Hirdetés

„A szülőföld talán nem is tér, hanem idő” – írja Száraz Miklós György a Szülőföldem kötetben megjelent esszéjében. „Szülőföldünk leginkább emlékeinkben él. Mire ráébredünk, hogy megszámlálhatatlanul sok élményt, nélkülözhetetlen tudást kaptunk tőle, addigra megváltozik, átépítik, eltűnik. Emlékezetünkben viszont megmarad mindig olyannak, ahogyan két-három-hat-hét évesen láttuk” – fejti ki ugyanezt a gondolatot bővebben Thimár Attila Felhők alatt, tetők fölött című írásában. És kimondva-kimondatlanul hasonlóan vélekedik az a több mint harminc szerző is, akik az elmúlt néhány évben a Kortárs folyóirat felkérésére igyekeztek megfogalmazni azt a maga tényszerű valóságában soha le nem írható, de nagyon is létező fogalmat, mit jelent, jelenthet a szülőföld. Nehéz megtalálni a választ, és hogy nem is kell, pont ez a sokszínű gyűjtemény bizonyítja. A szerzők mindegyike máshonnan közelíti meg a témát, hiszen mindannyian máshol (tanyán, faluban, kis- és nagyvárosokban, Magyarországon, a Drávaszögben vagy Erdélyben) töltötték a gyerekkorukat, másféle családban szocializálódtak, eltérő hatások érték őket a szűkebb közösségükben, és alkotói attitűdjük, jellemző hangnemük, esetenként világnézetük sem azonos. Az írók születési sorrendben való szerepeltetése révén e szubjektív visszaemlékezések mégis kirajzolnak egyfajta csak ránk, magyarokra, tágabban az egész Kárpát-medencei magyarságra jellemző kultúrtörténeti-történelmi-szociológiai ívet.