– Létezik az, hogy valaki már gyerekkorában vadász akar lenni?

– A család mindkét ágán minden épkézláb rokonom vadászott, az erdélyi ágon 200 évre visszamenően. Még anyai nagyapám nővére is. 1900-ban született, és mi hittük is, nem is az ő vadásztörténeteit, mígnem egyszer, már 84 éves korában, elvittük vadászni. Mindjárt látszott, ahogy megfogta a puskát, hogy ért hozzá, és bár az első madarat elhibázta, aztán négyet-ötöt zsinórban úgy lőtt le, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ellenben anyám engem tisztes polgári foglalkozásra szánt, ezért először agrármérnök lettem, állattenyésztőként kezdtem dolgozni. Később sebtében egy vadgazdálkodási szakmérnöki oklevelet is szereztem. Akkor még csak másodállásban foglalkoztam vadászattal apám mellett, bár rengeteg időt töltöttem ezzel. Csak a kilencvenes évek elején a mezőgazdaságban beállt nagy változások hozták, hogy főállású lettem. Most már több mint tíz éve csak ezzel foglalkozom. Az elsők között voltam Magyarországon, aki nem alkalmazottként volt hivatásos vadász, hanem a saját cégével szolgáltatott.

– Változott a vadászat ez alatt a tíz év alatt?

– Sokat. Volt úgy, hogy valaki ’89-ben még mint a párt egyik főmuftija vadászott nálunk, a következő évben pedig már mint kisgazda képviselő, úgyhogy tényleg nagy volt a változás. Azért természetesen átalakult valamelyest az életünk, hiszen a kommunizmus évtizedei alatt vagy nagyon jó elvtársnak, vagy nagyon jó vadásznak kellett lennie annak, aki vadászni akart, a rendszerváltás, illetve módszerváltás után viszont kitágult ez a kör: akinek van pénze rá és kedve hozzá, az mind megteheti. Szerencsére azok a kiváló szakemberek, akik a két háború között vadászati világhatalommá tették Magyarországot, a kommunizmus idején még éltek és tevékenykedtek ebben a szakmában. Jó volt mellettük felnőni.

– Mit jelent az, hogy vadászati világhatalom vagyunk?

– Például, hogy a világon elejtett száz legszebb gímszarvasbika többségét Magyar-országon ejtették. Olyanok az adottságaink, hogy lehetőséget adnak kitűnő vadállomány tartására és ennek a világban híre van. Nagyon sokat köszönhetünk ennek a hírnévnek és ennek a vadállománynak.

– Hallottam már – elvtársi vadászoktól -, hogy büszkélkedtek ezzel, mondván, az ő idejükben vált ilyenné a magyar vadállomány. Mennyi közük volt ehhez?

– Ez azoknak a szakembereknek a munkáját dicséri, akiket már említettem, de tény, hogy a szerencse is a kezükre játszott, mert ezeknek a pártfunkcionáriusoknak az egyéni, sokszor pitiáner érdekei egybeestek a vadállomány érdekeivel. Az elvtársak eleinte nem nagyon szerették a vadászatot, de amikor megérezték az ízét, rákaptak. Nekik az volt fontos, hogy minél hamarabb, minél nagyobb vadat ejtsenek, ezért óriásira duzzasztották az állományt, így alakulhattak ki azok a hatalmas állami tulajdonú vadászterületek, amelyeken valóban páratlan állomány él. Nem sajnálták erre a pénzt, de nem a vadak és a köz érdekében. Hogy mennyire nem tudták megbecsülni ezt, arra jó példa, hogy mondjuk egy tízkilós bikát lőni Magyarországon nagyon komoly dolog, annak a kereskedelmi értéke ma körülbelül 1,3 millió forint. Ez az agancs, ami itt fekszik mellettem, ha egy külföldi vadász lövi, körülbelül 2 millió forint.

– Itt tíz kilogramm a bika agancsának a súlya, ugye?

– Természetesen. A kiemelt területeken, mint Kaszó, Lábod, Gemenc, fillérekért vagy ingyen jutottak hozzá ekkora bikákhoz. Ugyanakkor volt olyan pesti pártfunkcionárius, akinek a fia a gombosnak meg a késesnek adogatta el az agancsokat, abból vett magának egy Zsigulit annak idején.

– Az ingyen azt jelenti, hogy nekik a lövés jogáért nem kellett fizetniük?

