– Miért van az írókban ez a késztetés?

– Azt hiszem, hogy ez az írói lét titkához tartozik, amit Ady úgy ír, hogy „szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak”. Minden író azt hiszi, hogy ő valami világszám.

– Nem ugyanígy gondolkodik minden művész?

– De. Ez természetes is, hiszen enélkül a löket nélkül el sem lehetne indulni. Ugyanakkor azt hiszem, szeretnék egy kicsit álcázni is magukat. Tehát megmutatni és elrejteni egyszerre – ez a művész legnagyobb konfliktusa. Minden művész extravertált alkat, valamit produkálni akar, amit majd megmutat, de ezt introvertált munkával szeretné megvalósítani. Belül dolgozik, és kifelé szeretné magát megmutatni. Én is ebben a kettősségben élek, mint minden író, mégsem gondoltam soha a névváltoztatásra, mert a Gyurkovics név számomra bizonyos identitást is hordozott. Mert azonnal a nemzethez is csatol. Gyurkovich Mátét, akinek a portréja itt díszlik a Hadtörténeti Múzeumban, Petőfivel együtt a 12 pont aláírói közt találhatod. Azért nem végezték ki, mert amikor jöttek az osztrák dzsidások, az egyik lányrokona elrejtette a dunyha alá. Ahogy beléptek az ajtón, és kezdték fölforgatni a lakást, a dunyhákat is végigböködték, de mellészúrtak. Úgyhogy megmaradt, és 103 éves koráig élt, ami egy hősnél blama. Így csatol engem ez a név pofonegyszerűen a hazához, annak ellenére, hogy ilyen délszlávos hangzású. Apámék ch-val írták. Azonkívül ez a név gyerekkoromban valamiféle enyhe társadalmi kiválasztottságot is jelentett számomra apám révén. 1931-ben születtem.

– Milyenek voltak a szülei?

– Apám rendkívül elegáns, kivételes retorikai képességgel és humorral megáldott ember volt – nekem csak a töredéke jutott ennek – briliáns, légies csodaszellem. Ehhez társult igazi vad nő anyám, aki viszont nem is animális, hanem egyszerűen növényi létet élő valaki, akiben indulat volt, klorofill volt és illat. Másrészt gyönyörű, tényleg Marilyn Monroe-szerű szépség, akitől el voltam ájulva gyerekkoromban. Ahogy így próbálom összerakni a családi bombácskát, úgy érzem, a löketet tőlük kaptam – ha van bennem.

– Mivel foglalkozott az édesapja?

– Ez is meghatározó. Azt hinné az ember, hogy ez nem számít, de ahogy öregszel, rájössz, hogy egyre apánkabbak, egyre anyánkabbak leszünk.

– Már rájöttem…

– Atyám jogot végzett, nem vérbeli politikus, inkább naiv ember, akit a lelkesedés, az emberekért való tennivágy a keresztény ideológiához vezetett. A húszas évek elején a Keresztény Közösségi Párt tagja, ahol hamar előrerukkolt, már csak a szónoki képességeinek köszönhetően is. Rákosfalván, ahol születtem, mindig ő tartotta az ünnepi beszédet. Ott helyben szinte mindennek ő volt az elnöke, de úgy tudta csinálni, hogy szerették. Végtelenül jóindulatú, tiszta szívű ember volt. Épp tegnap voltunk együtt a lányaimmal, és azt játszottuk, hogy ki mit örökölt a szüleitől. Amikor én a jóindulatot említettem, elnézően mosolyogtak, mert ismerték az öreget – hozzá képest én nulla vagyok. ő mondta például azt, hogy a munka a nyolcadik szentség. Most gondold el ezt mint reális politikai programot. Hitt a kereszténységben, és szerette volna, ha van szocialista változata, amellyel az elviselhetetlen kapitalizmus bizonyos mértékig megregulázható.

– Ebben a Rerum novarum óta sokan hittek.

– Úgy van, a XIII. Leo féle Rerum novarumnak volt ő is nagy hirdetője. És ez a keresztényszocializmus bennem megmaradt – akár szomorú, akár nem. 1937-ben otthagyja a politikai pályát, mert ez a feltétele annak, hogy a főváros kinevezze egy közüzem élére. Így lesz igazgató az ország legnagyobb kenyérgyárában – egészen a háború végéig vezeti, és nagyon tisztességesen helytáll. Nos, íme az ő társadalmi helyzete. Igazából költő lehetett álruhában. Jellemző a rám tett hatására, hogy a mai napig azt hiszem, a szocializmus különb társadalmi forma, mint a kapitalizmus. De nem a Sztálin-féle, hanem inkább az apámféle.

