– A munkáidon sokszor felbukkan az angyal motívum: mit jelent számodra?

– Nem voltam, és ma sem vagyok templomba járó ember, de mindig éreztem Isten jelenlétét az életemben. Állami gondozottként nőttem fel, és amióta az eszemet tudom, már kommunikáltam Istennel. Ha valami jó vagy rossz dolog történt velem, mindig azt gondoltam, ő akarta így. A mise, a prédikáció nem vonz, a szakralitás művészi témájú ábrázolása azonban igen: ezért is kezdtem már gyerekfejjel másolni a vallási témájú képeket. Sokat gondolkodtam azon, hogy mikor gyerekként kinyitottam az első képzőművészeti témájú albumot, miért éppen erre találtam rá, miért ez ragadta meg a képzeletemet. Emlékszem, az Esterházy Madonna mennyire elbűvölt, meg is próbáltam lemásolni egy A4-es méretű rajzlapra. Később, mikor a Szépművészeti Múzeumban, eredetiben láttam a festményt, meg is lepődtem, hogy ugyanabban a méretben sikerült lerajzolnom. A hit az angyal motívummal nálam szerves egészet alkot, és bár kezdetben ösztönösen foglalkoztam ezzel a témával, később tudatossá vált. Ezzel persze nem csak én vagyok így, hanem mindenki, aki művészpályát választ. Keresi a gyökereit, kutatja, ki ő, és egyre tudatosabban irányítja, mi az, amit e tudásból beemel a művészetébe.

– Ezek szerint az identitáskeresés és a szakralitás nálad belső igény?

– A cigány identitásomat párosítottam a szakralitással: az angyalt gyógyító szimbólumként használom. Törekszem arra, hogy a cigánysággal, s így közvetetten az engem is érintő előítéletekkel foglalkozzam: gyógyítani szeretnék. Azt gondolom, az alkotónak feladata, hogy üzenjen, hogy csillapítsa a társadalomban jelen lévő feszültségeket. Ezekre ugyanis reagálni kell.

– A művészet alkalmas a pozitív változások beindítására?

– A művészet tökéletes üzenőfelület: ürügy arra, hogy ne csak szavakban beszéljünk a szükséges változásokról. Hogy ne csak a politikusok próbálják meg ezt a folyamatot irányítani, hanem az alkotók, a művészek is vegyenek benne részt. Mikor a Roma Galériában dolgoztam, sokszor jöttek hozzánk érdeklődők műterem- látogatásra, így volt alkalmam megfigyelni a reakcióikat. A jégbe zárt angyal című képem elé leült az egyik költő barátom, a szemem sarkából figyeltem, mit vált ki belőle a kép. Ott ült magába roskadva, figyelve, elemezve a képet, láttam rajta, hogy ráeszmél sorsokra, problémákra – később beszéltünk is erről. Ezért is fontos a művészet: nem kell folyton örökérvényű problémákat feszegetni. Az is nagyszerű, ha egy-egy emberhez elér az üzenet, így is lehet oldani a feszültségeket. Ha egy alkotás erős érzelmeket kelt, változtat is.

– Romaként voltak rossz tapasztalataid?

– Nem, szerencsére. Akkor sem, mikor roma srácként vidékről megérkeztem Budapestre. Ennek ellenére úgy érzem, kicsit kívülálló vagyok ebben az országban: állami gondozásban magyarok neveltek, a roma identitásomat később tudatosan vállaltam föl, ami egy köztes, átjárható állapotot eredményezett. Igyekeztem ezt pozitív irányba fordítani, nyitottabbá válni mások iránt.

– Mindez a művészi pályád alakulásával párhuzamosan történt?

– Igen. Nekem gyakorlatilag nem volt cigány identitásom. Három hónapos koromban az anyám lemondott rólam, és állami gondozásba kerültem – semmi emlékem sincs a korábbi életemről, mégis kemény munkába telt, hogy a romaság ne frusztráltság, vagy hátrány legyen az életemben. Később, mikor a művészethez való viszonyulásomat vizsgáltam, rádöbbentem arra, meglehetősen furcsán fest, hogy cigány dolgokról elmélkedem, ezt a témát szeretném feldolgozni a képeimen, miközben semmilyen konkrét élmény nincs mögötte. Ha így tennék, mindez egy nagy kérdőjellé válna a vásznon, kicsit hamiskás is lenne. Közben persze rájöttem arra is, nem kell ezt a problémát feltétlenül úgy megközelíteni, hogy ha szegénységben és nyomorban él az ember, csak akkor lehet hiteles. Hiszen ha elolvasok egy könyvet, megnézek egy színdarabot, és átélve a katarzist, kivetítem élményeimet a papírra, lehetek hiteles. Ezért is örültem, hogy megismerkedhettem roma alkotókkal, festőkkel, akik segítettek nekem, hogy megismerjem a roma kultúrát. Amit tőlük láttam, tanultam, belém ivódott, a zsigereimbe épült: ma már nincs bennem kérdés, hogy jogosan nyúlok-e ehhez a témához. Egyébként ez a keresgélés valójában a cigány identitás problémája: csak kicsi csírákban találjuk meg a kötődésünket.

