– Hogyan lett az iraki fesztivál zsűritagja?

– Januárban az Újszínház Szűz és a szörny című előadásával Indiában jártunk egy színházi fesztiválon. Akkor arra készültünk, hogy ezt a darabot több ilyen programra elvisszük majd. Beneveztünk a bagdadi seregszemlére is, később azonban kaptam egy telefont a fesztivál igazgatójától, hogy sajnos nem mehetünk, egyrészt, mert nem ennyire szövegcentrikus darabokat várnak, másrészt vannak az előadásban olyan jelenetek, amelyek nem férnek bele az arab világ művészetfelfogásába, magyarán, nem fogadná el az ottani közönség: vetkőzni például nem lehet a színpadon. Az életrajzomat viszont olvasták, és úgy gondolták, meghívnak zsűritagnak. Én pedig boldogan mondtam igent.

– Ez az első nemzetközi színházi fesztivál Bagdadban a háborúk óta. Más világot ismert meg, mint ami a híradásokból eljut hozzánk?

– Az a kép, amit a világ távoli vidékeiről kapunk, meglehetősen közhelyes: Afrikáról például a porban fekvő, csontsoványra fogyott, éhező kisgyerek képére asszociálunk, Irakról pedig a robbantásokra és a polgárháborúra. Ha azonban az ember testközelből ismeri meg ezt a világot, rájön, ott is ugyanolyan emberek élnek, mint máshol, csak más körülmények közt, amelyekhez – nyilván – muszáj alkalmazkodniuk. Irakban arra rendezkedtek be, hogy túléljék a vallási, etnikai villongásokból fakadó állandósult polgárháborús helyzetet, így Irakkal kapcsolatban végképp nem gondolunk arra, hogy a fővárosban tucatnyi művészeti egyetem működik, és virágzik a színházi élet.

– Az iraki színház kapcsolódik az európai színházi hagyományokhoz?

– Ezer szállal. Az iraki–iráni háború és az amerikai megszállás elől nagyon sok fiatal ment nyugati egyetemekre tanulni, sokuk színházi és filmművészeti képzésben vett részt. A háború után ők hazamentek, vitték magukkal a nyugati szemléletmódot, a megszerzett tudást – ez egy nagyon izgalmas művészeti látásmódot eredményez. A tizenkét milliós Bagdadban számos művészeti egyetemen folyik táncos-, énekes-, színészképzés, Shakespeare-től Ibsenig, Brechttől Beckettig fordítják arabra a legnagyobb drámaírókat, sőt, játsszák is a darabjaikat, mégpedig nagyon jól, az ember pedig csak kapkodja a fejét az előadásokon, hogy ez Peter Brook-i hatás, az a megoldás a lengyel, az pedig az orosz színházi hagyományokból merít. A legérdekesebb mégis az, hogy mindezt szervesen integrálták abba a kulturális közegbe, amiben élnek.

– A szakmai eszközökön túl ez azt is jelenti, hogy a közelmúlt tragédiáiból merítik a darabok témáit?

– Ha egy iraki szerző a háború szörnyűségeiről ír darabot, szükségszerű: egy harminc körüli művész a háborúk alatt nőtt fel, világos hát, hogy a témákat elsősorban e traumából meríti. A legizgalmasabb azonban az, hogy a rendezők mindezt modern színházi formákkal ötvözik, amire számtalan példát láttam a fesztiválon. Döbbenetes élmény volt, és nem csak nekem: az egyik vendég, egy idős, német színházi kritikus, életében először járt Bagdadban, pláne arab színházi fesztiválon. Ő mondta nekem az első előadás után, hogy teljesen meg van lepve, álmában nem gondolta volna, hogy egy ilyen emocionális, élettel teli színházi közegbe érkezik. Persze Bagdadnak két arca van: a szervezők elvittek minket az egyik színművészeti egyetemre a sok közül, és múzeumba is. Konvojban mentünk az utcán, elől egy páncélos autó, mögöttünk géppuskások, amerre a kocsisor elhaladt, lezárták az utcákat, nehogy valamilyen atrocitás érjen minket. A fesztivál ideje alatt is történtek robbantások, ami tizennyolc halálos áldozatot követelt, köztük civilekét. Ezt nem lehet megérteni, és nem is kell, mert felfoghatatlan. De hála istennek, a színházban azt láttam, hogy nemcsak a háború, hanem a saját belső problémáik ellen is felemelik a szavukat.

– A társadalmi és politikai problémákra reflektáló darabok segítségül lehetnek számukra a traumák feldolgozásában?

