Haáz Sándor – karnagy
– Szülei is így nőttek fel?
– Mindkét szülőm, csak még többen voltak, mint mi. Édesanyám családja falusi, Nyikó menti, apai nagyapám pedig felvidéki, az ő gondolkodása erősen meghatározta a családot. A Szepességben született, és rajztanárként került Székelyudvarhelyre, magával hozva a messziről jött ember látását. Ez segít észrevenni mindazt az értéket, amit talán a helyi ember a megszokás miatt nem lát. Így vált Haáz Rezső nagyapám a székely népi élet különféle tárgyi és díszítőművészeti értékeinek felfedezőjévé, összegyűjtőjévé, és a húszas években múzeumot hozott létre a református kollégium egyik szobájában. Ez lett a később róla elnevezett múzeum alapja. Rajztanárként a diákjait is arra ösztönözte, hogy vegyék észre, és gyűjtsék a népművészet kincseit, a néprajzi ereklyéket, és adományozzák az iskolának. Így tulajdonképpen ilyen múzeumi hangulatú otthonban nőttünk fel mind a négyen, azóta is ragaszkodunk úgy a polgári, mint a népi régiségekhez. Ez az érzés talán bennem, a második gyermekben volt legmélyebb, ennek köszönhető, hogy most Szentegyházasfaluban, ahol tanár vagyok, én is próbálok fenntartani egy múzeumot, és látványosan bizonyítani, hogy annak a székely közösségnek milyen értékes tárgyi műveltsége van, vagy volt. Most már szép csendben csak volt… Tehát ez az apám felőli nagyapám. Nagyon előkelő családból nősült, Mezei Ödön lányát vette el, ő volt Udvarhely első, igen híres szemorvosa. Gyönyörű szép nagyanyám gyönyörű szép gyermekei egyikének vagyunk mi, mondhatom, hogy gyönyörű szép gyermekei, hiszen mind a négyen egészségesen és komoly családi háttérrel igyekeztünk szép lelkületű magyar emberekké válni. Talán ezt nevezhetem a család legnagyobb adományának, hogy értelmes, komoly magyar emberekkel ajándékozták meg ezt az összevissza Európát. Jelen pillanatban két testvérem nem Erdélyben él, politikai meg családi okokból sajnos el kellett hagyják az országot a hetvenes, nyolcvanas években.
– Ön nem ment messzire Udvarhelytől, csak Szentegyházáig. Mit kell tudni erről a faluról, vagy talán városról, nem is tudom, minek szabad nevezni, és mit arról a munkáról, amit ott végez, mert az szerintem három zenetanárnak is elég lenne.
– Majdnem nyolcezer lélek lakja, attól függ, hogy karácsonykor számolja-e, mikor mindenki otthon van, vagy tavaszon, mikor elmennek munkákra. Ennek a településnek van egy városi és egy falusi része, zömében katolikusok lakják, nyolcszáz méteres tengerszint feletti magasságban van a Hargita lábánál – ez a legmagasabban fekvő magyar város. Éppen idén lesz negyven éve, hogy városi rangot kapott, ami persze nem biztos, hogy jó, ez meg is látszik az itteniek tudatán, mert ha megkérdezünk valakit, hogy városi-e vagy falusi, nemigen tudja, mit mondjon. Két általános iskolája és egy középiskolája van, ahogy nálunk mondják, líceuma. Engem a falusi iskolába helyeztek ki 1978-ban zenetanárnak, most lesz harminc éve. Különleges lehetőség került a kezembe, mert nagyra törő és erős közösségbe kerültem, amely mindig is szeretett volna magának egy művészeti vezetőt, egy zenetanárt, aki az itt élő énekkincset, és a meglévő fúvós zenekart kézbe veszi. Énekkara és színjátszó köre mindig is volt a falunak, a zenekar pedig épp abban az évben alakult meg. Ez azért is jó, mert lehet rá hivatkozni most is, hogy milyen múltja van. Különböző fuvallatok alapján többször meg akarták szüntetni, meg óraszámot csökkenteni azzal, hogy zenélni nem érdemes, mert úgysem lehet vele érvényesülni, meg fölösleges időpocsékolás, tanuljon a gyermek inkább matekot meg informatikát. Mi, zenészek tudjuk, hogy ez nem így van, mert Bolyai is, meg a legtöbb nagy természettudós közel állt a zenéhez, tudott valamilyen szinten muzsikálni, egyik-másik nem is akármilyen szinten. De hát úgy látszik, hogy mindenki próbálja a maga mezőjét szélesebbre kerítéselni. Én azt mondom, ha egy gyermek tud hegedülni, abból jobb matekos is lesz, ezért nem kéne kocka fejjel gondolkozni. Lehet, hogy ez csak az én rögeszmém, de mikor 1978-ban odafogadtak, akkor az iskolaigazgató is ilyenformán gondolkozott, s ennek a találkozásnak lett a gyümölcse, hogy bár hegedűsként kerültem oda, a meglévő zenekar miatt fúvós hangszereken is gyorsan megtanultam játszani, fuvolán, klarinéton, trombitán és kürtön is. Rengeteget dolgoztam akkor, folyton ezekkel kínoztam, és olyan gyenge közepes szintig fel is küzdöttem magam. Így tudom vezetni a fúvószenekart, de vannak nekem kis fúvósaim is, onnan veszem ki a jobbakat a filharmónia számára. Illetve, mikor kinövi magát a gyermek, ha tudok neki hangszert is pótolni, beléphet a nagy fúvószenekarba, amelyik a település életében minden nagyobb megmozdulást muzsikál. Gondolok itt március 15-re, október 6-ra, augusztus 20-ra, aztán temetéseken is játszik, különféle huszárfelvonulásokon, meg a szilveszter éjszakai keringőt is, hiszen nekünk két éjfélünk van az időeltolódás miatt, a magyar és a román, és az aközötti két órát most már hagyományosan a rezesbanda keringője tölti ki, amire a népek a templom téren táncolnak. Azért is fontos a fúvószenekar, mert így a gyermek filharmóniában kinevelt fúvósoknak van hol folytatni. Az iskolát szünetekben hegedűszó és trombitaszó zengi be, mert osztályonként három-négy fős zenekarocskák színesítik az zeneórákat, és ezek szünetekben gyakorolnak. Micsoda érzés olyan iskolába bemenni egy tanárnak, ahol szünetekben énekhangok, hangszerhangok hallatszanak ki az osztályok ajtaján, pedig nem zeneiskola. Egészen különleges iskola a miénk.
