– Mikor a közösségnek a szájára fagyott az igazság, mindig akadt egy kopott kisember, akivel a hatalom nem ért rá foglalkozni. A többiek igazsága az ő száján virágzott ki – mondja Berecz András mesemondó, aki egy évtizede gyűjti a huszadik század történeteit.

– Amíg van kocsma, mindig akad eredeti közbeszéd. Az igazi szájbajnok – kései rokona a mesemondónak – pedig alig tudja magában tartani mondanivalóját, és ez jól van így, a szájnak fül az alamizsnája. Vastól Gyergyóig sok, csillogó nagy eszű falusi, tanyasi pásztorember fogalmazta meg, mi történt a magyar emberrel a huszadik században. Ez egybefűzve a mi igazunk. Mit érzett az orosz hadifogságban, hogyan tudja fölmarkolni találó szavakkal az ottani mérhetetlen nagyságokat cártól nagyharangig, világnagy káposztáig. Vagy hogy kacagja ki azt a szibériai hideget, amelyben a kutyaugatás is megfagyott. E történetek szájról szájra jártak, kivirágoztak, hiszen segítettek a közösségnek túlélni és feldolgozni a borzalmakat. Ha alkalmasan egymásba fűzzük őket, huszadik századi eposszá állhatnak össze – véli Berecz András.

Komisszárnak való borokról

A történetekben olyan régi, ősidők óta létező karakterek köszönnek vissza, mint Háry János, aki a vesztes csatából is győztesen jön haza.

– Háry János nem olyan, mint Plautus hetvenkedő katonája. Nem hazudik, nem ez a lényege, hanem jóra fordítja a bajt, a viszontagságot, így az embereknek erőt, reményt ad. A költészetet műveli. De a Ludas Matyihoz hasonló figurák is feltűnnek, ők azok a kiszolgáltatott emberek, akik mégis bosszút tudnak állni a hatalmon, agyafúrtsággal, ésszel – sorolja a példákat Berecz András.

E történetek egyik forrása Barát Jóska, akinek olyan tréfák termettek a szájából, hogy máig hálásan emlékeznek rá Gyergyóalfaluban.

– Ott nőtt fel Szabó Anna mesemondó is, aki felhívta rá a figyelmemet. Úgy néznek fel az emlékére a helyiek, mint Naszredin Hodzsára a törökök. Több változatban hallottam például a téeszesítés időszakából egy legendát – fog egy történetbe Berecz András. – Kolhozosító elvtársak járták a falut, s megérkeztek Barát Jóskához is, akinek azonban már nem volt semmije: Na, Jóska, mid van, jöttünk, írjuk essze! Vakarta a fejét szegény Jóska. Vakarhatta, mert nem volt botfejű, neki szálka a körme alá nem szaladt. Na, mondta, még egy elefánt, az maradott. A milicisták ráncolták a homlokukat: jól hallották-e, elefánt? Mutajsa ’sza meg! Jóska erre kifordiccsa a nadrágja zsebjit: persze nem volt abba semmi. Nézték a milicisták, mi készül itt. Na, lássák-e, ez az egyik file a elefántnak. Fóriccsa a másik zsebjit. Na, ez meg itt a másik file. De ha nagyon akarják, én az ormányát is megmutatom! – nevet Berecz András.

– Egy másik: a gyermeket hazaszalasztották aratáskor, hozzon bort a komisszároknak. Na az éppe azoknak való lesz – mondja a gyermek. Jő vissza, itt van né, használják egészséggel! Be is nyakalták mind, s csak aztán kérdezték, hogy miért éppen komisszárnak való bor ez? Há a tatám azt mondta, hogy azétt, mert egy macska beleesett a tavaly nyáron s nem tudták kivenni azóta se. Hű, erre megdühödtek, fához csapták a kancsót. Akkor meg a gyermek sírni kezdegete. Mit sírsz, fököm? Azt mondja: jaj, mibe végzi majd eztán a dógát a nagytatám? – szól a történet csattanója.

– Miért ne gyűjtenénk össze azt, ami e keserű világnak volt napsugara? Már csak azért is, mert számomra örök nehézség egyensúlyt találni: úgy kacagtatni a diktatúráról, hogy az ne legyen tiszteletlen, kajla, lehessen érezni benne az emberek fájdalmát is – magyarázza a mesemondó. – Ezekben a történetekben foghatom a szüleim kezét is. Ebbe nőttem bele: összejött a család, édesapám mesélt a hadifogságról, a háborúról. Azért volt minden, hogy el tudja mondani mi az, ami nekünk fáj. Persze, a történelemkönyv is fontos, de az iránytű is. A legendáinkban ott van, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mire vágyunk.

