Stephen King 1983-ban megjelent Állattemetőjében egy család a nyugalom reményében egy kisvárosba költözik, újonnan vásárolt telkükhöz pedig egy ősi indián temető is tartozik. Akit ott földelnek el, hamar visszatér az élők sorába, legalábbis fizikailag – lelküket egy démoni erő mérgezi meg. Noha utóbbit már az elpusztult macskájuk esetében is megtapasztalják, amikor egyik gyermeküket kamion gázolja halálra, az apa nem hajlandó szembenézni a tragédiával, és szintén a misztikus területen ássa el. A könyv végtelenül nyomasztó légkörét nem az ijesztő jelenetek teremtették meg, hanem a férfi tettéből következő súlyos filozófiai kérdések: hogyan dolgozható fel a gyász, megbolygathatók-e büntetés nélkül a természet törvényei, mi az ára annak, ha az ember Istent próbál játszani. Ezek a felvetések sajnos csak felszínesen jelentek meg az 1989-ben készült első filmes adaptációban, és a legújabb verzióban is csupán tételmondatszerűen hangzanak el. A lényeg a hangos és gyakori ijesztgetésekben van, és a hatásos, ám vásári szórakoztatásban elvész a valódi dráma és a mondanivaló. Az indie körökből érkezett Dennis Widmyer és Kevin Kölsch rendezőpárostól ennél azért több kreativitást vártunk.
