– Még gyerek volt, amikor a katonai pályát választotta. Milyen volt az élet ezekben a tanintézetekben?

– Tízévesen mentem Kőszegre, a Hunyadi Mátyás Magyar Királyi Alreáliskolába. Katonai iskola volt, egyenruhában jártunk, karddal az oldalunkon. A főreáliskolát már itt, Budapesten végeztem a Bocskaiban. Az élet nagyon szigorú rend szerint folyt, ennek köszönhetjük ma is, hogy még olyan jó erőben vagyunk, akik találkozunk néhányan az évfolyamból. Én voltam a legfiatalabb, a többiek már mind 90 évesek és nagyon jó egészségben vagyunk. Ha esett, ha fújt, reggel csuklógyakorlattal kezdtünk az udvaron, fekvőtámasz, futás, csak utána jött a reggeli. Aztán mentünk a tantermekbe, ahol délelőtt öt órát tanultunk, a második óra után volt a nagyszünet, a kihallgatás, ami azt jelentette, hogy mondjuk az embernek jelentenie kellett, hogy elégtelent kapott algebrából és akkor bezárták. Csomagot küldeni tilos volt, nehogy valaki is azt érezze, hogy a másik helyzete különb, mint az övé, erre nagyon ügyeltek. Ellenben minden héten kötelező volt a levélírás. Emlékszem, egyszer az egyik gyerek szülei megszegték a csomagküldési tilalmat és a nevelőink, hogy a közösségi érzést fejlesszék, kibontatták vele a csomagot és végig kellett kínálnia mindenkit, magyarán szét kellett osztania. A főreáliskola abban különbözött a humán gimnáziumtól, hogy mi latint nem tanultunk, nálunk a fő tárgy az algebra volt. A felsőoktatási intézményekben rendkívül komoly sportélet folyt, akkor ezek az egyesületek nevelték a sztárokat. Magam is vízilabdáztam, de persze akkor még nem ilyen vízibirkózás volt, mint most, ha valakihez hozzáért az ember, azonnal kiállították két percre. A trianoni békediktátum tiltotta a légi- és páncélos erők tartását, ezért Pécsett RUISK, Rendőrújonc Iskola néven működött egy kiképzőintézmény, ahol páncélos tiszteket és pilótákat képeztek. Később aztán, a harmincas években, amikor a diktátumot már semmisnek tekintették a nagyhatalmak, nyíltan folyt tovább a képzés, ebből az intézményből lett a Ludovika II. Én a Ludovika I.-be jártam, de előbb még egy év csapatszolgálatot kellett teljesíteni – ez Gömbös miniszterelnöksége alatt jött be. Az volt a célja, hogy mindazt végigcsináljuk, amit később meg fogunk követelni. Szerintem nagyon helyes elv volt.

– Gömbös vezérkari századosból lett miniszterelnök, valószínűleg tudta, mit csinál.

– 1932-ben, amikor a hadsereghez kerültem, még zsoldoshadsereg volt, mert Trianon miatt nem tarthattunk sorozott állományt. Éppen akkor változott a helyzet, abban az évben kezdték meg az állomány feltöltését és bocsátották el a zsoldosokat. De mi még az ő kezük alatt tanultunk. Csak érdekességképp jegyezném meg, hogy a Monarchia szétesésével rendkívül bonyolult képlet jött létre a tiszti kar személyi összetételét illetően. Például Sopronban volt egy félkarú nevelőtisztünk, akinek a bátyja az osztrák hadseregben volt vezérkari százados, az öccse pedig a temesvári hadapródiskolával az oláhokhoz került híradós tisztként. Csak azért mondom, mert nem nagyon szokták elemezni ezt a kérdést, hogy egy nemzeti államot egy monarchia után nem volt gyerekjáték megszervezni.

– Az erdélyi bevonulást hogyan élte meg?