– Ez nem hangzana rosszul, csak sem a keresztényszociális eszmét, sem a nemzetiszociális eszmét, sem a nemzetközi szociális eszmét nem sikerült eddig úgy megvalósítani, hogy az jó legyen.

– Ez kedves megjegyzés. De azt írta egyszer a Gyurkovics nevű költő: „A napsugár aranyosan / fúródik a szemembe, / nem az a fontos, ami van, / hanem ami lehetne.” Ha te úgy élnéd le az életedet, abban a tudatban, hogy csak az van, ami adatott, akkor nem lenne érdemes élni. Az az érdekes, amit elképzelsz. Én a hétköznapi gyakorlatra lebontott társadalmi igazságokban nem hiszek. Azért, mert annyi csalódás ért ezen a téren. Mint mindenkit. Alapítottunk egy díjat a Jót s Jól Alapítvány kebelében, amit olyan papoknak adományozunk, akik, hogy leegyszerűsítsem, a kommunista érában is kibírták. Az elsőt Bolberitz Pál kapta – „hazámért, hitemért”. Azért adományozzuk, mert jelezni akarjuk, vannak emberek, akik hűek maradtak a fogadalmukhoz. Na most, én ilyen politikai párttal még nem találkoztam. A keresztény magatartásnak csak a teljes alázat a hitelesítője, semmi más; sem az eredmény, sem a dicsőség, semmi. Apám biztosan megérdemelte volna ezt a díjat. Csak így lehet ép lélekkel, hiteles emberként túlélni a szocializmusban élt időket, azokat, amelyeket az elmúlt 12 évben is éltünk. Hiszek abban, hogy az őskeresztény katakombalét működőképes. Erre volt nekem óriási példa apám. A háborút a kenyérgyár szolgálati lakásában vészeltük át, mert ott volt megfelelő bunker. A rákosfalvai pincénket elfújta egy szomszédba leesett láncos bomba. A gyárban volt egy hőzöngő légóparancsnok. Egyszer többedmagával becipelt egy százötven kilós, fel nem robbant bombát, és letette, hogy nézegessük. Ilyen emberekkel kellett dolgoznia apámnak, és emellett kellett napi ötezer kenyeret becsempésznie a gettóba. Ilyen ember volt. Nem azért, mert hős, hanem, mert tisztességes volt. Amikor ’45-ben megjelent két büdös, szuronyos, faggyúszagú orosz, és elvitték, még jobban beleestem a vallásba, tizenhárom évesen. Akkor nagyon közel kerültem a Krisztus-tanhoz. Nem azzal a hittel, amivel kellene, mert arra csak vágyni tudok, de apámon keresztül életem legmeghatározóbb személye volt Jézus Krisztus. Amikor évek múltán hazajött abban a bakancsában, melyben elment, és melyről egy Schéner-féle olajfestmény van az előszobában, megkérdeztem tőle, mi tartotta életben. Azt mondta, hogy a humor, a hit és a torna. Ezzel szemben anyám vadsóska-természet volt, csak méregből állt, indulatból, talán klorofill volt az ereiben. Emlékszem, egyszer kamaszkoromban azt mondtam neki, hogy majd beviszem délután azokat a hasábfákat. Abban a pillanatban az olló, ami épp a keze ügyében volt, zizegve állt meg a mellettem lévő barackfa törzsében. Ez volt édesmama. A másik véglettel együtt. Egyszer hastífuszt kaptam, ami akkor nem volt veszélytelen. Vadgesztenyét reszelt, ami olyan keserű, hogy ahhoz képest a kinin csokoládéízű. Ezt igyekezett legyűrni a torkomon, aztán forró mézet, de úgy, hogy a gigámat égette. Utána, most is emlékszem, a remegő kis kezében hozta az orvosságokat: „üss pofon, ha nem használ”. Ilyen teremtés volt. Másnak legtöbbször egy táj a múltja, a hely, ahol született, nekem ők a domb, a fák, mert olyan mélyen meghatároznak, azt hiszem. Az összes negatív tulajdonságaikkal végigküzdöttem az életemet. Ez fontosabb és nehezebb ügy volt, mint a politikai rendszerek. Ezt a szüleimtől kapott indulatot és lelki eleganciát próbáltam én összeelegyíteni, nem nagy sikerrel, de valami mégiscsak maradt belőle – ez a tehetségem alapja és minden konfliktusomnak a lényege. Éppen olyan naiv vagyok, mint apám, ugyanakkor éppen olyan elszánt és gyilkolni hajlandó, mint anyám. Ezt földolgozni nem lehet. Ezt megértetni egy másik személlyel, egy társsal, egy nővel nem lehet. Tehát az igazi konfliktusom az ebből a két emberből származó Gyurkovics Tibor volt, és nem Rákosi Mátyás vagy Kádár János, olyan feszültségeket tudtam produkálni magamnak. Mivel nem elmebetegnek születtem, próbáltam ezt a rettenetes alkatot kézben tartani: beleszeretni emberekbe, kiszeretni belőlük, átszeretni másvalakibe, ugyanakkor eljutni odáig, hogy azonossá tudjak válni egy társsal. Ez sokkal nagyobb gondot okozott nekem, mint a társadalmi rendszer.