– Igen. Szóval ennek a gyönyörű vadállománynak az ország óriási hasznát látta, mert a régi kádereknek megvoltak a háború előtti időkből a nyugati kapcsolataik, elsősorban német nyelvterületről. Amikor 1957-től újra jöhettek Magyarországra vadászni ezek az emberek, nagyon sok kereskedelmi kapcsolat is létrejött így, és természetesen rengeteg devizát is hozott az országnak. A vadászat éves árbevétele ma is 13 milliárd forint, ami ugyan az egész gazdaság szempontjából nem nagy tétel, de a közvetett haszna óriási, hiszen nagyon sok olyan befektető van, aki azért épít gyárat Magyarországon, mert ide jár vadászni, megismerte a magyar embereket, bízik bennük, és az emlékei és érzelmi szálak ide kötik. Például nálam vadászik a Spar tulajdonosa, vagy a tormás Koch. Ennek ellenére a legkevésbé megbecsült szakmák közé tartozik a miénk. Az a körülbelül 3500 ember, aki ide sorolható, egyáltalán nincs megelégedve a helyzetével.

– Pedig az ember azt gondolná, hogy a vadász olyan elit szakma.

– Kívülről lehet, hogy így látszik, de mi nem így érezzük. Ezeknek az embereknek a jelentős része felsőfokú végzettségű és közben a jövedelmük a létminimumot sem éri el.

– Miből élnek?

– Abból, hogy más vállalkozásuk is van. Nekem is van egy, benne vagyok egy újságban is, A vadgazda egyik rovatát szerkesztem, de nagyon sok kollégának van földje, vagy más mellékjövedelme. Annak idején az elvtársak kutyába sem vették a vadőrt, a rendszerváltozás után meg úgy lettünk elkönyvelve, mint a kommunisták csicskásai.

– Vadászott olyan főelvtárssal annak idején, aki ma is komoly beosztásban van?

– Hogyne. Volt olyan ügynök, aki a barátaival 17 éves intézetis lányokat hozott le, hogy a két vadászat között szórakozhassanak velük.

– Mi igaz abból az anekdotából, amit már a nyolcvanas években is több helyről hallottam, hogy az akkori honvédelmi miniszter, Czinege helikopterről géppisztollyal vadászott szarvasokra?

– Igaz. Ma is él az a kollégám, aki akkor hivatásos vadászként teljesített szolgálatot, és látta, hogy mi történik. Természetesen azonnal jelentette, mert ez kötelessége volt, csak akkor lepődött meg, amikor nem a rendőrségre vitték kihallgatni, hanem a pártbizottságra. Megkérdezték tőle, hogyan történt. Elmondta, erre azt mondák, írja le. Leírta. Azt mondják jó, menjen ki a folyosóra. Egy óra múlva behívták, megismételték ugyanezt. Aztán megint, aztán megint, mikor ötödször hívták be, azt mondta, nem látott semmit. Na, azt mondták, akkor most ezt írja le és írja alá, és mostantól csend legyen.

– Mi visz rá valakit, hogy vadász legyen, és milyen a vadászember viszonya a vaddal, mi a szép ebben?

