Halálos havazás érkezik Argentínából

Az eternauta – magyarul: „örök vándor”, „örök utazó” – az argentin képregény legikonikusabb, hazájában kultikus státuszra szert tett sorozata. Héctor Germán Oesterheld író és Francisco Solano López rajzoló alkotása eredetileg 1957 és 1959 között jelent meg a Hora Cero című magazinban, összesen 106 részben, de Oesterheld a következő évtizedben átdolgozta a művét. Az eternauta 1969 címmel megjelent, továbbgondolt verzió két ok miatt híresült el. Az egyik: López paneljeit a később legendássá vált Alberto Breccia egészítette ki, rajzolta át. (Az az Alfredo Breccia, akiről a 300-zal és a Sin City-vel jókora sikereket arató Frank Miller egyszer úgy nyilatkozott, hogy pályafutása vele kezdődött.) A második: az átdolgozott mű szövegkönyve politikailag „kissé” túlfűtötté vált.

A hetvenes évekre Oesterheld nézetei tovább radikalizálódtak, ami például abban nyilvánult meg, hogy csatlakozott a Monteneros nevű, peronista gerillacsoporthoz. De ami ennél is nyilvánvalóbb állásfoglalás volt a részéről: az Eternauta 1975-ban megjelent második része félreérthetetlen kiállás volt a diktatúra és a totalitarizmus ellen.

Germán 1977-ben nyomtalanul eltűnt. A hivatalos magyarázat szerint ismeretlen tettesek rabolták el, ám kortársai számára nem volt kérdés, hogy az 1976-ban hatalomra került – és állami terrort bevezető – katonai junta valamelyik halálosztaga hurcolta el, végezte ki, majd gondoskodott róla, hogy holtteste ne kerüljön elő. (Egyébként nem csak ő jutott erre a sorsra, de négy lánya is. Közülük kettő várandós volt, amikor nyomuk veszett.)

Esendő karakterek

Hogy Az eternauta olyannyira népszerűvé vált Argentínában, az több okra vezethető vissza. Például arra, hogy az általa elmesélt történet nem valamelyik másik ország egy vagy több nagyvárosában játszódik, hanem Argentínában, Buenos Aires valamennyi argentin olvasó számára ismerős, a valóságban is létező utcáin, terein, létesítményeiben.

Vagy arra, hogy szereplői nem eleve diadalra ítélt hősök, feltartóztathatatlan, megállíthatatlan szuperemberek, hanem átlagos, esendő karakterek, akikre a befogadók csaknem azonnal ráismertek a hétköznapjaikból, és akikkel könnyen azonosulni tudtak. Végül: a politikai-metaforikus tartalom szerepeltetése nem számított bevett megoldásnak.

Így a hetvenes évekre a sorozat kultikus státuszra tett szert, és nem csupán Argentínában, de Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban is. Az Egyesült Államokban kifejtett hatásáról talán elég annyit mondani, hogy Robert Kirkman, a The Walking Dead alkotója Az eternautát nevezte meg a széria egyik fő ihletőjeként. (A széria Magyarországon – eddig? – nem számít széles körben ismertnek, bár a műfaj rajongói nyilván örömmel nyugtázták, hogy 2017-ben a Metagalaktika 12. mutatóban közölt belőle néhány epizódot.)

Lehetetlen filmre vinni. Vagy mégsem?

A papírmozi mozgóképes adaptációjával több argentin rendező is megpróbálkozott, ám szándékuk nem valósult meg. Így Az eternautáról kialakult a vélekedés, hogy lehetetlen filmre vinni. Ezért keltett jókora meglepetést – és váltott ki élénk érdeklődést – a hír, hogy a Netflix égisze alatt készülő, Bruno Stagnaro rendezte sorozat zöld utat kapott. Oesterheld unokája, Martin kreatív tanácsadóként csatlakozott a stábhoz, ügyelve rá, hogy a feldolgozás során ne vesszen el a nagyapja által megálmodott eredeti lényege.

Néhány változtatás persze elkerülhetetlen volt. Ezek közül az elsőként szembeötlő: az alkotók az ötvenes évekből a ma Buenos Airesébe helyezték át a cselekményt.

A következő: idős emberré tették a főszereplőt, a képregényben fiatal férfiként ábrázolt Juan Salvót. Erre azért volt szükség, mert a főszerepet talán a legismertebb, legnépszerűbb argentin filmsztárra, a hatvannyolcadik évében járó Ricardo Darínra bízták, hogy feltűnésével rangot, súlyt adjon a produkciónak. (Darínt a magyar közönség például a Szemekbe zárt titkok, az Aura vagy A kilenc királynő című filmekből ismerheti.) Végül, de nem utolsósorban: a Netflix produkciójában több nő szerepel, mint a papírmoziban, és karakterük árnyaltabb, mint ott.

Kártyázásból halálos hóesés

A sorozat cselekménye – a lényegesebb mozzanatokat tekintve – követi az 1957–59 között megjelent alapszériáét. Az első rész elején Juan Salvo csak egy kellemes estét szeretne eltölteni a barátaival, whiskyt kortyolgatva, a truco nevű kártyajátékot játszva,. Összejövetelüket azonban váratlan események zavarják meg: elmegy az áram, valamennyiük mobiltelefonja felmondja a szolgálatot – és odakint havazni kezd! És – mint kisvártatva kiderül – ez nem közönséges havazás: akinek bőrére akár egyetlen pihe is hull belőle, meghal. Salvo tehát védőruhát készít magának, abban merészkedik ki az utcára. A lányát, Clarát szeretné megtalálni, csakhogy ez nem bizonyul könnyűnek, és amikor végre sikerül, a lány furcsán viselkedik: mintha nem emlékezne bizonyos eseményekre.