Áthangszerelve

– Míg a mese kitalált történet, a mondának van valóságalapja – mondja Magyar Zoltán, a MTA Néprajzi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa. Bár a monda nemzetközi megnevezése a „legend”, nálunk a legenda a monda egyik alcsoportját jelöli, a vallásos témájú elbeszéléseket.

Egyébként Európában talán a magyar mondahagyomány a leggazdagabb, bár erre nincs egzakt adat.

– Nemzetközi szempontból nehéz az összehasonlítás, mert máshol nem annyira kutatott ez a terület, mint nálunk. Ám a nagy számok önmagukért beszélnek, százezer magyar történeti mondát ismerünk – szögezi le Magyar Zoltán, aki szerint ennek oka a hányattatott történelmünkben, a nemzetünket ért jó és rossz impulzusokban egyaránt keresendő, miközben befolyásolták a különböző interetnikus hatások is.

Az évszázadok alatt számos néptől vettünk át főként hiedelemmondákat, s formáltuk azokat saját képünkre, miközben a történeti hagyományokból inkább mi adtunk át a környező népeknek.

A monda örök, mert képes alkalmazkodni időhöz, környezethez, képes megújulni. Habár balladák, népmesék, eredetmagyarázó mondák már nem születnek, a modern folklórban találnak új műfajokat a kutatók: ilyen a városi mondák kategóriája, nemzetközi nevén az urban legends vagy contemporary legends típusa.

– A Lajtán túli, korán polgárosodott társadalmakban a paraszti tradíció javarészt már száz-százötven éve eltűnt, így a folkloristák a városi történeteket kezdték kutatni. A korunk különféle jelenségeit, eseményeit magyarázó történeteknek sok rétege van, megjelenik bennük a rémhír, a pletyka is. A legérdekesebb jellemzőjük mégis az, hogy visszaköszönnek az archaikus motívumok: a modern kor és a régmúlt történetei között számtalan párhuzam fedezhető fel. Például egy mai, ufókról szóló beszámoló kísérteties hasonlóságot mutat a lidércről szóló hiedelmek egy csoportjával. A lidércről ugyanis úgy tartják a keleti magyar nyelvterületen, hogy az égen látható tüzes csík formájában jelenik meg, s lányokat, asszonyokat látogat mint ördögszerető. Az embereket elrabló, égen suhanó ufó és a régiek lidérce között, valljuk be, nincs lényegi különbség – mondja Magyar Zoltán.

Egy másik jó példa a hírhedt húsdarálóé, ami állítólag a pesti „Fehér Házban”, a mai képviselői irodaházban működött az ötvenes évek elején. A hozzá kapcsolódó történeteket műfaji ismérvei alapján bátran nevezhetjük mondának.

– E modern kori motívumnak is létezik a népi kultúrában élő párja. Több tájegységben mesélnek történeteket a gonosz várúrról, aki kínozta, sanyargatta a parasztokat, s a várában egy titkos kaszatömlöcbe vetette az ellenszegülőket. A húsdaráló valójában a kaszatömlöc, csak a modern korra áthangszerelve – von párhuzamot Magyar Zoltán.

Úgy véli, valószínűleg a faluról a városba került emberek továbbgondolták az otthon hallott rémtörténeteket, hiszen a diktatúrában ezeket könnyen lehetett adaptálni a rejtélyes eltűnésekre, az ÁVH kínzásaira.

De a motívumok visszatérését mutatja egy Horthy Miklós kormányzóról szóló történet is, amely az Aggtelek környéki falvakban, a Tornai-karsztvidéken ismert széles körben. Horthy és az akkori vezetőség szeretett ott vadászni, Derenk községet ezért állami vadászterületté nyilvánították.

– Ott esett meg, hogy amikor egy derenki parasztember hazafelé tartott a trágyásszekerével, az erdő szélén két vadászruhás illető felkéredzkedett mellé a bakra. Útközben jól elbeszélgettek, s amikor a faluba értek, Horthy, akárcsak Mátyás király, egy pengőt nyomott a bácsi kezébe, hogy tessék, köszönjük a fuvart. Akkor ismerte fel a derenki öregember az ezüstpengőn lévő portréról, hogy kit is fuvarozott valójában. Legalábbis így mesélik a helyiek. Lehet, hogy megtörtént, de az is lehet, hogy valaki csak látta Horthyt ott sétálni. A kormányzó személyisége pedig alkalmas volt arra, hogy efféle mesés fordulatokkal ruházza fel a népi képzelet. Még az ezredforduló környékén is élt ez a monda – teszi hozzá Magyar Zoltán.