– Azt szokták mondani, hogy a mi szakmánk azért gyönyörű, mert a jó Isten legszebb templomának, az erdőnek vagyunk a papjai. Négyéves koromban azt kaptam ajándékba születésnapomra, hogy elmehettem apámmal vadászni. A lesen ülve alánk jött egy vaddisznó, amit apám meglőtt. A mai napig is bennem él ez az élmény, ez indított el a pályán. Érdekes, ahogyan a vadakhoz való viszonya az embernek idővel változik. Eleinte a mennyiség a lényeg. Kezdetben, ha úgy jöttem haza, hogy nem lőttem ki a fegyveremet, rosszul éreztem magam. Ma már nagyon kevés vadat hibázok el, de nem azért, mert olyan kiválóan lövök, hanem azért, mert van bennem annyi nyugalom, hogy csak akkor lövök, ha már 100 százalékig biztos. Az ember éveken keresztül él együtt ezekkel az élőlényekkel, ismeri őket, ha az erdőben összetalálkozom valamelyikkel, pontosan tudom, hogy az elmúlt években hogyan fejlődött, mert mindig figyelem, az ősszel elhullajtott agancsát vizsgálgatom, mindent tudok róla, szinte az ismerősöm, ahogyan a városban a boltos vagy a hírlapárus. Egy ilyen viszony tudatosítja az emberben, hogy minden élőlénynek joga van a méltóságteljes élethez és a méltóságteljes elmúláshoz is. Egy komoly bikával a bőgés idején összetalálkozni és meglőni, olyan élmény, amit nem lehet elmondani. Kicsit el is érzékenyültem, elnézést kérek! Ennek a bikának, amelyiknek az agancsa itt van mellettünk, a fiával épp ma reggel találkoztam. Az ő világuk egy külön világ. Az, hogy mi beléphetünk ebbe, kivételes szerencse számunkra. Ahogyan figyelhetjük közelről az életüket, például bőgés idején, egészen hihetetlen. Az állatvilágban nagyon szigorú hierarchia van. A legöregebb és legnagyobb bikák a vezérek. Érdekes módon ősszel ők hullajtják el először az agancsukat, ilyenkor néhány napra védtelenné válnak és akkor a fiatalabbak összevissza verik őket. Bosszút állnak rajta. Némelyik, amikor már érzi, hogy meglazul az agancsa, megpróbál eloldalogni egy kicsit távolra a csordától, de a fiatalabbak figyelnek és rendszerint észreveszik. Némelyik bika, amikor már nagyon öregszik, úgy segít magán, hogy maga mellé enged egy fiatalabbat, amelyiknek még jobbak az érzékei, jobban hall, jobban lát, hamarabb észreveszi a veszélyt és annak a reakcióit figyeli az öreg.

– Ezeknek az ismerős állatoknak a tartózkodási helyét is körülbelül ismeri egy vadász?

– Kilencvenszázalékos pontossággal. Ez a most még lábon lévő bika, amelyikről beszéltem, ha most kimennénk az erdőbe, pontosan meg tudnám mutatni, hol jár.

– Ezek szerint a hivatásos vadászon nagyban múlik az, hogy egy ideérkező sportvadász mit tud lőni.

– Ez kizárólag a kísérő vadászon múlik, senki máson. Ha mi úgy akarjuk, akkor a vendég egy hétig csak a rigófüttyöt hallgatja, ha pedig úgy akarjuk és szerencsénk is van, mert a vadászathoz szerencse is kell, nem is kevés, akkor nagyon komoly eredménye van a vadászatnak. Az a fizető vadász, aki ide eljön, valójában csak egy puskás ember, akinek pénze van arra, hogy a lövés jogát megvegye. De nem ismeri az állatokat, a terepet, tehát minden rajtunk múlik. Ezek az emberek inkább státusszimbólumként teszik a falra az értékes vadat, de a vadászat lényegéhez nekik túl sok közük nincsen. Van, aki egészen konkrét elképzelésekkel jön ide, például az egyik svájci gyáros azt mondta, van alattam tíz igazgató és igazgatóhelyettes, a helyettesek irodájának a falán 11 kilós agancs van, az igazgatóim falán 12 kilós, nekem egy 13 kilós bika kell, és mutatja a fényképet az agancsokról. Aztán volt olyan is, aki azzal jött ide, hogy neki pontosan 8 kilós, fekete színű kell, az ágak végén 15 centis fehér résszel. Találtam egy pontosan ilyet, meglőtte, és amikor lemértem, méltatlankodva mondta, hogy Tibor, ez 8 kiló 10 deka. Mindig azt mondom, hogy a mi szakmánk valahol a pincér és az örömlány között van félúton, hiszen szolgáltatunk.

– Mennyire kell megközelíteni egy állatot, hogy biztos legyen a találat?

– Én általában 80-100 méterre szoktam megközelíteni, de minél közelebb megyünk, annál nagyobb az élmény, annál inkább nevezhetjük vadászatnak. Mostanában terjed egy új vadászati mód, amelynek a lényege, hogy nagyon drága, nagy hatóerejű fegyverekkel, kitűnő optikával felszerelve 300 méterről lövik a vadat. Csakhogy ezzel éppen a vadászat lényege veszik el. Én gyakran azt csinálom, hogy nyáron a búzában öt méterre megközelítem a vaddisznót, és úgy terítem le. Ám amire legjobban szeretek vadászni, az az erdei szalonka. Egy galambnyi kis madár, semmi értéke nincs, viszont a vadászata nagyon különleges, mert igen nehéz meglőni, ezért ad igazi élményt.

– Az állatvédők rendszerint nem szeretik a vadászokat. Mit gondol erről?

