Ha jól tálalják, a kultúra célba talál
Október 7. és 12. között budapesti és debreceni helyszíneken rendezik meg az Orosz Zenei Fesztivált, amely idén hat zeneszerzőt állít a koncertek fókuszába. Szabó Marcell-lel, a fesztivált életre hívó Junior Prima díjas zongoraművésszel a magyar és orosz néplélek közös vonásairól is beszélgettünk.
– Személyes kötődés miatt hozta létre tavaly a programsorozatot, vagy más megfontolások szerepelnek az okok között?
– Több mint egy évtizede kezdődött az orosz zene iránti szenvedélyem, Rachmaninovval, később kiterjedt az érdeklődésem más orosz szerzőkre is, és egyre inkább elmerültem ebben a világban. Arra figyeltem fel, hogy az elmúlt évtizedek során kialakult egy sztenderd, igen szűk repertoár az orosz szerzők műveiből. Nagy általánosságban ezek szólalnak meg a hazai koncerttermekben, miközben sok olyan nagyszerű mű van, amelyet egyáltalán nem játszanak itthon, ezek körülbelül tízszeresét teszik ki az előbb említett szűkös repertoárnak.
– Mi az oka ennek?
– Talán az, hogy a koncertszervezők az egyébként méltán népszerű darabokat igyekeznek műsorra tűzni, hiszen a közönségnek megvannak a már bejáratott, nagy kedvencei. Ez a jelenség persze nemcsak az oroszokkal kapcsolatban figyelhető meg, még Mozartnak vagy Beethovennek is vannak olyan szerzeményei, amelyek több előadást érdemelnének. Úgy látom, egyre inkább biztonsági játékot játszanak a koncertszervezők, ami csak részben érthető: a közönséget akarják kiszolgálni.
– De ha nincs változatos kínálat, a közönség is elkényelmesedik, és kevésbé lesz nyitott az újdonságokra.
– Ez tényleg ördögi kör. A kereskedelmi televíziózással kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy egyre silányabbak a műsorok, ami lefelé tolja a nagy átlag kulturális igényeit, a műsorkészítők szerint viszont erre van igény. Igen ám, de ha igényesebb műsorokat adnának, nem süllyedne tovább a nézők ingerküszöbe. A Virtuózok például tökéletesen rácáfolt arra, hogy az átlag televíziónéző csupán a könnyedebb tartalmakat keresné. A műsor hatására sok gyereket beírattak a zeneiskolákba, a fiatalabb generációból pedig egyre többen érzik úgy, hogy komolyzenét játszani menő. Vagyis, ha jól tálalják, a kultúra célba talál. A koncerttermekre is igaz lehet ez a megállapítás. Túl kell lépni a kötelező körökön: ha az egyébként méltán népszerű Beethoven-szimfónia mellett a koncertszervezők időnként beiktatnának mondjuk egy Prokofjev-szimfóniát, lehet, hogy elindulna némi változás. Az Orosz Zenei Fesztivál egyik célja is az, hogy kimozdítsuk a hallgatóságot a komfortzónájából. Igyekeztem úgy összeállítani a koncertműsort, hogy az ismertebb darabok mellett találkozzon a hallgatóság olyan művekkel is, amelyekkel a fent említettek miatt kevéssé lenne esélye.
– Melyik zenemű volt az, ami felkeltette az érdeklődését az orosz szerzők iránt?
– Egészen pontosan egy album, amelyen a tizenöt éves Jevgenyij Kiszin Rachmaninov-etűdöket játszott zongorán; én akkor voltam tizenhat, és teljesen lenyűgözött az általa tolmácsolt dallam- és érzelemvilág. Rachmaninov zenéje nem volt számomra ismeretlen, hiszen gyerekkoromban, a családi nyaralások hosszú autóútjain mindig az ő, illetve Csajkovszkij zongoraversenyeit hallgattuk, ezeket kívülről tudtam, de valahogy nem ismertem őket mélyebben. Kiszin CD-je óriási benyomást tett rám, nem utolsósorban az, hogy fiatalon ilyen komoly műveket játszik. Így az ő hatására kezdtem elmélyedni az orosz zeneszerző életművében. Találkoztam Rachmaninov unokájával is, nagyon nagy élmény volt, és számos Rachmaninov-zongoraestet adtam. Aztán keresgélni kezdtem más zeneművek után, így jött Szkrjabin, aki szintén nagy hatással volt rám, majd a többi orosz szerző. És miután rádöbbentem, hogy ilyen varázslatos művek léteznek az orosz zeneirodalomban, megérlelődött bennem a fesztivál ötlete.
– Orosz komolyzenéről beszélgetünk, de vajon létezik a zenében nemzeti karakter?
– Abszolút. A nemzetekről kialakult sztereotípiákban mindig bujkál némi igazság: a franciák bohókásak, az olaszok szenvedélyesek, és hedonista módon fütyülnek a problémákra, a magyarok pedig a szélsőségek emberei, ahogyan mondani szokták, sírva vigadunk. Én úgy érzem, hogy az oroszok is ilyenek, talán nem véletlen, hogy a magyar művészek olyannyira magukénak érzik az orosz kultúra remekműveit. Van bennünk valami közös: kicsit melankolikusak vagyunk, és érzelmi mélysége, súlyossága van a legboldogabb pillanatainknak is. És mintha állandóan a múltban élnénk. Talán ezért tud a magyar ember az orosz zenével annyira azonosulni.
– Szükséges-e az orosz szerzők műveit játszva egy másfajta előadói attitűdöt előhívnia magából?
– Az orosz zenével kapcsolatban kell a legkevésbé másfajta attitűdöt felvennem, míg más szerzők esetében sokkal többet töprengek a megvalósításokon, ötleteken, stíluson. Nehéz erről beszélni, szavakba önteni, hogy ilyenkor mi játszódik le bennem, de úgy vettem észre, az orosz zene egyre természetesebben jön belőlem, mintha az anyanyelvem lenne. Ahhoz tudnám talán hasonlítani, mint amikor az ember idegen nyelvet tanul, és egyszer csak azt veszi észre, már nem kell gondolkodnia az egyes szavakon, maguktól összeállnak, létrejönnek a mondatok. Valahogy ez történik a zenével is: a kottát olvasva már nemcsak hangokat látok, hanem zenei íveket, gondolatokat, érzelmeket – mintha készen születnének meg bennem.
– A fesztivál középpontjában az orosz zene áll, ez adott. Mire számíthat még a közönség?
– Egy orosz népzenei koncertet leszámítva csupa komolyzenére. A tradicionális zenét azért tartom fontosnak, mert lehetőséget ad arra, hogy megismerjük, merre vannak a klasszikus zene gyökerei, honnan merített Csajkovszkij, Muszorgszkij vagy Sztravinszkij. Idén hat szerző lesz fókuszban, minden koncerten más, ők Glinka, Prokofjev, Szkrjabin, Rimszkij-Korszakov, Muszorgszkij és Csajkovszkij. A zenei műfajok is különbözőek lesznek: zenekari és dalest, irodalmi, zongora- és kórusest. A koncertsorozat a tavalyihoz hasonlóan most is a Szent István-bazilikában fejeződik majd be, és ugyancsak egy liturgikus mű, Csajkovszkij Vesperása csendül majd fel. Ezzel szeretnénk mélyebb dimenziót és felemelő lezárást adni a fesztiválnak.