– Fiatalos, lendületes Varázsfuvolát ígérnek, amely Marton Éva művészeti vezetésével a Zeneakadémia történetének első rendezett opera-előadása lesz. Mennyire volt szükséges változtatniuk a darabon?

– A hosszú dialógusok, a vissza-visszatérő tanítások miatt kissé nehézkes volt a darab, ezért Almási-Tóth András rendezővel változtattunk a szerkezetén, megcseréltük a jelenetsorrendeket, amire főként a történet jobb követhetősége miatt volt szükség. Egyetlen, dramaturgiai szempontból semleges kórustétel kivételével egy hangot, egy ütemet sem hagytunk el, ennek köszönhetően lendületesebb, feszesebb, sodróbb lett az előadás. A librettót újrafordította Varró Dániel, az új, modern nyelvezettől sokkal frissebb lett a darab.

– A kamaraterem adottságai mennyire befolyásolják az előadás interpretációját?

– Egyetlen problémánk az volt, hogy kicsi a színpad, és nincs helye a kórusnak. Ezt úgy oldottam meg, hogy a kórus a nézőtéren foglal helyet, ami kifejezetten jót tesz az előadásnak: intim zenei közeget teremt, így a néző szinte részévé válik az operának. A kamaraterem egyébként 1964-ben vesztette el az adottságait, hogy opera-előadásokat tartsanak benne, mivel lebontották a zsinórpadlást és a zenekari árkot. A mostani renoválással mindezt visszaépítették, így a terem ismét kiváló akusztikájú.

– Az előadás érdekessége, hogy maga az intézmény lesz a főszereplő.

– A művészeti koncepció szerint az épület iparművészeti, építészeti megoldásaiból kellett ötleteket meríteni, ezért a díszletben, a kosztümökben, a színpadképben egyaránt megjelennek a Zeneakadémia jellegzetes szecessziós motívumai. Persze a szereplőgárda is kötődik az intézményhez, az egyetem hallgatói és már végzett zeneakadémisták szerepelnek a darabban, illetve saját zenekarom, az Academia Hungarica Kamarazenekar játszik majd, amelynek a tagjai mind a Zeneakadémia egykori hallgatói.

– Ahogyan ön is a Zeneakadémia növendéke volt. Isztambulban született, miért éppen Magyarországra jött zenét tanulni?

– A szüleim nemigen támogatták a zenei pályámat, főleg édesapám ellenezte, annak ellenére, hogy édesanyám zongoraművész volt. Hatévesen kezdtem zenét tanulni, majd német iskolába adtak, a szüleim azt remélték, orvos vagy tudós leszek. Én viszont nem tudtam elszakadni a zenétől. Tizenhét évesen döntenem kellett, hogyan tovább: apám szeretett volna objektív véleményt hallani a képességeimről – lehetőleg nem a közeli muzsikus barátainkét –, így a berlini Karajan Akadémia igazgatójához kellett utaznom konzultációra. Miután hallott zongorázni, bátorított, hogy mindenképpen zenével foglalkozzam. Ez 1986-ban történt, a vasfüggöny ekkor még realitás volt, a Nyugat pedig már kezdte a válság jeleit mutatni: például Angliában a Thatcher-kormány megszüntette az állami támogatást a felsőoktatásban, keleten viszont teljesen stabil volt a helyzet a művészeti oktatás területén. Így azt a tanácsot kaptam, ha zongoraművész akarok lenni, ne Londonba, Párizsba vagy Nyugat-Németországba menjek, hanem Moszkvába, Budapestre vagy Prágába: jó iskolák, jó tanárok, magas színvonalú oktatás és erős hagyományok. Moszkva viszonylag gyorsan kiesett, mivel egy ismerősöm fél évig tanult ott, és borzalmas tapasztalatokkal tért haza. Azt mesélte, hiába van pénze az embernek, attól még éhen halhat, mert a boltokban nincs élelem, a konzi kapujánál hajnalban már sorba kell állni azért, hogy az ember teremhez és hangszerhez jusson. Tizenhét évesen ezt nem mertem vállalni, hiába legendás az orosz zenei képzés. Így jöttem Budapestre.

– Milyen benyomásokat szerzett?