De ami azt illeti, úgy tűnik, Juannal sincs minden rendben: különös képek törnek rá, mintha látomások volnának – csakhogy ahhoz túlságosan életszerűek. Volt felesége – az orvosként dolgozó Elena – úgy véli, ez a poszttraumás stressz-szindróma kiújulásának következménye. Salvo ugyanis a Falkland-szigetekért vívott, 1982-es argentin-angol háború veteránja. Juannak azonban nincs rá érkezése, hogy állapotának romlásával foglalkozzon, ugyanis bebizonyosodik: a havazás nem valamiféle baleset következtében vált mérgezővé, egy idegen faj e biológiai fegyverrel készítette elő az érkezését…

Aki hollywoodi tempóra és a Roland Emmerich vagy Michael Bay–féle blockbusterekben látott összecsapásokra számít, az csalódni fog. A sorozat lassan építkezik, fokozatosan növeli a feszültséget,

és a túlélők a kezdeti „Senki nem ismer senkit! Mindannyian idegenek vagyunk!” hozzáállástól végül eljutnak a központi üzeneteként is felfogható „Senki nincs egyedül! Együtt erősek vagyunk!” kinyilatkoztatásáig.

Mindez összhangban áll Oesterheld eredeti koncepciójával, amiről az első rész gyűjteményes kiadásához írott utószavában így vallott: „Az eternauta igazi hőse […] az emberiség. Most, hogy belegondolok […], érzem, hogy az egyetlen valódi hős a tömeg: soha nem az egyéni, a magányos hős”.

Oesterheld – és a mozgóképes változat alkotói – ugyanakkor azt sem mulasztják el érzékeltetni, hogy kollektivitás és kollektivitás között óriási különbség lehet. Az erőfeszítést, amelyet az ellenállók a saját túlélésük – és persze az emberiség túlélése – érdekében tesznek, az idegenek által „megszerzett” emberek szintén közös fellépése ellenpontozza, ám ez utóbbiban már nyoma sincs egyediségnek. Az eternautában a megszállás tehát kettős: külső (térbeli) és belső (tudati).

Oesterheld alighanem az amerikai Robert A. Heinlein The Puppet Masters című, eredetileg 1951-ben megjelent regényéből vette ezt az ötletet. (A könyv Élősdiek címmel jelent meg nálunk. A belőle készült, 1994-es film A parazita címmel került a hazai mozikba.)

Az elnyomó Állam

Csakhogy az ötvenes évek elején az Egyesült Államokat a hidegháborús paranoia hatotta át, az űrlények földi terjeszkedése a különféle amerikai sci-fikben az ellenséges nagyhatalom, a Szovjetunió tevékenységére utalt. Oesterheld azonban más értelmezési keretet adott az inváziónak: a képregényben a megszállók viselkedésében nem nehéz felismerni a polgárait elnyomó, akaratát rájuk kényszerítő állam eljárását.

A Netflix sorozatában (egyelőre?) nem jelenik meg politikai üzenet, társadalomkritika viszont igen. Salvo ugyanis az utolsó epizódban megpillantja az inváziót indító, idegen faj egyik képviselőjét, amely úgy irányítja a megszállt embereket, mintha azok a tőle származó központi parancsnak engedelmeskedő robotok volnának. A tudati invázió megszünteti az egyén önazonosságát – így a harc, amit Juan és társai kezdtek, tulajdonképpen a XXI. századi fogyasztói társadalmak olyan jelenségei ellen is zajlik, mint az identitásvesztés, a manipuláció, a homogenizáció.

A nyílt háború bizonyára a már bejelentett második évadban fog megkezdődni. De egyéb kérdések is tisztázásra várnak: mi a Salvo által látott képek jelentősége? Mikor és hogyan kerül elő a címben szereplő motívum – az örök utazás motívuma –, és mi lesz a szerepe a történetben? Vagyis: van még muníció a következő évadra, sőt, talán a harmadikra is.

Igényes látvány

És amit az elsőben kapunk: posztapokaliptikus thrillerből inváziós sci-fi-be átcsapó hat rész, amely olykor paranoid, olykor melankolikus hangulatot áraszt. Gaston Girod operatőr kiemelkedő munkát végzett: a hóval borított utcákat járó, védőruhás emberi alak képe, valamint a pusztulást bemutató jelenetek hosszan megmaradhatnak a befogadó memóriájában. A CGI-jal előállított látványelemekre sem lehet sok panasz, a sorozat vizuális kiállítása összességében igényesnek mondható. Ráadásul az alkotók 15 millió dollárból hozták össze mindazt, ami a monitorokon látható. Ez a büdzsé egy hollywoodi film esetében kimondottan alacsonynak számít, és jó eséllyel a végeredményen is érződik – itt viszont nyoma sincs ilyesminek, a készítők minden egyes centet jól használtak fel.

A sorozat élvezeti értékét növeli, hogy a főszerepet játszó Ricardo Darín erőteljes alakítást nyújt, de a Salvo barátját, Alfredot alakító César Troncoso nevét is érdemes megjegyezni.

Vagyis: Az eternauta egyszerre tiszteleg az eredeti képregény előtt, és reflektál napjaink aktuális problémáira. Bár kissé lassan építkezik, akik szeretik, ha a látvány mellé társadalmi üzenet társul, vagy kedvelik a posztapokaliptikus hangulatú, karakterközpontú sci-fi-ket, nem fognak benne csalódni!

(Az eternauta/El Eternauta/The Eternaut. Hatrészes, szinkronizált argentin sci-fi/drámasorozat. Játékidő: 5×40 + 1×100 perc. Rendezte: Bruno Stagnaro, 2025. Elérhető a Netflix kínálatában.)