Halhatatlan hősök

Persze hihetnénk, hogy az internet okolható a városi legendák kialakulásáért, hiszen a világháló komoly táptalaja a pletykáknak, a némi igazságmagból hatalmasra növesztett történetdudváknak. Csakhogy e terület kutatása huszonöt éve indult el, s akkor még nyoma sem volt az internetnek.

Magyar Zoltán szerint ugyanaz a mechanizmus működik most is, mint az archaikus társadalmakban: igény a különlegesre.

– Ha például egy jeles személyiség vagy hős meghal, a nép visszavárja, főleg a borúsabb, sötétebb időkben. A mi folklórunkban ez Szent Lászlóhoz, Mátyás királyhoz, legutóbb pedig Ferenc József fiához, Rudolf trónörökös alakjához kapcsolódott. Mátyás a monda szerint egy barlangban ül, a szakálla már hétszer körbeérte az asztalt, s ha még kétszer körüléri, akkor kijön a barlangból és eljön a várva várt aranykor. Szent Lászlóval kapcsolatban már egy XIV. századi gesztában is szerepel az a történet, hogy amikor a székelyek a tatárokkal harcoltak Moldva földjén, s vesztésre álltak, egyszer csak megjelent az égen egy csodálatos lovas, aki szétverte a tatár hordát. A gesztában mindezt egy tatár fogoly is megerősíti, aki szerint a lovas nem evilági ember volt. S a történet kiegészül azzal, hogy a csata ideje alatt nem találta nyughelyén Szent László holttestét a váradi sír őrzője, másnap viszont újra ott pihent a test, csak izzadtan – meséli a kutató.

Rudolf pedig a magyar mondahagyomány talán utolsó kimagasló történeti folklórhőse. Kiterjedt és koherens mondakör alakult ki az alakja körül, amely szinte Mátyáséval vetekszik. Mindez onnan sarjad, hogy Rudolf halálát sem fogadta el a korabeli közvélemény. Tudjuk, hogy öngyilkos lett a szerelmével, Vetsera Máriával együtt, de mégis szárnyra kelt a hír, hogy egy viaszbábut temettek el helyette, él, csak így menekítette el apja az életére törő ellenségei elől. Az alaptörténet vele kapcsolatban az, hogy álruhában járja a világot, egyszerű paraszti portákon kér szállást, reggelre azonban hűlt helyét találják, és egy aranyforintot a dunna alatt.

– E történetek a népben élő remény, várakozás kivetülései – értelmezi a példákat a kutató. Mindez különösen igaz abban az esetben, ha az illető halála érzékeny veszteségként érinti a társadalmat. Petőfi Sándor alakja a klasszikus példa erre, halálának tisztázatlan körülményei miatt a mai napig keringenek róla történetek.

Ehhez hasonló történettípussal egyébként napjaink folklórjában is találkozhatunk, csak profánabb szereplőkkel, így például Elvis Presley, Jim Morrison halálhírének sem adnak hitelt rajongóik. Az pedig ritka pillanat, amikor egy történet épp a mondává válás küszöbén ragadható meg.

– Antall Józseffel kapcsolatban hallottam a Mezőségen, hogy amikor arrafelé járt egy kis faluban, a helyi asszonyok csujogatással köszöntötték. Ez annyira tetszett a miniszterelnöknek, hogy egy üveg pálinkát küldött nekik másnap köszönetképpen. E rövid történetben ott csírázik a mondává válás lehetősége. Pár év múlva már talán a szomszéd faluban is emlegetni fogják, mint saját emléket – teszi hozzá a kutató.

Népek Krisztusa, Magyarország

Nem lehet nem észrevenni az igényt, ami a történelmi eseményeket nem valóságos, de szimbolikus, érzelmeket, vágyakat kifejező elemekkel tölti meg.

– A különböző mondák és kialakulásuk folyamata sok tanulsággal szolgál társadalmi-lélektani szempontból – mondja Jankovics Marcell rajzfilmrendező, kultúrtörténész.

