Új tájegységgel gazdagodott a skanzen

Valahol a Felföldön egy mezővároskában két évszázada megállt az idő. Emeletes, díszes kőházak szegélyezik a takaros főteret, ahol nagy a sürgés-forgás: a zsidó kereskedő előtt derék borosgazdák most vitatják meg épp, milyen lesz a szőlőtermés az őszön. A piacon a nagy nyüzsgésben fel-felcsattan egy rikácsoló asszony hangja, aki az urát rángatná ki abból az átkozott korcsmából, miközben a Szent Kereszt Társulat tagjai éppen most igyekeznek a dékányválasztásra… A régmúlt idők felidézése nem véltetlen, hiszen a skanzen hétvégén megnyitott, felföldi mezővárosának portáin járva a látogatók a régi magyar, német, tót és zsidó parasztpolgárság mindennapjaival, lakáskultúrájával, mára elfeledett mesterségeivel, ünnepeivel, szokásaival is megismerkedhetnek. S akinek jó füle van, talán az elmúlt évszázadokon keresztül is meghallja a mezővároska piacterének zsivaját.

Nemzeti örökségünk fontos, bár alig ismert része a középhegységi felföldi mezővárosi kultúra, amelynek bemutatására elsőként a szentendrei skanzen vállalkozik. A felföldi mezővárosi tájegység képzeletbeli városkája a 18-19. századba röpíti a látogatót. Ebben az időben Tokaj-Hegyalján és Mátravidékén a jellegzetes felföldi kőépítkezéses kultúra elsősorban bortermeléssel, borkereskedelemmel és céhes kisipari tevékenységekkel foglalkozott, s az itteni települések a régióra egyedülállóan jellemző szőlő- és bormonokultúra miatt indulhattak meg a városiasodás útján. A hungarikumnak számító tokaji fehérbor, illetve a gyöngyösi vörösbor nem csupán hazai viszonylatban, hanem Európa távoli országaiban is közkedvelt volt évszázadokon keresztül. Ez az árutermelő tevékenység határozta meg az itt élő lakosság életét, ezért a szabadtéri múzeum elsősorban az 1880-as filoxéravész előtti, tehát a szőlőpusztulás előtt még virágzó mezővárosi kultúrát ismerteti meg a látogatókkal. S mivel a tájegység erőteljesen kötődik a borkultúrához, a mesterséges szőlőhegyen a régióra jellemző hagyományos szőlő- és gyümölcsfajtákat, korabeli művelési módokat is bemutatják.

A képzeletbeli felföldi mezőváros háromszögletű főterét kilenc porta szegélyezi, amelyek épületei tokaji, tállyai, hejcei, és erdőbényei házak másolatai, a gyöngyösi iparos- és polgárház, illetve a mádi kereskedőház és kapásház azonban eredeti, vagyis a Skanzen területén újra felépített épület.

A bemutatott mezőváros azonban nem pusztán épületek sora. A házak szűk beltelkekre épültek borházzal, pincével, esetleg műhellyel, a lakóépületekbe belépve pedig lenyűgöző látvány fogadja a látogatót, amely elsősorban a tájegység polgárosultabb életmódjának köszönhető. A gazdag, igényes életforma tükröződik a bútorokon, használati tárgyakon is. A puritán, egyszerű paraszti enteriőrt e polgárosultabb vidéken felváltják a míves keményfából készült tálalók, festett ládák, a rézcsillár, a mázas cserépkályha, s az egyértelműen polgári ízlésről tanúskodó kényelmes, öblös ülőalkalmatosságok, családi fotográfiák, s a főként vallási témájú festmények. E tárgyi gazdaság egy egyedülálló gyűjtésnek köszönhető, közel ötezer műtárgyat sikerült a textíliáktól az étkészletig összeszedniük a muzeológusoknak. Természetesen a bemutatott enteriőrök a lakók foglalkozását, életmódját is tükrözik, az előbb említett gazdag lakáskultúra főként a módosabb mezővárosi polgárokra jellemző, amelyet a mádi zsidó kereskedő és a gyöngyösi katolikus polgár otthona mutat be.