– Mindenképpen. Nagyon örültem annak, mikor láttam, hogy ez a fajta színház valóban gyógyítja a sebeket, amiket ez a társadalom, ezek az emberek átéltek. Tunézia polgárháborús övezetéből érkezett egy csapat mozgásszínházi előadással, ami döbbenetes erővel mesélt a polgárháború iszonyatában darabokra tört világról, a gyermekét sirató anyák fájdalmáról – és mindezt modern eszközökkel. Semmiféle közhelyet, hatásvadász megoldást nem kaptunk: nem mímelték az élményt, mindez megtörtént velük. És ez a felismerés elképesztő dolgokra ragadtatja a színházat. Egy másik csapat egy iraki szerző darabját játszotta olyan díszletben, ami nálunk a legmodernebb helyeken – a Katona József Színházban vagy a Vígszínházban – képzelhető csak el. Persze nem kizárólag nyomasztó és tragikus sorsokat láttunk a színpadon, hiszen az arab világon belül sem egyértelmű a helyzet: egy jordániai csapat a végső megsemmisülésbe, a nirvánába jutásnak egy furcsa, költői játékát adta elő, ám mindenféle problémafelvetés nélkül. Szépek voltak a ruhák, rendben volt a fény, de ennyi, mást nem adott az embernek. Persze, Jordániában stabil a társadalmi helyzet, mennek a turisták, költik a pénzüket, jólét van. Ebből a kiegyensúlyozottságból viszont nem lesz művészet, vagy legalábbis nem így.

– Miért?

– Mert a művészet valamiféle szenvedésből születik, még akkor is, ha abból komédia lesz.

– Csak a szenvedés árán élhető át a katarzis?

– Muszáj valamiféle élményanyagnak lenni ahhoz, hogy hasson, hogy bekövetkezzen a katarzis. Az arab kortárs drámák nagy részét az arab világ megváltozása, átalakulása foglalkoztatta: ez a világ Líbiától Iránig úgy omlik le sorban, mint a dominó, és ezt ők is érzik. Tisztában vannak azzal, hogy itt valami olyan hatalom dolgozik ellenük, ami részben összeugrasztja őket, részben valamilyen ismeretlen érdekből próbálja őket ellehetetleníteni. És ennek megvan a maga drámai vetülete. Ilyen szempontból érdekesebb most egy keleti színházi fesztivál, mint egy nyugati.

– Az európai színház problémafelvetéseire hogyan reagált a közönség?

– Rendkívül érzékenyen. Láttunk egy baszk monodrámát, amelyet a színésznő egy babával a kezében adott elő. Ismertem a darabot, egy tizennégy éves kislányról szól, akit meggyaláz az apja, és ebbe beleőrül, tehát egy rendkívül fájdalmas, megrázó témát dolgoz fel. Annyira szuggesztív volt a színésznő játéka, hogy mindenki pontosan értette, miről van szó. Döbbent csönd volt az előadás alatt, a színészi játékot pedig elképesztő tapsviharral jutalmazták. A fesztivál közönsége azokból a fiatalokból állt, akik a bagdadi egyetemeken, művészeti iskolákon nevelkedtek, szó szerint ellepték a fesztivál helyszíneit, mi zsűritagok is alig tudtunk leülni. Egyébként az arab közönség érzékeny, de nem udvariaskodó: ha valami nem tetszik nekik, egyszerűen felállnak az előadás közepén és kisétálnak, ám azt a produkciót, ami megérinti őket, elképesztő ovációval jutalmazzák.

– Mivel magyarázható ez a kitörő lelkesedés?

– Mert örülnek az életnek, mert játszhatnak: ez nem volt mindig így. A játék örömétől boldogok. A fesztivál idején a legidősebb színészeket életműdíjjal jutalmazták: a fiatalok elképesztő ovációval fogadták az idős művészeket. Közben bejátszásokat láttunk régi iraki filmekből, minden jelenetre valami egészen extatikus reakcióval válaszolt a közönség. Mintha nálunk Sinkovits Imrét vagy Gobbi Hildát idéznék fel egy rendezvényen. Persze ehhez tudni kell, hogy ők meglehetősen impulzív emberek, akik mindenre szenvedéllyel válaszolnak. Furcsa volt ezt megszokni: a zsűriben az üléseinken a közös viták során az egyik kolléga úgy üvöltözött, mintha valami baja lenne, aztán megállt, felhörpintette a teáját, megölelt, és megcsókolta az arcomat.

– Melyik darab volt önre a legnagyobb hatással?

– A CAMP című. Modern díszlet, felkavaró, megrázó előadás. Csak ajtók voltak a színpadon, a monotónia uralt mindent, egy folyamatos, véget nem érő kihallgatás szemtanúi voltunk, folyamatos verésekkel, véget nem érő kínokkal. Több száz ajtó nyílt a semmibe, és ezen a soha véget nem érő folyóson egy házaspár ment körbe-körbe. Tökéletesen értettük, hová mennek, hová visz az ő történetük. Ebbe az előadásba belesűrűsödött a háború minden borzalma, nem volt nehéz asszociálni a lebombázott Irakban az amerikai megszállók által létrehozott táborokra. Lelkesedésemben azonnal fel is hívtam Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház igazgatóját, érdekelné-e ez az előadás, ugyanis tavasszal egy nemzetközi fesztivált tervez – meglátjuk, szerepel-e majd ez az iraki darab a seregszemlén. Megérdemelné, ugyanis megüti azt a mércét, amit az európai színházművészet elvár egy előadástól.

