– Hogyan nőtt föl?

– Anyám nagyszülei neveltek, ott vannak szegények azon a képen a gyerekeikkel. Anyám az, aki nagyanyám fölött van középütt. Öten voltak testvérek, két nagynéném, két nagybátyám volt, ott ül mindegyik. A kisebbik nagybátyám 1935-ös, azzal nagyon szerettük egymást – én 1944-es vagyok. Meg kell mondjam őszintén, hogy házasságon kívül születtem. Nagyon kívül. Anyámnak el kellett mennie dolgozni, mikor én lettem, ezért neveltek a nagyszüleim. Csoda két ember volt. Nagyapám tanított sok mindenre, úgy higgye el, hogy én a hatvanhárom vármegyét tudtam tokkal vonóval. Olyan ügyes keze volt, mindenhez értett. Majd megmutatom, van ott egy kanna, azért van, hogy lássák, az is az ő munkája. Ott a vasalódeszka alatt.

– A ceglédi kanna?

– Igen, ilyet is csinált, meg időnként én, mert én voltam az inas. Túlélte őt ez a kanna, igaz, hogy a nyelét már leverte valaki. Kovácsmester volt, de egyébként lakatos is, meg famunkákat is vállalt, hordókat, kádakat, sőt Dévaványán, mert ott laktunk, a múzeumban lehet látni, még mellénygombokat is öntöttünk. Ólomból meg alumíniumból öntötte, de az alumíniumot nem szerette, mert nem tudta szépen megmunkálni. Hogy miért, miért nem, nem tudom, de még olyan is volt, amit a kalapácsa alá tett, aztán onnantól nem volt többet. Ő tanított meg arra, hogyan kell, miként kell dolgozni. Nagyon pontosan kellett. Egyszer, mikor hordóra ütötte rá az abroncsot, nekem kellett tartanom, nem jól fogtam, odavágott egyet az ujjamra, hogy figyeljek jobban. Tőle tanultam a borzasztó pontosságot; azokat a hordókat öröm volt nézni, amiket ő megcsinált. Gyönyörű volt. Sakkfigurákat is készített, perzselőgépeket, nem is tudom megmondani, mi mindent. Igen ügyes nagyapám volt, és sokoldalú, bármihez hozzányúlt, abból lett valami. Faesztergapadja volt, azt nekünk kellett hajtani. Haragudtunk rá, de hát nem volt pardon, ha villant a szemüvege, higgye el, hogy tudtuk, merre hány méter. Nem nagyon lehetett mellette másnak szava. De a tekintélye alá is volt támasztva. Én a nagyapámat nem hallottam kiabálni. Egy évben egyszer, ha kitört belőle, ami kitört, de abban a házban nagy hang nem volt sohase. Ha nagyanyámmal összevitatkoztak, azt sem vettük észre, csak abból, hogy az én kedves nagyanyám másképp tette elé a tányért ebédnél. Abból tudtuk, hogy haragban vannak. Vékony kis asszonyka volt, mondták is neki, hogy Kovács néni két téglát tegyen a hóna alá, mert elfújja a szél. A határban ilyen kis tölgyes erdő volt, oda jártunk ki rosszalkodni. Egyszer kiszöktünk, gyűjtöttünk éti csigát. Nem ismertem én még akkor, hogy mondjam, az élet folyamatait, betettem őket egy szatyorba, jól tele volt, és leraktam a konyhában. Álmomban ne jöjjön elő, képzelje, hogy még a mennyezeten is csigák másztak fél óra múlva, mikor kinyitotta a konyhaajtót. Na, akkor volt sivalkodás. Csak szépet és jót tudok róluk mondani, gyönyörű gyerekkorom volt általuk. A 6:3-at megsiratta az öreg, ott voltam mellette, mikor hallgatta, ilyen kis recsegős rádiónk volt, kristályos, azon hallgatta, maga biztos tudja, milyen az, maga sokfelé jár.

– Látom, rengeteg munkája van. Nem akad segítsége?

– Mikor ide jöttem, nem csak ezzel foglalkoztam, volt más is. Annyi nyakkendőt varrtam egy helyre, hogy Dunát lehetett volna vele rekeszteni. Azt a munkát is ide akartam hozni, azzal meg lett volna a kenyere itt pár embernek. El is kezdtük, már ideje volt az első szállításnak, előző este megyek átvenni a munkát, amit már egyedül nem bírtam, hát álmomban ne jöjjön elő. Úgy vasalták meg, hogy egyetlen szállításból kétszáz darabot visszadobtak nekem. Arra minden válasz jött, hogy rossz a vasaló meg az anyag, meg minden, csak az nem jött, hogy ő nem figyelt oda. Varrásnál ugyanígy. Nem veszi a fáradságot, hogy elsőre jól megcsinálja. Egyszer kérdeztem, mit csinálsz, ha elrontod. Azt mondja, kibontom. Van, amit nem lehet kibontani, ezek például olyanok. Ez mindenhol így van, nem csak itt. Dühös vagyok, mert mikor én kezdtem a szakmámat, sokkal többet követeltek, mint ma. Most a felét sem tanítják meg annak, amit mi még megtanultunk.

– Mikor kezdett dolgozni?

– 1958-ban, tizennégy éves koromban kerültem Martfűre, a cipőgyárba, ott tanultam meg a varrást, s ott dolgoztam egy kis kilengéssel 1974-ig.

– Mi volt az a kis kilengés?