A korabeli enteriőrök azonban nem csupán a család vagyoni helyzetéről árulkodnak, hanem a meglévő polgári, nemzeti öntudatról is. A hejcei család vagyontárgyai között látható például egy kerámiatál „Éljen Kossuth!” felirattal, amely az egykori lakók szabadságharc utáni nosztalgiáját sugallja. A szobák berendezésekor egyébként kiváló ötletnek bizonyult, hogy a helyiségekbe – a skanzenban megszokottól eltérően – be lehet lépni, és körbe lehet sétálni, csupán egy üvegfal választja el a berendezést a nézelődőktől. Az eddig látogatható tájegységek épületeibe ugyanis csak az ajtókban tipródva kukkanthattak be a látogatók, ami egy zsúfolt hétvégi napon igen bosszantó és nehéz művelet. Az épületek berendezései egyébként olyanynyira életszerűre sikerültek, hogy a látogatónak szinte az az érzése támad, hogy a lakók nemsokára hazaérkeznek egy fárasztó nap után, a ház ura tovább olvassa nyitva felejtett bibliáját, az asszony tovább sürgölődik a tűzhely mellett, s a család nemsokára hozzákezd a szépen megterített asztalnál a vacsorához… A kiállítás életszerűségét pedig tovább fokozza, hogy a felföldi mezőváros jellegzetes figurái is megjelennek a kiállításon, hiszen a vidéki előadásra leutazó pesti színésznőcske (a gyöngyösi polgárházban a színésznő budoárja hajcsavarókkal, piperecikkekkel, a fellépését hirdető korabeli plakátokkal látható) éppúgy hozzátartozott a hétköznapokhoz, mint az iparos legények, a piacoló kofák vagy a kocsmáros.

A lakóépületekhez – mivel a régióban a bortermelés és kereskedelem mellett a céhes kisipar tevékenységei is jelen voltak – sokszor műhely is kapcsolódott, így a tállyai ház földszintjén például egy csizmadiaműhelyt, a tokaji református kádármester házának pinceszintjén hordókészítő műhelyt, a hejcei huszita házban pedig a „korcsmáltatással” foglalkozó mezővárosi gazdacsalád műhelyét, és ivóját is meg lehet nézni. Ez utóbbiban állították ki a legértékesebb berendezési tárgyát a szabadtéri múzeumnak: a hejcei pincetok ládát régi tokaji borosüvegekkel. A tájegység legrégebbi épülete egyébként a mádi dézsmaház, amely 1720 körül épült, a többi a 18-19. századi kőépítkezés fontosabb változatait képviseli. A felföldi mezővároska főterének dísze a mádi kőből készült kőkávás forráskút, amelynek eredetije valamikor Gyöngyös városát díszítette. A mezőváros épületcsoportjának háromszögletű teréről kivezető, a szőlőhegyi teraszok felé vivő úton Szent Donát vigyázza a városkát: a szőlőhegyek 18. századi védőszentkultuszában kiemelkedő szerepet játszó szent szobra „népies barokk” stílusban készült. A római katolikusok számára a szobor kultuszhely volt. Az időjárási viszontagságok – a fagy, jégeső, vihar -, és a szőlőbetegségek elkerülése, megelőzése érdekében itt imádkoztak a helyiek.

A felföldi mezőváros épületcsoportjának felépítését az elmúlt harminc évben történt néprajzi gyűjtések és történeti levéltári kutatások, műszaki felmérések előzték meg. A tényleges építkezés 2004. szeptember elsején kezdődött el, a mostanra felépült új tájegység negyvenhárom objektumát a kilenc portát – huszonöt épület mellett hidakat, kerítéseket, pincéket – körülbelül 900 millió forintból valósították meg, a berendezési tárgyakkal együtt. Túlzás nélkül állítható, az átadott épületcsoport a közelmúlt egyik legnagyobb szabású múzeumi teljesítménye. Nem is csoda, ha a „városavatás” ünnepségén Cseri Miklós, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója meghatódottan köszönte meg a tájegység megvalósulásában segédkezőknek a munkájukat: „Ki házat adott, ki követ, ki tárgyat, ki meg hitet. Senki sem maradt érintetlen e felbuzdulás láttán. Áldja meg a Teremtő Mindannyiukat!” A Szabadtéri Néprajzi Múzeumban a felföldi mezővároskát bemutató tájegység megnyitóján az elvégzett munkára már megitták az áldomást. A többi a látogatókon múlik!

(ana)