– Egyrészt a vadász sokkal jobban szereti az állatot, mint az állatvédő, másrészt hajlamosak túlzásba esni, aztán meg lemennek a henteshez és megdicsérik, hogy milyen szép combot kaptak tőle.

– Jut eszembe, vadhúst nemigen vehetnének annál a hentesnél. Mi az oka, hogy ennyire drága Magyarországon a vad?

– Mert a vadhúsfelvásárlók kartellbe tömörültek. Tőlünk rendkívül alacsony áron veszik át, például egy lőtt vaddisznó átvételi ára szőrben-bőrben átlagosan 100 forint kilónként, ugyanakkor rendkívül drágán adják el. A szarvast 200 forintért veszik meg tőlünk, ugyanakkor a szarvasbélszínt vagy a combot akár 3000 forintért is adják a piacon. Vagy azt a ragut, amit én a kutyámnak adok oda, majdnem 1000 forintért adják. Azért csinálják ezt, hogy a vadászattal foglalkozó körülbelül 50 ezer ember többsége végleg letegye a fegyvert, a hivatásosok többsége is tönkremenjen anyagilag, mert így a most privatizáció előtt álló vadászati jogok olcsóbban kerülhetnek majd azok kezébe, akiknek pénzük lesz ezeket fölvásárolni. Így a vadállomány tehát az ő szempontjukból az árualap nagy része is megmarad addig. Ebből majd megint az lesz, hogy idejön a külföldi, fillérekért megveszi a jogot, ami ma hektáronként és évente 300 forint Magyarországon, szemben mondjuk az ausztriai árakkal, ahol 10 ezerig is felmegy, miközben rosszabbak a vadászterületeik, mint nekünk. Valószínűleg az első évben kifizeti a bérleti díjat, lerabolja a területet, a második évben tovább folytatja a rablást, de akkor már nem fizet, a tulajdonosok pereskedni kezdenek, az eltart még egy évig, a harmadik évben pedig elfogynak a vadak és akkor szépen távozik.

– Kin múlik az, hogy valaki mennyiért kap meg egy területet?

– Magyarországon elég sok az apróbirtok, ezért ahhoz, hogy komolyabb vadászterület alakulhasson ki, ezek az emberek földtulajdonosi közösségekbe tömörülnek. Ezeknek a közösségeknek a vezetői vannak kulcspozícióban, ha őket meg tudják vásárolni a leendő vevők, akkor már nyert ügyük van.

– Ön is hasonló pozícióban van. Megkeresték már?

– Nem mondtam volna el, ha nem tapasztalnám ezt. Komoly, nagy kaliberű nyugati cégek tulajdonosai, vezetői keresik meg az embert hetente. Finoman tárgyalnak, nagyon intelligensen, úriember módjára, de nagyon határozott elképzelésekkel. Ám érzek annyi elhivatottságot a magyar vadállományért és annyi hálát azok iránt az emberek iránt, akik mellett felnőttem, és akiknek köszönhetem, hogy vadász lett belőlem, hogy ne engedjek a csábításnak. Ezek az emberek 60-70 évesen a még hátralévő aktív éveiket vadászattal szeretnék eltölteni, miután egész életükben vadásztak. Ha az ő lehetőségeik megszűnnek, azzal életek mehetnek tönkre.

– Az elmúlt években lehetett olvasni az újságokban, hogy olasz vadászok zsákszámra lőnek védett madarakat. Őket is valaki kell, hogy vezesse, nem?

– Természetesen. Az dajkamese, hogy a madarakat Romániában lőtték, ahol ezek a fajok nem védettek, és Magyarországon csak átutaztak velük. Hiszen, ha a magyar határon valaki egy ilyen szállítmánnyal belép, azt regisztrálják. Sajnos, a hivatásos vadász, akinek az lenne a feladata, hogy a vadállományt védje, nem tudja érvényesíteni a maga szempontjait, hallgatnia kell, mert mondjuk a vadásztársaság elnöke, aki az ő munkaadója, érdekelt ebben az üzletben. Ez az egész az indulási állomástól a végfelhasználóig egy komplett, kiépített láncolat, ami pestiesen szólva, le van zsírozva. Most már másfél vagy két éve, hogy elkapták őket, és nincs semmi eredmény, mert olyanoknak lóg bele a lába, akik megfelelő helyen bele tudnak lépni a folyamatba és meg tudják akadályozni, hogy felelősségre vonják ezeket az embereket.

Fotó: T. Szántó György