– Elmentem a fegyvergyárba, mert ott volt legkevesebb a munkaidő, az a gyerekek végett lett volna fontos, de kijött rajtam az olajekcéma. Azt mondta az orvos, sürgősen menjek máshova, mert ez nem múlik el. Mikor aztán a cipőgyárból elmenetem, jött a népművészet. Első hónapban tanultam, második hónapban már otthon volt egy kölcsöngép, és varrtam este maszeknak. Megtaláltak, mert eléggé pontos voltam, meg máig is az vagyok. Ha nem pontos az ember, elmúlik a barátság igen gyorsan ebben a szakmában. Ezerkétszáz forintokat kerestem az első hónapokban, azt hittem, hogy a fene megesz, mert két gyerekem volt, akit el kellett tartani. A hetvenes évek közepén nem ennyit ért a forint, de ez akkor is nagyon kevés volt. Azóta több-kevesebb méreggel, de nagy-nagy elfogultsággal dolgozom, mert mindennél többre becsülöm ezt a munkát. Annyi mindent lehetne csinálni, de egyedül nem bírom.

– Mire kerülnek rá ezek a díszítések, mert nem nagyon látok az utcán embereket szűrben járni.

– Megy ez mindenhova, ezek például párnára mennek rá, meg vannak asztali díszek is, terítők is, rendelik pesti boltok, többnek is szállítok, megveszik a turisták.

– A minták még, úgy látom, eredetiek, de a színek már nem. Ezt kérik?

– Ez a szörnyű benne, hogy most már teljesen ki vagyunk fordulva. Ez a kelendő. Legnagyobb sajnálatomra.

– Kitől tanulta ezt a mesterséget?

– Volt egy igen komoly tanítóm, úgy hívták, hogy Gyenei Józsefné. Ha rám nézett, már szakadt rólam a víz. Pedig soha le nem szidott engem, soha azt nem mondta, hogy menjek arrébb. Csak elment mellettem. Egyszer a széken ott volt a kész munka, egy kisgyerek mellény, azt mondja, ott még egy bigyó hiányzik. Esküszöm, fél óráig kerestem, honnan a fenéből hiányzik a bigyó, mire megtaláltam. Ő rögtön kiszúrta. A röntgen szem elbújhatott őmellette. Ez ilyen egyszerű volt. Nem lehetett eléje más munkát tenni, csak hibátlant. Nem velem történt, de láttam, mikor fogta az ollót és valakinek a munkáját üvöltve összevágta. Nem tűrte a hanyagságot. Becsületes volt, meg lehetett mellette tanulni mindent, amit az ember akart. Élni kellett a lehetőséggel. Ez ilyen egyszerű. Csoda nő volt, mondom. Én úgy féltem tőle, mint az égő tűztől. Máig neve van neki, tudok mutatni könyvet, amiben az ő munkái benne vannak. Az ilyen emberek előtt hasra lehet esni a csodálkozástól. Ezek nagyon tudtak… Ma nem is ösztönzik a fiatalokat arra, hogy érdeklődjenek. Az a tanítás, amit én kiértelmezek ebből a sok újsütetű dologból, nem hozza ki az isteni szikrát egyik gyerekből sem.

– Hogyan lehetne kihozni?

– Úgy, ahogy belőlünk annak idején. Megsértett engem a tanárnő a körmössel, de meg is tanultam mindent. Ezt komolyan mondom. Én még el tudok mondani verseket, vagy például helyesen írni nagyon tudok. Azért mondom, nem jó ez az újfajta iskola, igenis ki kellene valahol egy kicsikét csipkedni abból a diákból az akaratot. Nekem is meg kellett tanulnom a szűrrátétkészítést, mikor száraz munkahelyet írt elő az orvos az ekcémám miatt. Ettem, nem ettem, meg kellett tanulni. És amilyen mafla vagyok, első nap munkát kaptam. Hát akkor miért panaszkodjak?

– Lenne rá oka?

– 1990-ben kivették a vesémet. Nem téma, mert túléltem. Minden napot tényleg úgy veszek, hogy ajándék, mert elég kemény volt, de akkor is azt mondtam, mindent meg kell tenni, hogy az ember túlélje meg kikupálódjon. Egyedül élek, lehet, hogy ez is baj, de jól érzem magam a bőrömben.

– Miért él egyedül?

– Harminchét évig éltem egy olyan ember mellett, aki csendesen, de becsületesen ivott. Már el akartam előbb is válni, de pont akkor lett volna a válás, mikor mentem műtétre a vesémmel. Mikor az ember megtudja, hogy mi a baja, gondolkodik, hogy most mit éri meg csinálni, mit nem. Én visszaléptem a válástól, nem lett volna szabad, már régen tudom azóta. Még legürcöltem utána hat évet vele. Nem nagyon láttam akkor kiutat, de később azért az a kiút csak növögetett, csak kérték tőlem a munkát, tényleg rengeteg melóm volt, nem is érkeztem rá arra gondolni, hogy édes Istenem, meg kell halni, vagy ilyesmi, szóval szóba sem jöhetett.

– Mostanában hogy szolgál az egészsége?

– Nemrég behívtak vizsgálatra, el kellett mondanom, hogy még nem nőtt ki a vesém. Nézze, ötven sugár az oldalamban van, az nem múlik el nyomtalanul. Az, hogy még itt dolgozom, nem tudom, minek köszönhető. De olyan a nyugdíjam, hogy nem nagyon vagánykodhatok, ötvenháromezer forint. Nem tudom, hogy akik segélyből élnek, azok minek nézik a napot. Mintha nem is egy bolygón élnénk. Hallgatom a rádiót, hogy mik vannak; azt a monoki polgármestert is úgy sajnálom. Különben csoda, hogy élek. Egy veserák, és egy eléggé elrontott élet van mögöttem. Tényleg ajándék mindennap. Na, de most már ebédeljünk, tegnap este levágtam a kakast, megfőztem pörköltnek, mert vártam magát. Ha nem eszik, goromba leszek.

Boros Károly