– Ütegparancsnokként vettem részt benne. Nem lehet elmesélni, milyen érzés volt, csak átélni lehet. Úgy volt megszervezve, hogy minden faluba másik alakulat vonult be először, hogy mindenkinek része legyen az első ünneplés örömében. Nekünk Szépvíz jutott. Egy fogatolt tüzérüteget vezettem. A fogatolt és a lovastüzérség között az a különbség, hogy az utóbbinál a kezelő személyzet lovon ül, a fogatolt esetében pedig a lövegen. Képzelje el a falu főutcáját: a két oldalán az asztalok érintkeztek egymással, olyan szorosan voltak összetéve, végig fehér abszorral leterítve, rajtuk minden, ami szem-szájnak ingere, előttük gyönyörű szép magyar ruhába öltözött lányok százai virágcsokrokkal. A fogatolt tüzérségnél elöl lovagol az ütegparancsnok, mögötte a hírvivő trombitás, azután a parancsnoki szakasz hármasával. Ahogy kaptam a virágokat, adtam hátra a trombitásnak, száz méter után, ahogy hátranéztem, már csak egy virágfal mozgott mögöttem. A lányok adták a sok puszit, kínáltak borral, nem lehetett visszautasítani, mert mindjárt azt mondták, hát ilyen a magyar tiszt, hogy egy pohár bort se fogad el? Úgyhogy pár perc után már szédelegtem a nyeregben. Beérkeztünk a község közepére, ott állt előttünk az egész falu, nem tudtunk továbbmenni, megállítottam a csapatot. Azt mondták, nem engednek tovább, mert ők már sütik az ökröt a piactéren. Persze tovább kellett mennünk, mert szigorú menetrend volt, ugye, a románok a szerződés értelmében fokozatosan ürítették ki a területet, mi pedig egy nappal utánuk vonultunk be mindenhova. De hogy a falubelieket se sértsük meg, ott kellett hagynunk egy alakulatot, akik az ökörsütésen helyt álltak helyettünk is. Nemrég a Magyar Nemzetben megjelent egy írás az erdélyi bevonulással kapcsolatban, az úgynevezett ördögkúti esetről. Ebben azt állítja valaki, hogy ő, mint a hadosztályparancsnok parancsőr tisztje, látta a pópa megbecstelenített lányát. Merthogy ez terjedt el, hogy az ortodox pópa lányát a magyar katonák megbecstelenítették. Hát kérem, én elismerem, hogy fürge farkúak a magyarok, mindent elismerek, de fegyelem is volt, nem is akármilyen. Egyrészt az én engedélyem nélkül senki nem léphetett ki az alakzatból, hogy bármit is megnézzen, tehát már itt megbukik a tanúvallomás, másrészt pedig pontosan tudom, mi volt Ördögkúton, mert ott voltam. Az egyik katonának menet közben az arcára pattant valami, ami megsebesítette, vérezni kezdett, és amikor a társa meglátta, megijedt, hogy lőnek. Elkiáltotta magát, gyorsan rémhír keletkezett, mindenki nézte, honnan lőhetnek és valaki azt kiáltotta, hogy a templomtoronyból, erre a légvédelmi géppuska odalőtt egy rövid sorozatot. A menetoszlop eleje meg, amelyik a templomtornyot akkor már a másik oldalról látta, a lövés hangjára megfordult, látta, hogy porzik a toronyablak, merthogy a lövedékek keresztülmentek a tornyon, gondolták, hogy onnan lőnek. De meg sem állt a menetoszlop, mentünk tovább, ennyi volt az egész. Pópa a közelben sem volt, sem a lánya. Az igaz, hogy a többségben oláhok lakta községben az emberek megijedtek a lövéstől, és elkezdtek szaladni fölfelé a dombon, az erdő felé. De ez minden. Volt még egy érdekes élményem, mégpedig Kolozsváron. A városnak akkor volt egy híressége, a Centrál Étterem, amelynek az volt a nevezetessége, hogy az összes erdélyi nemesi család lányai ott tanultak főzni, felszolgálni, tehát ott járták ki a háziasszonyi iskolát. Engem például Wesselényi bárónak a lánya szolgált ki. Ezt csak azért említem meg, mert kevesen tudják.