– Mikor döbbentél rá arra, hogy a rajzolás számodra a legkézenfekvőbb önkifejezési mód?

– Óvodáskorom óta ott motoszkált bennem. Persze kellettek azok a kiváló pedagógusok, nevelők is, akik észrevettek, értékelték a tehetségemet, segítettek. Tiszadobon éltem az állami otthonban, ahol egy közösség voltunk Káli-Horváth Kálmánnal, Vári Zsolttal, Kis Sanyival. Volt egy kis műtermünk egy padlásszobában, ahol önállóan alkothattunk. Szokták is tőlem kérdezni, hogy mi volt ott Tiszadobon, hogy ennyi tehetséges ember gyűlt össze? Kicsit elcsépelt már a megállapítás, de tényleg szerencsém volt: jó időben jó helyre kerültem. És persze fontos volt a környezet, a természet is, ennek köszönhető, hogy mind a négyünk működése istenközeli állapotban gyökerezik.

– Aztán, mint a mesében, Tiszadobról a Képzőművészeti Egyetemig vezetett az utad.

– Nyolcadikban megkérdezte tőlem az osztályfőnököm, hogy mik a terveim, én pedig gondolkodás nélkül rávágtam: grafikus szeretnék lenni. Tiszadobon kitanultam a szobafestő-mázoló szakmát, később megszereztem a hegesztőit is, majd leérettségiztem. Valahogy úgy terelgetett a sors, hogy fantasztikus nevelőkkel találkoztam, akik mellém álltak, Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta néni például, budapesti rajztanárnő, aki lejött hozzánk Tiszadobra, felkarolt, mentorommá, pótanyámmá vált, elvitt Firenzébe, sok mindent tanított nekem, ami később az egyetemen, a művészettörténeti órákon nagyon jól jött. Az egyetem nem sikerült elsőre, de König Róbert grafikusművész felajánlotta, vállalja egy évig, hogy a mentorom lesz. Havonta egyszer jöttem fel Budapestre, König mester korrektúrázta, javította a munkáimat, átbeszéltük a hibákat, úgyhogy a következő évben sikerült bekerülnöm. Nagyon szerettem az egyetem légkörét, a tanárokat, a tudást élvezettel szívtam magamba, volt is mit pótolnom. Az egyetem elején megfogadtam: a művészettörténet szent és sérthetetlen, minden órán ott kell lennem.

– Nehéz volt rátalálni a saját stílusodra?

– Az egyetem alatt vártam, mikor válok produktívvá, mikor szűnik meg a másolás időszaka. Arra vártam, hogy saját kútfőből, saját őrültek, ötletek jöjjenek elő. Az egyetem harmadik éve nagyon kusza, keresgélős időszaka volt az életemnek, kerestem önmagam, a cigányságom. König mesterrel ezt is meg tudtam beszélni, ő javasolta, hogy olvassak minél többet, illusztráljak verseket. Azt mondta, nem kell nagyon bonyolult dolgokat keresni Tibor, elég, ha abból merítesz, ami történt veled. A diplomamunkámhoz gyűjtöttem anyagot, így elmentem Tiszadob cigánytelepére, a „bóthátra” vagyis a bolt mögötti telepre: az épületek nagyon szegényesek és romosak voltak, mégis izgalmasnak találtam őket, úgyhogy készítettem egy sorozatot, a témát egy kissé a mesébe ágyazva. Itt készült el a Cigány asszony tánca az angyallal című grafikám, ez a téma végül olajfestményként a diplomamunkám lett. Ma már tudom, az ember saját stílusát egy életen át kutatja, de van valami, ami a kiindulópont: hogy a valódi énünk, és a lehetőség, akivé válhatunk, kezdetektől bennünk él, csak ki kell tudni bontani, ki kell hozni önmagunkból.

– Ha választanod kellene: grafika vagy festészet?