– Van egy énekkar, két fúvószenekar, egy kicsi, egy nagy, és egy gyermek filharmónia. Mennyi munka van ezzel naponta?
– Akkora tömegű gyermekkel kell dolgozni, hogy biza a nap reá megy, általában tíz-tizenkét órás napok vannak. Egy héten van két rövidebbecske nap, de olyankor nagyon sok az alapítványi munka, sok más elképzelésünk is van. Az alapítványunk támogatásával tánctábort, népdalgyűjtést, könyvkiadást, újságkiadást, zenei napok rendezését, festőtáborokat, bútorfestést, múzeumi gyűjtést, tájházépítést, felújítást, falukutatást szervezünk, és azt hiszem, hogy még a listát bé sem fejeztem. Zenekarunk negyventagú, az énekkar száztagú. Az valahogy kikísérleteződött, hogy így vannak egyensúlyban, éppen ha száznegyvenen vannak. Ettől nem igazán tágítok, jóllehet, erőteljes és szép turnémeghívásokra mondtam nemet azért, mert kevesebb gyereket hívtak volna, például Svédországba lett volna egy utunk, ha nyolcvanan lennénk. Nem akartunk nyolcvanan lenni. Milyen keserűség annak a gyermeknek, aki nem megy el. Nekem nem igazán az a lényeg, hogy mi Svédországban egy hétig lébecoljunk, hanem az a lényeg, hogy a falu minden gyermeke szeresse a zenét, és akár a falu minden házából zene hallatszon ki, és ne a tévé zakatoljon. De ha naponta csak fél órát énekhang vagy zene hallatszik ki minden házból, akkor már ez a település kiválik a többi közül, ez már nemesebb közösséggé válik, és ehhez nem kell svédországi turné.
– Szentegyházán átlagon felüli adottságúak a gyermekek, vagy csak azon múlik a gyermekfilharmónia léte, hogy itt van egy zenetanár, aki lelke a közösségnek?
– Gondolkoztam ezen, főleg abban az időszakban, mikor a sikerek nyomán megpróbáltak más településre csalogatni, hogy vajon mi a titka, hogy itt így jönnek az eredmények. Hát az, hogy rendszeres a munka, és évek óta megismétlődő folyamat van, tudja a gyermek, hogy mire számíthat. Ez olyan rendszert hozott az életükbe, ami majdnem önműködően is viszi tovább ezt az egészet. De kiemelném itt a katolikus egyház szerepét, azt, hogy mindig jól éneklő kántora volt, és a falut ügyesen és remekül összetartó papunk van, és a templomban rendszeresen és tisztán énekelnek, anya a gyermekkel. Ezt mindenképpen a magam lehetőségei közé sorolom, mert ezeket a gyermekeket én egyedül nem igazán tudnám megtanítani, feltétlenül kell az anya vagy a nagymama hangja is, meg kell egy kántor munkássága, meg jó hittantanárnők, akik fáradhatatlanul énekeltetnek. Most arról beszélek, hogy ki énekeltet még rajtam kívül, mert a lakodalmak meg névnapok nagy közös éneklései sajnos most már szép csendben a múlté lettek. Ma már mindenki gépzenére lakodalmazik, az élő zene legfeljebb ha gitár formában jelenik meg, de az, hogy hegedű, klánéta, cimbalom szóljon, az szép csendben a népmesék világába sorolható lassan. Nem igazán az ének felé visz ez a világ, eléggé nagy háború az ár ellen, amit mi csinálunk itt egypáran, volt tanítványaim meg én, és hovatovább azt kell mondjam, hogy már mi is csodálkozunk, hogy ez még ennyire szól. Érdekes módon egyre többször hallom, hogy jobban szól a zenekar, mint eddig. Nem szól jobban, a világ lett rosszabb, mi valahogy nagy nehezen állunk egy bizonyos szinten már évek óta, a világ pedig lefelé épül. Az énekelhető, dalban kifejezhető világról beszélek én.
– Valaha az élet minden helyzetében énekeltek az emberek, és dalban még a legnehezebben kimondható dolgot is el lehetett mondani.
– Ha időutazásra lenne lehetőségem, akkor az első izgalmas leskelődésem pont ezekre a korszakokra nyúlna vissza, mikor nem volt rádió, magnó, semmi nem volt, még zeneszerszámuk sem, legfeljebb egy citera. Nagyon megnézném, hogy milyen mély lelki életet élhetett az a család, ahol a kicsi gyermek a nagyszülők, szülők és nagyobb gyermekek énekhangjánál cseperedik fel. Ebből a világból próbálunk egy picurkát, éppen egy csillanásnyit átlopni most. Az ének olyan világot nyit meg az ember előtt, amit nem igazán szabadna kihagyni. Idétlen az az élet, amelyikben nem énekelnek.
Boros Károly