– De talán segített is megőrizni valamiféle autonómiát, azt a katakombalétet, melyet a keresztényekkel kapcsolatban említett. Így az ember rájöhet, hogy a külvilág nem annyira fontos, hogy befelé érdemes figyelni, mert a lényeg ott van.

– Magában van tehetség, hogy így érzi mindezt. Tizenhét éves voltam, amikor azt írtam, hogy élj befele, halj kifele. Volt az a bizonyos katakombalét, amire nagyon jól céloztál, és volt a külvilág, ahova be kellett illeszkednem. Már gimnazistaként a társaság lelke lettem, olyan alkat, aki hamar a középpontba kerül. Ezzel együtt is meg kell jegyeznem, hogy szorongó ember voltam. Majdnem azt mondanám, hogy gyámoltalan, ami ma már fölfedezhetetlen, de elég tisztességes érzékenység maradt vissza. Ezzel a lélekkel nagyon nehezen tudtam beilleszkedni a társadalomba. Ugyanakkor néhány tanárom, mint hatalmas, jótékony lapulevél takarta el a sebeimet, gyógyírként. Az alapkonfliktust nem oldották meg, nem is oldhatták meg, azt, hogy be vagyok zárva ebbe a fizikai rendszerbe, ami a testem, és hogy Gyurkovics Tibornak hívnak, amitől az Isten se tud megmenteni. Másrészt viselnem kellett a társadalomnak a Nesszusz-ingét, az alatt kellett élnem.

– Hogyan lett pszichológus?

– Az orvosiról kidobtak, mert osztályidegen voltam, és nem is vettek föl sehova. A jogra is jelentkeztem, a színművészetire is, ott már lefasisztáztak. Szerencsére az egyik osztálytársamnak a nagybátyja volt Bárczy Gusztáv, aki akkor a Gyógypedagógiai Főiskola igazgatója volt, és egy nyári segédmunkáskodás után oda beverekedtem magam 1950-ben. Vonzott, hogy szerencsétlen emberekkel foglalkozom, ez olyan volt nekem, mint másnak a virágillat. Most is így van. Nőben is, emberben is mindig az érdekelt, aki szerencsétlen, akiben ott szunnyad a tragédia. Mindig olyan emberekkel foglalkoztam, akik végképp elesettek voltak: elmebetegek, vakok stb. Kozmutza Flóra volt a főnököm, aki József Attilának nagy szerelme volt, Illyés Gyulának pedig a felesége. Amikor át akartam menni pszichológia szakra, hogy továbbtanuljak, ő segített. Ez a hivatás nekem nagyon jól jött a magam katakombájához, tudniillik a pszichológia a belsővel foglalkozik, mindig befelé figyel, ugyanakkor mégis társadalmi dolog, de hermetikusan elzárva dolgozik az ember, mint egy laboratóriumban. Huszonnégy éves koromban kezdtem a Gyógypedagógiai Főiskolán dolgozni mint tanársegéd. Szálldogáltam a sok tizennyolc éves lány között, de csak két évig tartott. Akkor jött a forradalom, mikor is megválasztottak a Forradalmi Bizottság elnökének. Utána persze, hogy úgy mondjam, kiakolbólítottak onnan, elkerültem Kőbányára egy fogyatékosiskolába, ahol kisgyerekekkel foglalkoztam. Sírnivalóan hülyék voltak, és annyira ártatlanok, hogy a Biblia jutott eszembe róluk, mikor Krisztus azt mondja, engedjétek hozzám a kisdedeket. Innen a központi gyermek-ideggondozóba kerültem, ott lettem vezető pszichológus. Ez már 1958-ban volt, közben írtam a verseimet, és reménykedtem, hogy majdcsak el tudok indulni mint költő. Innen kerültem a Lipótmezőre klinikai pszichológusnak Kun Miklóshoz, aki kiváló ember volt, és éppen ilyen bolondot keresett, mint én, aki azért a betegeinél nem bolondabb.