– Mircea Eliade vallástörténész éppen a magyarokat hozta fel példaként egy érdekes jelenségre. Ferenc József császár fiatal korában véreskezű uralkodó volt, ötven évvel később mégis olyan mítoszi alakká vált, akiért a magyarok képesek voltak meghalni az első világháborúban. Mert él az emberben egy belső igény arra, hogy igazodjék az ősi, mitologikus rendhez. Ha valaki uralkodóvá válik, királlyá vagy elnökké lesz, azonnal bekerül ebbe a rendszerbe. A köztársasági elnökök a népszerűségi lista élére kerülnek, Orbán Viktornak, Gyurcsány Ferencnek egyaránt kultusza van, kezet csókoltak mindkettőnek. Sokak szemében Kádár is kultikus alakká vált, a forradalom leverésében betöltött szerepe és a megtorlások ellenére is. Hiszen akármilyen tehetségtelen vagy deviáns egy király: ő a király. Ha már felelős értünk, akkor jónak kell lennie. Ha elég soká van hatalmon, mondai alakká válik a nép szemében, és ha valóban nagy uralkodó volt, beivódik a nemzeti emlékezetbe. Persze mindenki igyekszik rá is játszani a maga kultuszára: Sztálin nem véletlenül tette a születésnapját a téli napfordulóra, Mao Ce-tung nem véletlenül ábrázoltatta magát aranysugaraktól övezve, felidézve a napisten mítoszát. Hitler is napszimbólumot, a szvasztikát választotta jelképül, Ho Chi Minh pedig mozgalmi név, azt jelenti: A megvilágosodott.

Míg az eredetmítoszokat a létünk magyarázatára megjelenő igény hívta életre, a mondák, a mesék az addig felhalmozott tudást foglalták össze. Ezért az írásbeliség előtti, beláthatatlan mélységű kultúrtörténeti múltnak a mesemondó volt a főszereplője.

– Susan Blackmore, a pszichológia doktora, a Mémgépezet című munka szerzője azt állítja, hogy a szájhagyományozó kultúrákban a legfontosabb szerepük a különleges kommunikációs képességekkel bíró embereknek volt: ők adták át a közösségnek azt az információt, amelyre a túléléshez szükség volt – fűzi tovább a szót dr. Lázár Imre, orvos-antropológus, a SOTE Magatartástudományi Intézetének munkatársa. – A paraszti kultúra ezt a huszadik századig magával hordozta népmesék, mondák, mítoszok formájában, olyan rejtett összefüggéseket megőrizve, amelyekről a racionális világ már elfeledkezett. E történeteknek megerősítő szerepük volt: az embert létének metafizikai alapjaira emlékeztették, és igazságot szolgáltattak, kompenzálták az életet eluraló igazságtalanságokat, értelmet adtak a szenvedésnek, vagy segítettek a megbocsátásban. Nem véletlen, hogy egész Közép-Kelet Európára jellemzőek az áldozathozatali mítoszok, hiszen a törökvész idején a kereszténység pajzsként működött. A huszadik századi történetünket tekintve a hazai közgondolkodásban és az irodalomban Trianon a magyarság szenvedéstörténetének golgotája, a nemzet keresztrefeszíttetése lett. Az ’56-os forradalom pedig a kereszthalál maga. A mítoszi képlet az, hogy ’56 megakadályozta a sztálinizmus nyugat-európai terjedését, és elindította a repedéseket a kommunizmusban. Márai metaforája ez: Népek Krisztusa, Magyarország. Ezek az értelmezések a bukásélményt a feltámadás reményével kapcsolják össze – állítja dr. Lázár Imre.

Annak, hogy az ’56-os forradalmat a magyarság mitikus erővel ruházta fel, és történelmi sorsfordulóként értelmezi, szép példája Berecz András egyik történetében tárul fel.

– Kósa Ferenc filmrendezővel esett meg, aki a forradalom idején, tizennyolc évesen Budapestre ment híreket vinni autóstoppal, és a város határában megállították igazoltatni. Ekkor jött arra szekerével egy nyírségi gazda, hordót szállított. Kérdezték tőle a nemzetőrök, mi van a hordóban. Vér. Na, ne tessék itt bolondozni, mondták, itt forradalom van. Felfeszítették a hordó tetejét, s kiderült, valóban alvadt vér volt benne, nem is kevés. Hogy került bele? Az öreg erre elmondta, hogy náluk van egy rádió a kocsmában, és abban hallották, hogy a forradalomnak vérre van szüksége, hát megvágták a karjukat, itt van, hova kell vinni. Kérdezték a bácsit, tudja-e, hogy ez nem steril, ezt a kórházban már nem lehet használni. Azt mondta erre, dehogynem, kétszer is kikéneztük a hordót. Így a történet. Ilyen formán értelmetlen volt az áldozat, hiszen az a vér nem volt használható semmire, de az emberek, akik azt a vért adták, igen. Ezt úgy hívják: vérszerződés, ami ezer év múltán megismétlődött ’56-ban – összegez Berecz András.

Arra ugyanis rengeteg példa van, hogyan húzunk széjjel, arra viszont igen kevés, hogy megint eljött egy csodálatos idő, egy archaikus szerződés újrakötésének ideje.

Fehérváry Krisztina, Szentei Anna