– A következő évben Magyarország is belépett a háborúba…

– A háborúnak a „véresebb” részéből két epizódot mesélnék csak el. Zilahon volt felhalmozva a 2. magyar hadsereg készletének nagy része. Éppen az állomáson vártam bevagonírozásra, mikor jön az állomásparancsnok azzal, hogy amit tudok, vigyek el a készletből, mert már locsolják az egyik végét benzinnel, föl lesz gyújtva, ki fogjuk üríteni Zilahot. Lerakodtam három kocsiról a lőszert és helyette cigarettát, meg kávékonzerveket rakattam fel – mikor Budapesten harcoltunk, még mindig azt a cigarettát szívták a katonák. Ám az egyik este látom, hogy a légvédelmi elsötétítés ellenére valahol ég a villany az egyik körletben. Mondja a segédtisztem, hogy az éppen a mi körletünk. Odamegyek és mit látok, a gazdasági hivatal altisztjei, két őrmester és két szakaszvezető kártyáznak és mindegyik előtt több ezer pengő. Akkor két pengő volt a zsold tíz napra. Magának mi jutott volna eszébe?

– Hogy eladták a készlet egy részét.

– Na, hát nekem is ez jutott eszembe. Mondom a rangidősnek, számolja meg, mennyi az a pénz, ossza el a mai étkezési létszámmal és holnap látni akarom az aláírt zsoldjegyzéket, hogy mindenki ebből a pénzből megkapta a ráeső részt. Szó nélkül megtették, én pedig nem kérdeztem semmit. Amikor a háború után az igazolóbizottságok felálltak, ezek az altisztek voltak az elsők, akik írtak nekem, hogy ha igazolásra van szükségem, ők bármikor készek tanúskodni. De ugyanekkor egy másik eset is történt, éppen, amikor az állomáson be akartam vagonírozni a már mozgásképtelen, de még harcképes Zrínyi-lövegeimet, ezeknek a lánctalpa volt csak elszakadva.

– Én ugyan tüzér voltam, de talán nem minden olvasónk. Mondjuk el, mit keres a lánctalp a lövegen!

– A rohamlöveg úgy néz ki, mint egy lapos harckocsi torony nélkül. Egy tíz és fél centiméteres löveg van benne. A harcértékét úgy tudnám jellemezni, hogy a T–34-es is félt tőlem és én is féltem tőle. A kisebbeknek persze nekimentem. Meg kell jegyeznem, hogy a T–34-es a második világháború talán legjobb harckocsija volt. Az volt a nagy előnye, hogy én a kukoricásban tudtam úgy menni, hogy nem látszottam ki, a harckocsinak kilátszott a tornya. Na tehát a bevagonírozás éppen ’44. október 15-én történt. Egyszer csak megjelenik egy tejfölös képű fiatal német hadnagy harminc géppisztolyos katonával, akik ránk szegezték a fegyverüket, és jelenti, hogy neki az a parancsa, hogy engem lefegyverezzen. Annyira elképedtem, hogy megkérdeztem tőle, talán megőrült. Azt mondja nem, de Magyarország kiugrott, ezért félő, hogy mi hátba támadjuk őket, ezért kapta ezt a parancsot. Mondtam neki, hogy megígérem, nem támadjuk meg őket, de inkább jöjjön, segítsen az embereivel, hogy minél előbb végezhessünk a bevagonírozással, mert ezekkel a rohamlövegekkel én még szeretnék tovább harcolni. Így is lett, a német katonák letették a géppisztolyt és segítettek a rakodásban. Mondjuk, azt nem nagyon tudom elképzelni, odafönt hogyan gondolták a kiugrást, amikor velünk szemben a mindig szavatartó orosz, oldalunkban a mindig egyenes oláh, mögöttünk meg a németek. És akkor én forduljak meg, és fordítsam a németek ellen a fegyvert! Nem tudom, ezt hogy gondolták. Én úgy tanultam a Ludovikán, hogy amikor a parancsot adom, mindig képzeljem bele magamat annak a helyzetébe, aki kapja.

– A 2. magyar hadsereg készleteit említette. Ön harcolt a Donnál?

– A Donnál azért nem voltam kint, mert akkor alakítottuk itthon a rohamtüzérséget és éppen Németországban voltam tanfolyamon.

– Hogyan ért véget az ön számára a háború?