– Úgy tartom, a grafikai vénám erősebb, talán azért, mert abban több az ösztön, a zsigeri kód. A vonalak finomsága és érzékenysége számomra a fa kérgéhez hasonló, miközben e keszekuszaságban rendszer van. És ez a festményeimen is visszaköszön. Mint mikor egy embert röntgenezünk, látjuk az érrendszer bonyolultságát, ami egyszerre szerteágazó, szövevényes és mégis nagyon szép. Mikor rajzolok, úgy érzem, e létezés tükörképe jelenik meg a papíron.

– A képeiden nyoma sincs a geneziskutatásnak, mitikus elemeknek, a roma folklórnak. Miért?

– A cigány képzőművészek szeretik megfesteni az identitásukat, szeretik a folklorisztikus elemeket, hogy rózsás szoknyájában a cigányasszony főzi a pörköltet, vagy az asszony, aki a férje lábát mossa: ez mind jó, ezekre mind szükség is van, de én nem ezen az úton akartam elindulni. Az én szerepem más, hiszen felemás a „felnövésem”. Meg kell találnom azt a vonalat, ami én vagyok, és erre törekszem is. Az olvasmányaim, tanulmányaim által igyekszem kvázi kicsit európai módon látni a dolgokat, s közben indirekt módon mindebben megmutatni a cigány vonulatot is.

– Létezik egyébként olyan kategória, hogy roma képzőművészet?

– Igen, mégis kicsit félve mondom ezt, főként mert nem az én tisztem ezt eldönteni, beszéljenek erről inkább a művészettörténészek. Valamennyi rálátásom azonban mégiscsak van a területre. Úgy gondolom, jóval több album, értekezés kellene e témáról. Annál ugyanis jóval többről van szó, mint hogy vannak romák, akik alkotnak. Az viszont, hogy a roma képzőművészetnek lennének meghatározó stílusjegyei, kulturális elemei, egyelőre még vitatott kérdés, hiszen éppen olyan sokféleség jellemzi, mint a művészetet általában. Aztán ott vannak a roma naiv festők, kérdés, hogy ők új színfoltot jelentenek-e a művészetben, vagy egy egészen új irányzatot. Ezért is kellene boncolgatni, kutatni ezt a témát. Persze túl sok mindent nem várhatunk el, hiszen a roma festészet a hatvanas években indult útjára Balázs János munkásságának köszönhetően, aztán jött Péli Tamás, Szentandrássy István, és e folyamatnak vagyunk részesei mi magunk is. Hangyaszorgalommal dolgozunk, aztán meglátjuk, mikor válik ez a vonulat markánsabbá, árnyaltabbá, milyen új alkotók jönnek. De ezt már valóban a művészettörténészek tiszte megítélni.

– Mivel foglalkozol most?

– Korábban a Fővárosi Roma Kulturális központban dolgoztam kiadványszerkesztőként. Jelenleg csak a festészettel foglalkozom. Budapest esszenciáját próbálom egy festménysorozatban megragadni: ez egy kicsit úgy hangzik, mintha utcarészleteket akarnék festeni, de nem erről van szó. Ez egy lehetőség arra, hogy elmeséljem, vidéki, roma srácként mit tudok kezdeni a fővárossal, magaménak tudhatom-e. Ezzel üzenni szeretnék, és társadalmi kérdéseket is feszegetni. Nemrég szakmai okok miatt otthagytam a Roma Galériát, de nem mondtam le arról, hogy egy alkotóközösséghez tartozzak. Az álmom, hogy valahol Pest szélén egy alkotótelepen sokan, roma művészek együtt dolgozzunk. És szeretném azt is megmutatni, hogy Magyarországon érdemes kitartani: tenni valamit romaként, megfordítani azokat a jelenségeket, amik itt vannak köztünk. Példát, vagyis ellenpéldát mutatni: és keresni a változás, a változtatás lehetőségét.

Szentei Anna

Balogh Tibor

grafikusművész

1975-ben született Fehérgyarmaton, állami gondozottként nevelkedett. A Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán végzett, majd a Fővárosi Roma Oktatási és Kulturális Központban dolgozott, gondozta a ház Képzőművészeti Közgyűjteményét. Alkotásait több tucat csoportos és egyéni tárlaton állították ki, köztük a Műcsarnokban (2004), a berlini Collegium Hungaricumban (2004), a Velencei Biennálén (2007). Több ízben a tiszadobi Andrássy-kastélyban, a Balázs János és a Barcsay Galériában, a Fészek Klubban, illetve a Művészetek Völgye fesztiválon. Jelenleg szabadúszó alkotó.