balázsi István) egy bölcsész esetlenségével, pénztelenségével, gyakorlatiatlanságával idézi fel a nyolcvanas évek egyik tipikus figuráját.

A Zichy-kastélyban működő Térszínház, amelyet előszeretettel látogat a középiskolás közönség, egyfajta kulturális missziót teljesít. Felhívja a figyelmet egy ritkán játszott magyar író ma is aktuális jelenlétére, humorba ágyazottan vészcsengőt csenget, tanít, játszat, gondolkodtat, odamond. A társulat oly mértékben fontosnak érzi az együttes gondolkodást, az eszmecserét, hogy hagyományossá tették az előadások utáni teázást a nézőkkel, amelyen kötetlen, szinte baráti beszélgetés keretében vitathatják meg a látottakat.