– Direkte nem politizáltak a darabok?

– Nem volt rá szükség, az ember pontosan látta, mi történt, mi történik. Elmentünk a bagdadi nemzeti múzeumba, ami egyébként nincs nyitva a nagyközönség előtt, mert a gyűjteménye háromnegyed részét elhordták. Részben Szaddám Huszein, részben az amerikai megszállók. A múzeum egyik termében fel volt állítva egy tabló, amely a mezopotámiai műemlékek sorsáról mesélt: felfoghatatlan, miért kellett szőnyegbombázókat küldeni olyan ókori épületegyüttesekre, amelyek nemcsak az iraki tradíciók, de az egyetemes kultúra számára is pótolhatatlanok. Vagy hogy miért volt arra szükség, hogy két amerikai katona vigyorogva levizeljen egy sumér női szobrot? Ennek ellenére mégsem tapasztaltam azt, hogy az irakiak ellenségesen beszéltek volna az amerikai népről. Nem panaszkodnak, nem politizálnak.

– Mit tudnak az irakiak ezzel a veszteséggel kezdeni?

– Semmit. Elvették tőlük kultúrájuk egy részét, amit nem lehet visszaadni. Elképesztő ugyanakkor az élni akarásuk: összefogással, fantasztikus tempóban építik újjá az utcáikat, a házaikat.

– Hogy tekintettek önre magyarként, hogyan fogadták?

– Sem a lengyelekhez, sem a spanyolokhoz nincs közük, ez látszott. Mikor megtudták, honnan jöttem, olyan melegséget éreztem, ami csakis valami ősi, több ezer évvel ezelőtti, ám máig ható kapcsolatot, valamiféle génekben őrzött kulturális közösséget feltételez. És jóval többet tudnak rólunk, mint gondolnánk. Egy olyan sumér–magyar őstörténeti egyezőségről van szó, amit nyilván ott kint sem mindenki tud és ismer, de találkoztam olyanokkal, akik igen. Számos meghívást kaptam, baráti kapcsolatokat kötöttem, mindenhol azt éreztem, hogy szeretik a magyart. Biztosan ők is érezték a kölcsönösséget, hiszen én is vonzódom ehhez a kultúrához, valami ősi, ismeretlen szeretettel.

– Foglalkoznak kint ilyen irányú kutatásokkal?

– Érdekes, hogy az irakiak például a magyarra nem azt mondják, hogy Hungary, hanem azt, hogy magyar, úgy ejtve a szót, ahogyan mi. A kérdésére visszatérve, igen: egyetemi tanárokkal, professzorokkal beszélgettem, akik régóta kutatják ezt a témát, jóval régebb óta, mint ahogy nálunk a kilencvenes évektől ez divatba jött. Az irániak meg vannak győződve arról, hogy a magyar nép egy belőlük kiszakadt rokon nép. Egy iráni hölgy, a teheráni színművészeti egyetem rektora magyarázta nagy elánnal nekem, hogy az országukban komoly kutatásokat végeztek ezzel kapcsolatban, sőt, hosszasan bizonygatta: mégis honnan kerülhetett volna a magyar nép a Kárpát-medencébe, ha nem erről a földről, hiszen sem szláv, sem más európai néphez nem köti semmiféle rokonság? Mindez akkor is szép, ha feltételezés csupán: két nép keresi, kutatja a közös múltját. Már ez is odafigyelésre méltó, megható gesztus. És nem baj, hogy az abszolút igazság örökre az idők homályába vész, mert a közös kötelék mindig érezhető. Lefordíthatjuk ezt egy hétköznapi, banális helyzetre is: a luxusszálloda halljában, ahol laktunk, egy nagy, lezárt doboz volt, oldalán felirat: „Made in Hungary”. A törékeny jelzésen kívül semmi nem utalt a tartalmára. Ez volt az első, amit megláttam, amikor megérkeztem. Majd’ két hétig voltam ott, néha megkérdeztem embereket, mi lehet abban a dobozban? Senki nem tudta. Nem is nyitották fel, eltakarták a fesztivál transzparenseivel. Jelen volt, lezárva, titokzatosan. Mint valami ismeretlen kapcsolat. Ki tudja, mik jönnek majd egyszer napvilágra, ha felnyitjuk ezeket a dobozokat?

Szentei Anna