– A pszichiáter orvos, arra képezték ki, hogy a beteg elmén segítsen. A pszichológus viszont bölcsész, az épelméjű embernek segít, ha valamilyen lelki problémája van. Mit tehet egy elmebeteggel?

– A diagnózist tudja pontosítani, tudniillik az eszközei sokkal pontosabbak, mint az orvosokéi. Ezt differenciáldiagnózisnak hívják. Másrészt én kultúrterápiát is végeztem, tehát könyveket ajánlottam a betegeknek, mozilátogatást szerveztem, kultúrestet, meg hát a saját kis írásaiknak bogozgatása, lélektani elemzése is az én feladatom volt. Az elmebetegség nem olyan egyszerű, hogy valaki elmebeteg és kész. Mindegyik különböző. Aki velük dolgozik, az tudja, hogy az elmebeteg a csúcs. Az előtt az ember leveszi a kalapját, leteszi a porba, lehajtja a fejét és azt mondja, hogy ehhez képest Irak, Afganisztán vagy Vietnam semmi. Tudniillik mérhetetlenül erős abroncs fogja körül a lelküket, abba vannak bezárva, és ott belül halálra sebzetten élnek. Ezeket az embereket behozzák, és belökik oda, mint a pokol tornácára. Ez engem mindig megrendített. Több regényt is írtam erről. Női zárt osztályon dolgoztam, eléggé szép munka volt. Nem tudom, mekkora volt a hatásfoka, de nagyon szerettem.

– Mikor kezdett írni?

– Kisgyerekkoromtól kezdve írogattam, tizenöt évesen már versekkel is próbálkoztam. Ez nekem óriási konfliktust okozott, mert a világ valahogy semmilyen formában nem fogadta el. Sem a népiesek, sem az urbánusok közé nem tudtak besorolni. Magános fickó lettem, véletlenek sorozata által lettem azzá, aki vagyok. Az ’50-es évek közepén Weöresnek mutattam meg a verseimet, neki tetszettek. Biztatott, följártam hozzá, el voltam tőle ámulva. Így lettem költő. Pilinszkyvel is megismerkedtem ’56 után, amikor pénzt gyűjtöttem az Írószövetség éhező tagjainak. Végtelenül különleges lény volt. Ült a Belvárosi Kávéházban félrebillentett fejjel, szívta a tövig égett cigarettáját az összeszorított ujjai között, és láttam rajta, hogy halhatatlan. A legnagyobb élményeim közé tartozik a vele való találkozás. Ennek révén hittem el, hogy valaki vagyok. Így indultam neki. De igen-igen hosszú volt az út. Ha visszanézek a hegyről, nem tenném meg még egyszer. Mert hosszú-hosszú évtizedekig azt sem gondolták komolyan, hogy egyáltalán elfogadjanak. Nemigen jelenhettem meg antológiákban vagy más összefoglalásokban. Ez már a katakombaléthez tartozik, csak annak az eszközeivel volt kibírható. Hogy egyáltalán párbajképes lettem, azt a darabjaimnak köszönhettem. A drámáimat szerették, mert jó szerepeket írtam, és ezért a legtöbb nagy színész szeretett bennük játszani. Ebből ugyan megélni nem lehetett, de legalább elfogadtak valamennyire mint drámaírót. Mint költőt nem. Mint novellistát nem. Mint regényírót nem. Mint gyermekírót nem. Persze az Isten mércéjét szerettem volna megkapni. Aztán úgy húsz éve őrületesen megnövekedett az ázsióm. Kegyelem. „Íme, hát megleltem hazámat.” Így J. A. Remélem, még nem későn. „…hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét… kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars”, büdös kispolgár, származásom, „osztályom”, neveltetésem miatt, mint 1950-ben. Ahogy Radnóti mutatis mutandis írta. Nem én szűntem meg, hanem a rendszer. Emberről, Istenről meg azt írnám: „Ketten vagyunk az orvosok / kísérletek, csodák / esnek velünk. Én belehalok, / de Isten él tovább.” Hogy is mondja Lucifer? „Nem tudom gátolni győzedelmem.” Azóta azt érzem, hogy az emberek szeretnek éngem. De azt hiszem, csak azért, mert én is szeretem őket. Ám a mai napig nem lettem a társadalom tagja. Most is infantilis vagyok. Vagy harminc éve írtam, hogy „Lekapcsolódsz, mint egy vagon / a tehetetlen kocsisorból, / tovább ütődsz a vasakon, / a vasutas már rád se gondol, / pedig tele vagy még teherrel, / melletted jár a gyorsvonat, / ki se raknak, aztán egy reggel / megmérik tiszta súlyodat.”

Fotó: T. Szántó György