– Isztambul után Budapest kisváros, szinte periférikusnak éreztem, ami nem csoda, hiszen egy nyüzsgő, multikulturális közegből itt egy viszonylag zárt, kommunista világba csöppentem. A Zeneakadémia viszont elbűvölt, hiszen kiváló volt az oktatás, és ami engem leginkább érdekelt: itt komoly hagyományai vannak a zongoraképzésnek. A meghallgatáson Jandó Jenő, Zempléni Kornél, Falvai Sándor előtt játszottam, azonnal fel is vettek.

– Zongoraművészként diplomázott, mégis karmester lett. Miért?

– Valójában mindig is ez volt a vágyam. Miután megszereztem a zongoraművészi diplomámat, felvételiztem a karmesterképzőbe, nem akartam úgy kézbe venni a karmesteri pálcát, hogy nem vagyok tisztában a szakma alapjaival. Merthogy sokan ezt teszik, és nem csak Magyarországon. A nélkülözhetetlen technikai fogásokat az iskolában kell elsajátítani, arra építve a tehetséget. A karmesterség nem arról szól, hogy taktust kell ütni vagy beinteni a szólamoknak. Az forgalomirányítás.

– Mitől lesz valaki jó karmester?

– Attól, hogy eggyé válik a zenével. A karmesterség érzelem, logika, értelmezés, miközben a zenemű nyelvezetét tökéletesen el kell sajátítani. Ha az alapok hiányoznak, az ember kénytelen a kottába meríteni a fejét, és nem tud koncentrálni a művészetre. A zongoraművész a darab memorizálása után már nem gondolkozik azon, hogy milyen hangot kell leütnie, hiszen az már reflexszerűen megy, hanem a zenemű interpretálásával foglalkozik, azzal, hogy egy másik szférába emelje a zenét a mozgásvilágával, a játékával. A karmester sem dirigál, hanem varázsol.

– Két éve Claudio Abbado művészeti asszisztenseként dolgozik. Hogyan került kapcsolatba a mesterrel?

– 2002-ben megnyertem az athéni Mitropoulus Nemzetközi Karmesterversenyt, a zsűriben ott ült Cesare Mazzonis, aki a milánói La Scala egykori művészeti vezetője és jelenleg a torinói Orchestra Sinfonica Nazionale di RAI művészeti igazgatója, a komolyzenei világ egyik legfontosabb embere. Akkoriban Claudióval dolgozott együtt, és évek óta figyelte pályafutásomat. 2011-ben történt, hogy a márciusi cunami után Japánba indultam koncertezni, éppen a repülőtéren várakoztam, egyszer csak csörgött a telefonom, a vonal másik végén Mazzonis, és azt kérdezte, szabad vagyok-e két hét múlva? Áprilisban már Claudióval dolgoztam Bolognában.

– Mi a feladata?

– Zenekari próbákat kell tartanom, és több esetben a szólisták korrepetitoraként működöm. Ha Claudio beteg vagy nem érzi jól magát, fel kell lépnem helyette, éppen ezért száz százalékig el kell sajátítanom az aktuális repertoárját, beugró karmesterként olyan magas szinten teljesítve, ahogyan ő teszi. Persze az „A” kategóriás zenekarokkal egészen más a munkatempó: a Berlini Filharmonikusok, a Luzerni Fesztiválzenekar vagy a La Scala élén azt tapasztalom, a zenészek kisujjában van a repertoár, fantasztikus átélni, hogy szemöldökömtől a vállam apró rándulásáig minden mozdulattal információt adok át a zenészeknek, akik azonnal reagálnak rá. Ezért nagy fegyelemmel kell vezényelni és csak a szükséges információt átadni. A karmester teste, az egész biológiai forma információforrás: a hangulatok, az érzelmek áradásának fókuszpontjában a karmester áll, a zenészek abból merítik a zenét és az ihletet. A legelső alkalommal, mikor próbán voltam, Abbado vezényelt egy fél órát, majd odafordult hozzám, hogy te jössz, szeretném látni, mire vagy képes. Emlékszem, egy rendkívül nehéz művet kellett dirigálnom, Debussy La Mer című művét. Kétségkívül ideges és izgatott voltam, hiszen Abbado ott ült mögöttem, előttem pedig egy százhúsz tagú zenekar, kiválóbbnál kiválóbb zenészekkel, nagy egyéniségekkel, akik a legnagyobb karmesterekkel dolgozhattak. Mégis, az ötödik ütemtől nem emlékszem arra, hogy vezényeltem volna, csak a zene volt körülöttem.

– Mi az, amit megtanult a mestertől?

