Gloria: a mellékszereplő címszereplő

Branden Jacobs-Jenkins eredetileg 2015-ben bemutatott, fekete humorban bővelkedő darabjának első felvonása egy New York-i magazin szerkesztőségében játszódik. Itt három asszisztens – Ani, Dean és Kendra – próbál túljutni a nemrég kezdődött munkanapon, lehetőleg úgy, hogy főnökeik számára ne legyen teljesen nyilvánvaló: motivációjuk nem a legerősebb…

Ennek oka viszonylag egyszerű: mivel feljebb lépésre nincs esélyük, megrekedtek abban a pozícióban, amelyben éppen vannak, és ez mindannyiukat frusztrálja. Elsősorban egymáson köszörülik a nyelvüket, de a kollégáikra, főnökeikre, munkahelyükre, sőt, magára az újságírásra is van néhány rossz szavuk.

E szomorúan vicces adok-kapok közepette mintegy mellékesen derül ki, hogy Dean az előző napon részt vett a címszereplő, Gloria lakásavató buliján, amelyre senki más nem ment el a részlegükről, így rosszul sikerült, kínos hangulatú este kerekedett az ünnepinek tervezett alkalomból.

Gloria egyébként korrektorként dolgozik a lapnál, a magazin egyik legrégebbi munkatársa, és mostanra sikerült összeszednie annyi pénzt, amennyiből lakást vásárolhatott magának. Kendra nem titkolja, hogy ki nem állhatja a kolléganőjét, és a korrektor valóban kissé furcsán viselkedik, amikor színre lép: tétova és feszélyezett.

Az említettek mellett még egy szereplőt ismerünk meg alaposabban: a túlhajszolt tényellenőrt, Lorint, aki a munkájával szeretne foglalkozni, de zavarja az asszisztensek trécselése. Többször is megkéri őket, hogy halkabban beszélgessenek, de az Abi, Dean, Kendra hármas ügyet sem vet rá. Aztán egyszer csak ismét feltűnik Gloria. Egyáltalán nem annyira passzív, mint korábban, és van valami a kezében…

A második felvonás elején Dean és Kendra egy kávézóban ül. Azért találkoztak – két hónappal az első felvonás által elmesélt események után –, mert mindketten könyvet szeretnének írni arról, ami a szerkesztőségben történt. De nem csak ők tervezik, hogy papírra vetik az emlékeiket: Nan is, akinek az első felvonásban Dean az asszisztense volt.

És Lorint épp ahhoz a produkciós véghez veszik fel asszisztensnek, amelyik Nan könyvének megfilmesítésén dolgozik. Így amikor a döntéshozók megkérdezik tőle, milyen ember volt Gloria, személyes benyomásaira támaszkodva elmondja. Szavai nem hozzák lázba új kollégáit, hiszen valami figyelemfelkeltőt (értsd: pikánsat, botrányosat) szerettek volna hallani, amivel feldobhatnák a készülő filmet.

Lorin végül rádöbben: új munkahelyén sem más a hangulat és a bánásmód – de úgy is fogalmazhatnánk: a vállalati kultúra –, mint a magazinnál. Egy ponton meg is jegyzi: milyen furcsa, hogy ezek az irodák annyira hasonlítanak egymásra, még az emberek is ugyanolyanok bennük…

A Gloria tehát nem csak a fiatalok előrébb jutási esélyeivel, valamint a munkahelyi versengés veszélyeivel foglalkozik, de a média természetéről is van mondandója, ahogy arról is, miben áll a történetmondók felelőssége, vagy hogy egyáltalán kinek van joga elmesélni egy történetet. És a darab által vázolt kép távolról sem kellemes: a fősodrú média – és Jacobs-Jenkins nem csupán a sajtót érti ez alatt, de a nyilvánosság- és tudatipar egyéb szegmenseit is – értéktelen: árucikket formál a tragédiából, a traumából és a gyászból. Ebben a dömpingben a könyv nem irodalmi teljesítmény, csupán kereskedelmi termék, a filmkészítők pedig leginkább azzal törődnek, hogyan tudnának minél több nézőt a vászon vagy a képernyő elé ültetni.

