– Hogyan telt a gyermekkora?

– Izgalmasan. A hetvenes években kisgyermekként két dolgot egy életre megtanultam a szüleimtől. Az egyik, hogy legyek gyanakvó azzal, amit a tévében mondanak, mert ott néha még a reklámokban is hazudnak, s egyébként sem kell nagyon komolyan venni a politikai hatalmat, mert annak mindig van alternatívája. A kisdobos, majd úttörő őrsi gyűlésekkel szemben ilyen alternatívának tekintettem a hittant és általában a vallást. Közel volt hozzánk a templom, ahová öt-hat évig én szinte ugyanolyan gyakorisággal jártam, mint az iskolába. Ebben az időszakban én voltam a főministráns, minden katolikus temetésen, minden esküvőn részt vettem, úgy éreztem, hasznos tagja vagyok a közösségnek, s szinte büszke voltam rá, ha valamelyik tanárom ezt kifogásolta. Ilyenkor magabiztosan elmondtam, hogy én Istenben hiszek, nem a munkásmozgalomban. Ez volt a másik, amit ebben az időben elsajátítottam, amit a szüleim belém neveltek: az önbizalom. Kilenc-tíz éves koromtól jó ideig nem merült fel bennem, hogy valamiben nem én vagyok a legjobb. Felnőttkoromra ez a mérhetetlen önbizalom jórészt elkopott, de az kitörölhetetlenül belém ivódott, hogy ha az ember valamit nagyon akar, ha valamiben feltétel nélkül hisz, azt a legtöbbször igenis képes megcsinálni.

– Minek készült gimnazista korában?

– Egy nagyközségben, a később várossá váló Hevesen teltek a gimnáziumi éveim. Leginkább a színház érdekelt, rendező szerettem volna lenni. Amatőr színjátszó köröket vezettem, s amikor Szikora Jánost kinevezték az egri színház igazgatójának, ő indított egy stúdiót, amelynek a munkájába – éretlen tinédzserként – én is bekapcsolódtam. Rengeteget tanultam ott, különösen az azóta sajnos elhunyt Gál Erzsitől. Sok mindenkivel kötöttem futó ismeretséget, köztük az akkori demokratikus ellenzék néhány alakjával is. Emiatt egyszer csak megjelent a gimnáziumban valaki a három per nem tudom hányas csoporttól, és érdeklődött utánam és a kapcsolataim után. Akkor úgy éreztem, hogy a gimnázium igazgatója (mint egykori ávós) biztos benne, hogy azért érdeklődnek utánam az elvtársak, mert olyasmit csináltam, ami politikai szempontból helytelen, de ezt egészen kulturált formában hozta a tudomásomra. Az úgynevezett KISZ–párt összekötő tanár viszont úgy döntött, hogy innentől kezdve látványosan gyűlölni fog. Pedig egyébként nem csináltam semmit: a rendszert csak annyira szidtam, mint akkoriban mindenki más a környezetemben. Mindenesetre a KISZ–párt összekötő az egyetemi felvételi jelentkezési lapomra ráírta, hogy politikai okokból nem javasolt, hogy felsőfokú tanulmányokat folytassak. Ennek ellenére jelentkeztem színházrendezői szakra, s majdnem felvettek. Azt hiszem, ez részben ennek a bejegyzésnek volt köszönhető, ami olyan színben tüntetett fel, mintha valamiféle ellenzéki gondolkodó lennék; ha ez a bejegyzés nem lett volna, szerintem már az első vagy a második rostán kirúgnak.

– Mihez kezdett?

– Elmentem dolgozni. Előbb képesítés nélküli tanár voltam, majd színházi segédrendező lettem Kecskeméten, később könyvtáros Debrecenben, egy főiskolán. Itt aztán jelentkeztem a KLTE-re, magyar–történelem szakra, ahová végre fölvettek. Közben lassan változott a politikai helyzet. Megismerkedtem Krassó Györggyel, tüntetésekre kezdtem járni. A demokráciáról, szabadságról, emberi jogokról vallott mai nézeteim jórészt Gyuri hatását tükrözik. Időközben az egyetemen is sok minden megváltozott. Ezek közé tartozott, hogy létrejöhetett a filozófia tanszék. Kíváncsiságból beültem egy előadásra, s amit ott hallottam, az hihetetlen szellemi izgalommal töltött el. Az előadó Vajda Mihály filozófus volt, az akkor alakuló tanszék vezetője. Amilyen gyorsan csak lehetett, leadtam a történelem szakot, és átiratkoztam filozófiára.

– Az irodalommal viszont továbbra is behatóan foglalkozott.

– Igen. 1992-ben főszerkesztője lettem a Határ című irodalmi-kritikai folyóiratnak. Kis egyetemi periodikából hamarosan országosan is meghatározó lap lettünk, nagyszerű szerzőgárdával. Sok tehetséges fiatal indult tőlünk, de megannyi ismert író, költő is publikált nálunk – Baka Istvántól Esterházy Péteren át Krasznahorkai Lászlóig. A kritikai-bölcseleti rész pedig a szó szoros értelmében hiánypótló írásokból állt össze. Ennek ellenére eljutottunk oda, hogy senki nem támogatott bennünket – márpedig egy ilyen folyóirat támogatások nélkül nem tud fennmaradni. Egyetemistaként sem nekem, sem szerkesztőtársaimnak nem voltak személyes kapcsolataink a pénzosztó kuratóriumokban, nem is kerestünk ilyeneket, mert naiv módon azt képzeltük, hogy elég, ha jó lapot szerkesztünk. A Határ megszűnése után egy barátommal filozófiai könyvkiadót hoztunk létre, ami harminc-egynéhány kötet megjelentetése után szintén anyagi okokból szűnt meg. Közben befejeztem az egyetemet, megházasodtam, az első gyerekünket vártuk, s úgy gondoltam, hogy a sok lelkesedésből végzett munka után ideje olyasmivel foglalkozni, amiből meg tudunk élni. Doktori ösztöndíjas lettem a Modern Filozófia Doktoriskolában.