– Korábban is igyekeztem kívülről megtanulni a darabokat, most azonban minden esetben ezt teszem: a zene a fejemben és a szívemben van. A kottát figyelve az ember nem tud varázsolni, anélkül viszont a zenészekkel megteremthető a folyamatos szemkontaktus, ha bárki rám néz, látja, hogy figyelek: ez egy kötetlen zenei párbeszéd a zenekarral. Abbadóval nem egyszerű a felkészülés, a zenei anyagot minden esetben nagyon alaposan és aprólékosan át szoktuk tanulmányozni, átbeszéljük a hangszerelést, a mű hátterét. Tőle tanultam, hogyan kell olyan finoman módosítani a partitúrán, úgy átírni, hogy senki sem venné észre, mégis klasszisokkal jobb lesz a mű összhatása és a hangzása. Minden, amit a partitúrával tesz, a zenét és a zeneszerző javát szolgálja.

– Huszonhét éve él Magyarországon: magyarnak vagy töröknek vallja magát?

– Törökországban a magyarokra úgy tekintenek, mint testvérekre, a több ezer éves közös múlt, a közös ősök okán. Mikor idejöttem, nagyon meglepett, hogy a gyerekeket a törökökkel ijesztgetik, számtalan mondóka szól a gonoszkodó törökről. Aztán ott az Egri csillagokban a főgonosz, Jumurdzsák. Ezen nagyon nevettem, mikor meghallottam: jumurdzsák törökül kis huncut gyereket jelent, ha egy gyerek rosszalkodik, így nevezik. Törökországhoz valójában ma már nem köt semmi a szüleimen és a húgomon kívül. Származásom sem egyszerű, valójában nem is török, hanem bizánci görög: Galanos az eredeti családnevünk, Hiosz szigetén van egy ilyen nevű erdő, a dédapám még fákat ültetett ott. Mivel a ciprusi konfliktus utáni időszakban nőttem fel, a szüleim otthon nem is beszéltek velünk görögül, sőt, törökös nevet választottak nekem és a húgomnak is. Lassan három évtizede Magyarország az otthonom, a gyermekkoromban átélt görög keleti hagyományokra rárakódott az európai evangélikus és katolikus hagyomány, hiszen német iskolába jártam, nyugati, keresztény légkörben nevelkedtem Isztambulban. A gyerekkoromban már megszokott kulturális sokszínűség miatt a kezdetektől otthon éreztem magam Magyarországon. Magyar állampolgár vagyok, a magyar karmesteriskolát képviselem, és bárhová megyek külföldön, magyarként fogadnak.

Szentei Anna

Alpaslan Ertüngealp

karmester

1969-ben született Isztambulban.

Zenei tanulmányait hatéves korában kezdte, majd az isztambuli konzervatórium zongora szakos növendéke lett.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán diplomázik zongora szakon (1992), majd karmesterként (2000). Tanárai Lukács Ervin és Gál Tamás voltak. A Magyar Televízió 9. Nemzetközi Karmesterversenyén harmadik helyezést ért el (1998). Szentpétervárott a 3. Nemzetközi Prokofjev Karmesterversenyen III. díjat (1999), az athéni Dimitri Mitropoulos Nemzetközi Karmesterversenyen első díjat kapott (2002).

1998-ban a Török Köztársaság kikiáltásának 75. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi koncerteken három jelentős török mű magyarországi bemutatóját dirigálta. 2003-ban a magyar kortárs zeneművek gyakori előadójaként és támogatójaként Artisjus-díjat kapott. 2004 nyarán az athéni olimpiai játékokkal párhuzamosan megrendezett World Opera Project keretében az albán zeneszerző, Vasil Tole Eumenidész című operájának ősbemutatóját vezényelte.

A Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetének tanára (2000–2001). A szombathelyi Savaria Szimfonikus Zenekar állandó vendégkarmestere (2001–2006), majd 2009-ig az együttes zeneigazgatója.

Karmesterként rendszeresen fellép Törökországban, Európa-szerte és az USA-ban, olyan neves zenekarok és operaházak partnereként, mint a Szentpétervári Filharmonikus Zenekar, a Deutsche Kammerphilharmonie Bremen, a Royal Philharmonic Orchestra, a Teatro Felice di Genova, a Komische Oper Berlin, Liszt Ferenc Kamarazenekar, a magyar nemzeti Filharmonikus Zenekar, Orchestra Mozart, Mahler Chamber Orchestra. 2011 óta Claudio Abbado művészeti asszisztense és helyettese.