– Budán estem fogságba. Sebesülten próbáltam elérni az alegységemet Érd felé bicegve. Azért jöttem el a budai sziklakórházból, mert láttam, hogy a könnyebb sérülteket szedik össze az oroszok, hogy hadifogságba vigyék őket. Egy orosz konyha fogott el. Fogsániba kerültem, onnan Uszmányba, ahol egy nagy tiszti fogolytábor volt, ez még Voronyezsnél is távolabb volt, Moszkvától 80 kilométerre. Egy alkalommal 18 embert kiválasztottak és hazaküldték őket soron kívül, köztük Rajk Lászlót. Akkor határoztam el, hogy innen meg kell szökni, mert nyilvánvaló volt, hogy mint fiatal hivatásos tisztet, az utolsó pillanatig ott fognak tartani, mert kellett nekik a munkaerő. Arról nem tudok, hogy Rajknak lett volna tiszti rendfokozata, de hát tudja, hogy volt ez, Malinovszkij marsall felajánlotta Sztálinnak, hogy a születésnapjára, december 21-ére elfoglalja Budapestet. Viszont csak februárban tudta elfoglalni és a késedelmet azzal magyarázta, hogy azt hazudta, 500 ezer katona védte a várost. Hogy ezeket produkálja, rengeteg civilt szedett össze és vitetett el, ez a meséje a málenkij robotnak. A fogságban egyébként nem bántak rosszul velünk, a vége felé még sárga cukrot is kaptunk, ami miatt a kolhozparasztok fel is lázadtak, mert ők sokkal rosszabb ételen éltek. Jobb ellátásunk volt, mint nekik. Ilyen szempontból a szovjetet nem engedem bántani. És lássuk be, neki megvolt a jogcíme arra, hogy minket katonákat elvigyen, hiszen ő volt a győztes. Ezzel szemben ennek a szemét bandának, a Rákosinak meg a többieknek semmiféle jogcíme nem volt és most a saját gazemberségeiket is a szovjetre akarják kenni. Ezek vették el az én lakásomat, a feleségem családi házát, ezek írták elő, hogy én nem lehetek csak segédmunkás, ezek jelölték meg X-szel a gyerekeimet, hogy nem mehetnek középiskolába.

– Hogyan került haza?

– Megszöktem negyedmagammal. Úgy történt, hogy a tolmácsunk, Gál Béla, aki Észak-Komáromba való gyerek volt, tehát folyékonyan beszélt cseh nyelven és a táborban megtanulta az oroszt is, egy alkalommal szólt, hogy villanyszerelőnek kiadva magunkat meg tudnánk szökni négyesben. Tényleg ki is tudtunk jönni feltűnés nélkül a táborból. Kétezerötszáz kilométert abszolváltam hazáig, ebből négyszázat gyalog, a többit vonaton.

– Mi várta itthon?

– Amikor a községi párttitkár megtudta, hogy én megszöktem, vissza akart vitetni. Segédmunkás lettem, földmérő mellett tartottam a lécet, éppen akkor korszerűsítették a Debrecen–Nyíregyháza utat, azt mértük. Amikor a mérnök látta, hogy egyedül felállítottam a teodolitot – ez a földmérőknek is, és értelemszerűen a tüzéreknek is az egyik legfontosabb műszerük –, elküldött a budapesti központba, hogy jelentkezzem technikusnak. De a pártbizottságon épp előző nap adták ki az utasítást, hogy a volt tüzértisztek nem végezhetnek ilyen munkát, csak segédmunkát. Úgy fordult jobbra a sorsom, hogy egy parasztlagziban, ahová meghívtak, találkoztam egy volt katonámmal, aki mikor megtudta, mennyit keresek, azt mondta, ennyiért nem engedjük dolgozni a százados urat. Beszerzett engem a Láng Gépgyárba háromszor akkora fizetésért, először segédmunkásnak, aztán lakatos lettem és lassanként turbinaszerelő, később export szerelő is. A Láng által gyártott turbinákat külföldön többnyire én üzemeltem be, Lengyelországba például rendszeresen jártam, egy idő után már név szerint kértek. Hogy a munkások hogyan viszonyultak ahhoz a rendszerhez, arra elmesélném egy emlékemet. A főszerelő, aki 15 évvel idősebb volt nálam, mégis meg akarta adni a tiszteletet, ezért bácsizott, egyszer szólt, hogy gyűjtsem össze az embereket az öltözőbe valami Szabad Nép-félórára, vagy nem tudom, miért. Mondom neki, hogy Kelemen szaki, a dolgozók együtt vannak. Erre azt mondta: Hanák szaki, mi melósok vagyunk, a dolgozók odafönt vannak – utalva ezzel a Magyar Dolgozók Pártjára. Nagyon utálták őket.