– A kilencvenes évek közepén egy doktori ösztöndíjas mivel tudott annyit keresni, hogy eltartsa a családját?

– Magyarországon bevett szokás, hogy ha egy értelmiségi nem tud megélni a főállásából, különböző szellemi segédmunkákat vállal. Én is ezt tettem. Mivel a kulturális és tudományos folyóiratok gyalázatosan keveset fizettek egy-egy tanulmányért, elkezdtem publicisztikát írogatni. Kezdetben kulturális témákról, aztán közéleti, politikai kérdésekről is. Közben születtek a gyerekek, Levente, Ábel és Benedek, két-két év különbséggel. Igyekeztünk egyre nagyobb lakásba költözni, próbáltunk előbbre jutni.

– Mikor az ember politikáról kezd írni, az a két tábor közül valamelyikbe besorolja. Érezte ennek a hatását?

– Hogyne! Ez egyfelől természetes, főként egy olyan országban, ahol olyan erős a pártpolitikai megosztottság, mint nálunk, másfelől viszont annak is természetesnek kellene lenni, hogy egy-egy kérdésről többféleképpen lehet gondolkodni. Persze tudtam, hogy ez nem így van, mégis keserű élmény volt megtapasztalni. Miután elkezdtem politikai publicisztikát írni, hamar visszahallottam, hogy a Filozófia Intézetben arról beszélgetnek: a Gulyás megőrült! Jellemző momentum volt, amikor egy debreceni irodalmi lap szerkesztője eljuttatta az egyik cikkemet az intézetigazgatóhoz, így tájékoztatván arról, hogy a véleményem nem egyezik meg az övével. Vajda számára persze ez nem volt meglepetés, probléma pedig végképp nem, de számos, magát liberálisnak tudó egyetemi oktató számára elfogadhatatlan a másképp gondolkodás. Ezt én, mint gyakorló másképp gondolkodó rendkívül sajnálatosnak tartom. Hál’ Istennek akadnak másképp gondolkodó barátaim, akikkel jókat tudunk vitázni politikai kérdésekről is.

– Velük szerkesztette közösen a Vulgo című filozófiai folyóiratot?

– Igen. 1999-ben létrehoztunk egy filozófiai kutatócsoportot, ami 2006 végéig az MTA támogatott kutatóhelyeként működött. Ehhez a csoporthoz kapcsolódott a folyóirat, ami nemrég szűnt meg – sajnos a csoporttal együtt, amit az Akadémia leépített. A Vulgo szerkesztése az egyik legizgalmasabb időszaka volt az eddigi életemnek, s talán nemcsak nekem volt fontos. Közben persze sok minden mást is csináltam. 2002-ben publikáltam egy könyvet Debrecen elmúlt négy évéről, egyre többet foglalkoztam a helyi közélet kulturális ügyeivel. Amikor felmerült, hogy Debrecen megpályázza az Európa Kulturális Fővárosa címet, én lettem a pályázat koordinátora. Ez nagyon inspiratív munka volt: lényegében egy kulturális alapú városfejlesztési elképzelést kellett megfogalmazni és a különböző szakterületek képviselőivel megvitatni. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt számomra: nem az a legfontosabb, hogy miként dönt majd a címről a kormányfő (ez ügyben túlzott reményeink nem lehettek), hanem hogy mi valósul meg belőle. Szakmailag megalapozott, konszenzussal elfogadott program jött létre, amelynek számos eleme sorban megvalósul – annak ellenére, hogy Gyurcsány Ferenc nem Debrecennek adta a címet. A pécsi kudarcsorozat oka éppen az, hogy politikai döntés született. Ezt az ottani városvezetés is mindvégig tudta, ezért nem volt fontos soha a pécsi politikusoknak, hogy kulturális szakembereket érdemben bevonjanak a döntésekbe. Debrecenben ez egész másképp ment. Itt megvalósult a Modem, felépült a Kölcsey Központ egy fantasztikus hangversenyteremmel, épül az új kőszínház, a Debrecen Fórum, meghonosodott a Deszka Fesztivál – s ezeken kívül még sok-sok minden, amit a programunkban megfogalmaztunk.

– Hogyan jutott eszébe egy művészeti központot igazgatni?

– Úgy, hogy felkértek rá. Szerencsés helyzetben vagyok, mert egy olyan koncepciót kell megvalósítanom, amit – a kulturális főváros programjaként – korábban én írtam, bár akkor még nem sejtettem, hogy ilyen formában kötődöm majd hozzá.

– Milyen értékek vezetik, mikor dönt valami mellett akár vezetőként, akár magánemberként?

– Főként a hagyományos etikai értékek. Ami a személyes értékválasztásomat illeti: az alap a saját családom. Szerencsés vagyok, mert a feleségemmel immár tizenöt éve minden szempontból társai tudunk lenni egymásnak, a gyerekeinknek köszönhetően pedig rendre örömteli élmények érnek bennünket. Ma Magyarországon még mindig a posztszocializmus időszakát éljük, ami szükségképpen együtt jár egyfajta erkölcsi viszonylagossággal. Én azonban szeretem azt hinni, hogy morális értékválasztásaimat ez a legkevésbé sem befolyásolja.

Boros Károly