– Az emberek évezredek óta viselnek ékszert, készüljön az kőből, kagylóból vagy éppenséggel gyöngyből.

– Valóban, az élelemszerzés után a díszítés mindig is fő tevékenység volt. Az emberek az ékszerekkel nemcsak felékesítették magukat, hanem bűvös erőt is tulajdonítottak nekik, talizmánként is szolgáltak, a rossztól óvták, védték viselőjüket. Az öltözék, annak díszítése és az ékszerek, gyöngyök sok mindent elárulnak a viselőjükről. Az én kedvencem a sárközi, gazdag viselet. Többek között lyoni selyembrokátból, borotvált bársonyból készültek a ruhák, a főkötők. És szebbnél szebb gyöngy ékszereket viseltek a kisebbek és nagyobbak egyaránt. Az öt fő szín, a fekete, a kék, a zöld, az arany és a bordó, mindig megjelent a sárközi népviseleten.

– A pirosat nem kedvelték?

– Inkább a bordót. Az úgynevezett piros tornyos bársony természetesen piros színű volt, és az eladósorban lévő lányok viselték. Az újszülötteket is piros gyöngyből készült karkötővel védték a rontástól, ugyanebből a célból az újszülött állatok lábára is piros szalagot kötöttek. Ez a szokás ma is él, de az újszülöttek piros gyöngy karkötőjét piros szalag váltotta fel.

– Említette, hogy az öltözék és az ékszer szavak nélkül is sok mindent elárul a viselőjéről. Például?

– Anélkül, hogy a leány és a legény egyetlen szót váltott volna, csak végignéztek egymáson, s már tudták is, hogy ki honnan származik, eladósorban van, vagy már bekötötték a fejét. A viselet arról is árulkodott, hogy hány gyereke van az asszonynak. Ha a sárközi menyecske főkötőjéről egy hosszú zsinór lógott le, végén csafringgal, vagyis gyönggyel díszített nagy bojttal, akkor tudni lehetett, hogy már van egy gyermeke. A következő gyerek születésénél aztán levették. Az évek múlásával egy-egy színnel kevesebb lett a ruhájukon is. Negyvenéves korukra már tiszta feketében jártak. Az eladósorban lévő lányok gyöngyből készült nyakbavalót, nyaksit viseltek. Esküvőjük napján pedig nyakbavetőt, nyakbadobót és szorítkót, melyeket gyönggyel hímeztek a varróasszonyok, mert a Sárközben nem fűzik, hanem varrják a gyöngyöt. Vagy például, ha a legény a lánynál hagyta szűrét és azt másnap az ajtó elé kirakva találta, rögtön tudta, hogy a lány nem óhajtja, hogy utána járogasson.

– Miért éppen a sárközi népviselet a kedvence?

– Mert gyönyörű, és mert a Sárközben különösképpen őrzik a gyöngykultúrát, a csodálatos népviseletet és a népszokásokat. Vannak olyan idős sárközi asszonyok, akik kislánykoruktól öreg korukig megőrizték a ruháikat, gyöngy ékszereiket, amiket igen nagy becsben tartanak. Csak a minden esztendőben megtartott híres, neves Sárközi lakodalmas táncosainak adják kölcsön a már szinte ereklyeszámba menő darabokat.

– Hogyan lesz valakiből gyöngyfűző népi iparművész?

– Hosszú keresgélés után találtam meg az én igazi utamat. Eredetileg magyar–latin szakos tanár vagyok. Évekkel ezelőtt a lányom, aki azóta szintén gyöngyfűző népi iparművész, az édesapjával elment egy kiállításra, ahonnan rengeteg gyönggyel tértek haza. No, én aztán nem fogok gyöngyöt fűzögetni, gondoltam akkor, aztán ez lett a vége. Nyolc éve foglalkozom gyöngyfűzéssel. Igaz, annak előtte is sok minden érdekelt. Hároméves koromban már varrtam, kukoricacsuhéból babát készítettem. Nyaranta egy fazekasnál dolgoztam, Székesfehérváron egy festőművésztől tanultam rajzolni, és egy időben én varrtam a család ruháit. Édesanyámnak, aki műszaki ember, tervező, szintén jó a kézügyessége. Ő kedvtelésből tányérokat festett, hímzett. Tőle örököltem a tervezéshez, rajzoláshoz való érzékemet, ami az ékszerkészítés alapja.

– A gyöngyfűzőknek is van mesterük, mint a szobrászoknak, festőművészeknek?

– Ez a szakma nagyon őrzi a titkait, a fortélyokat. Sokáig nem volt, akitől tanácsot kérjek, hogy mit hogyan csináljak. Sokat olvastam, jártam a múzeumokat, és fűztem, fűztem. Magam találtam ki, hogyan kell befűzni, elkötni a csomót. Volt olyan, hogy mérgemben szétvágtam a nyakláncot, mert nem tetszett, nem olyan lett, mint amilyennek megálmodtam. Aztán csak rátaláltam a mesteremre Oláh Márta népi iparművész személyében, aki maga is készített sárközi gyöngyöket, tanított, megmutatta, mit hogyan kell csinálni. Elhatároztam, hogy én nem tartom meg magamnak a tudásomat, átadom másoknak. Itt, a műhelyben is tanítok, ma már inkább csak felnőtteket, akik átadják majd a tudásukat a gyerekeiknek, unokáiknak. Járnak hozzám kismamák és idősebb hölgyek egyaránt. Az eltelt évek alatt mintegy háromszáz tanítványom volt. Az alkotás nagy öröm, egyben gyógyító erejű. Ha az ember elmerül egy mintában, megszűnik körülötte a világ.

– Milyen gyöngy ékszert szeret, illetve készít szívesebben, hagyományosat vagy modernet?

– Mindkettőt. A hagyományos ékszerek fűzésénél számolni kell azzal, hogy ha két szín egymás mellé kerül, akkor megváltoztathatják egymást színét, pedig azoknak tükröződniük kell egymásban. A modern ékszerek készítésénél térben kell gondolkodni, ilyenkor jól jöhet a matematika, ami például segíthet abban, hogy a négy- és ötszögekből mi lehet kihozni.

– Méltányoljak manapság az emberek a kézművesmunkát?

– Igen. A baj inkább az, hogy nem ismerik fel a kézi munkát, s gyakran még a saját szemüknek sem hisznek. A Mesterségek Ünnepén magam fűztem gyöngyöt, ott a helyszínen, s mégis megkérdezték tőlem, hogy kézzel készül-e. Van egy réteg, amelyik az olcsóbb termékeket keresi és egy másik, amelyik kifejezetten a nagyon drágát, az alkalmit, a középréteg sajnos hiányzik. S ami nagyon nagy baj, a kommersz elárasztja az üzleteket. Volt már rá példa, hogy „kilóra” akarták az én, egyedi darabjaimat megvásárolni, hogy aztán a számítógép közreműködésével lekoppintva, fillérekért tömegcikként dobják a piacra.

– Ezek után még mindig fenntartja, hogy jó utat választott egykor?

– Persze. De még jobban örülök annak, hogy a tizenhét éves lányom, Zsófia is gyöngyfűző iparművész. Ő készítette nekem azt a sárközi rojtos gyöngyöt, nyaksit, amit a Népművészet Ifjú Mestere cím elnyerésekor viseltem.

R. Papp Ágnes