Ami pedig a munkahelyeket illeti: egy-egy vállalatnál csupán egyvalami különbözteti meg az asszisztenseket és a felettük lévőket: a hatalom, amelyet az önelégült, ugyanakkor kissé fásult feljebb lévők birtokolnak, míg a ranglétra legalján lévő, ambiciózus fiatalok egyáltalán nem. Aligha véletlen, hogy az egyik asszisztens azzal jellemzi a főnökét, hogy rákattant a hatalomtripre.

A karaktereket csakis a saját helyzetük foglalkoztatja, a másikkal nem törődnek. Bár a darabot olyan tévésorozatokkal is egy sorba lehet illeszteni, mint A hivatal, a Mad Men – Reklámőrültek vagy a Városfejlesztési osztály, a Gloria világa végső soron az önzés, az empátiahiány, az elszigeteltség és elidegenedettség világa, amely például Bret Easton Ellis Amerikai psychójából lehet nyomasztóan ismerős.

Így az sem meglepő, hogy olyan keveset tudunk meg a címszereplőről: a normális emberek – mert Lorin annak írta le Gloriát – ebben a közegben nem lehetnek központi alakok, ahhoz nem eléggé érzéketlenek, hangosak, magamutogatók. A Gloria-félék egyszerűen nem érvényesülhetnek a darab univerzumában – olyannyira nem, hogy még a nevüket viselő dramedyben is csak mellékszereplők lehetnek…

A Jászai Mari Színház kamaraszínházában látható, Guelmino Sándor rendezte előadás díszletének meghatározó darabjai kartonból épített elemek, sugallva: mindaz, amivel a munkahelyén szembesül az ember, sokban hasonlít a papírhoz: könnyen eldobható vagy cserélhető, tehát nem túlságosan értékes. A következő megoldás, amely elgondolkodtathatja a befogadót: a cselekmény egyik pontján kifröccsenő testnedveket a szünetben nem takarítják fel, így az előadás végéig látható maradnak. A karakterek a tócsákba nyúlnak és lépnek, a teljes színpadon széthordva a matériát, tudatosítva: a múltban történtektől nem lehet végképp megszabadulni, így az ember magán viseli a nyomait, akármerre megy.

Pilnay Sára a rendelkezésére álló, rövid játékidőben is jól érzékelteti Gloria bennfentesként is kívülálló voltát, valamint azt, hogy a figura háttérbe szoruló, csendes, magányos asszony, aki a munkahelyének szentelte az életét, de az tudomást sem vett róla. Kendra számos tekintetben épp az ellentéte: hangos, határozott, magamutogató. Bartos Ági vitalitástól duzzadó, ám egyértelműen taszító karakterré formálja az őszinteségével hivalkodó, destruktív és mérgező lányt. Dean kezdeti unottsága a második felvonásra eltűnik: az irányítás vágyától nem mentes, alapvetően mégis mások irányítására váró, esetlen figura lesz belőle. Csabai Csongor szemléletesen jeleníti meg ezt az átalakulást. Mikola Gergő megformálásában Lorin kissé gyenge idegzetű, ám melegszívű alak, aki kezdeti komikus mellékszereplőből a végére főszereplővé lép elő, megfogalmazva a darab talán egyetlen pozitív üzenetét az emberi kapcsolatok fontosságáról.

A Gloria tatabányai változata hatásos, elgondolkodtató tragikomédia, amely nem feltétlenül tetszetős, ám találó képet fest a mediatizált társadalomról, valamint a benne élő fiatalok érzéseiről. És bár lehet rajta nevetni, a néző száját vélhetően nem felszabadult kacajok hagyják majd el – ahhoz túlságosan dicstelen és kisszerű mindaz, ami a színpadon történik.