– Hogyan indult írói pályafutása?

– Betiltással. 1970-ben a hortobágyi kitelepítésről írtam novellát a Kortárs folyóirat november 7-i ünnepi különszámába. Akkoriban ez öngyilkosság volt, de a kulturális agit-prop osztályon valahogy senki nem vette észre, hogy bekerült a novella, amúgy sem érdekelt senkit egy kezdő író. Aztán nagyon elkezdték kapkodni a folyóiratot, és ez feltűnő lett. Kitört a botrány, Simon István, a főszerkesztő, aki egyébként országgyűlési képviselő is volt, pártfegyelmit kapott, engem pedig egy évre letiltottak. Innen számítom magam írónak.

– Munkáiban visszatérő téma az 50-es évek világa. Mit jelentett önnek ez a korszak?

– Az ötvenes éveket általában mindenki a maga történelmi tudásával, mondjuk úgy, politikus módon közelíti meg. A családunk a polgári középosztályba tartozott, és volt egy házunk a Futó utcában, de Pestszentlőrincre költöztünk, mert apám úgymond kitelepítette magát, hogy ne a Hortobágyon kössön ki. Itt gyerekeskedtem, Pestszentlőrinc a szívem csücske, s egy külön világot jelentett a Rákosi-korszakban, amikor a városban olyan atrocitások történetek, amelyek egy faluban nem eshettek meg. A Szent Lőrinc freskója című novelláskötetben egy furcsa prizmán keresztül próbálom nézni ezt az életet, kicsit eltávolodva a valóságtól, egy kicsi humorba oltva azt a borzalmas politikai légkört. Úgy gondoltam, hogy így nagyobb érdeklődést kelthet a fiatalokban, mert inkább olvasnak szórakoztató novellákat, mint száraz politikai tényeket.

– Az 56-os események meghatározták az életét.

– Mindenkinek megvan a maga 56-ja. Ahány kerület, háztömb és ember, annyi tartalom. Ezért marakodnak az 56-osok, mindenki másra emlékszik, és azt hiszi, neki van igaza. A Práter utcában például egészen más történt, mint a Nap utcában. Ebben a mai marakodásban szándékos, gerjesztett ellentétet vélek felfedezni, ami azért történik, hogy az 56-osokat, akik valamilyen módon igazi alapjai lennének egy demokratikus Magyarországnak, szétzilálják lelkileg, szellemileg és testileg is.

– Míg novelláiban, történelmi regényeiben az ötvenes évek hangulata elevenedik meg, publicisztikái az 1990 utáni időszakot dokumentálják.

– Egy írónak kutya kötelessége foglalkoznia a publicisztikával. Nem igaz, hogy elefántcsonttoronyba kell bújni. Nemcsak az alany és állítmány számít, hanem az ige is. S attól, hogy valaki szereti a gyertyafényt, nem biztos, hogy gyertyaöntőnek kell lennie. Aki viszont gyertyaöntő, nem feltétlenül piromán. Vagyis az, hogy valaki a politikával foglalkozik írói szinten, nem jelenti azt, hogy politikus. A rendszerváltozást végigkísértem nyolc publicisztikai kötettel. Az gondolom, hogy az írónak nem a napi politikával kell foglalkozni, hanem a lelkében lepusztult Magyarországgal. Azért kell írnia publicisztikát, hogy fennmaradjon a korlenyomat. Tényszerű, de az adott kor hangulatát és a légkörét is mutató írások. Ha valaki elolvassa őket, megérti azt a korszakot.

– Egy író számára mi a fontosabb: látleletet adni, vagy megoldást találni?

– Nem vagyok politikus, csak látleletet vehetek. Nekem ennyi a dolgom. Néha elmondom, hogy nem ártana, ha a nemzeti oldal kicsit okosabb, radikálisabb lenne. Történelmi példákkal, esetenként szociológiából, illetve pszichológiából vett példákkal alátámasztott kis tanulmányokat, kordokumentumokat írok.

– Mint író, aki fentebbről látja a dolgokat, véleménye szerint jelen korban mi lehetne a nemzeti minimum?

– Nemzeti minimum akkor lesz, ha az ég meghasad, a kommunisták letérdepelnek, és bocsánatot kérnek mindazokért a bűnökért, amit elkövettek. De ez nem valószínű, hogy megtörténik, inkább az történhet, hogy elvonulnak oda, ahonnan jöttek hetven éve, a süllyesztőbe. Magyarországot szándékosan, felülről irányítottan szétszakították. Megegyezés akkor lesz, ha a szociális érzékenység találkozik a krisztusi keresztényi hittel, akár pártköntösben, akár máshogyan. Ha az emberek összefognak, le tudják győzni a kívülről irányított megosztottság mamutját, de ha a szellemi kőbaltáinkkal egymást ütögetjük, akkor a mamut az agyarával elintéz bennünket.

Usztics Anna

GYÖRFFY LÁSZLÓ

1940-ben született Budapesten. Érettségi után többek között segédmunkásként dolgozott.

1965-ben elvégezte a Színház és Filmművészeti Főiskolát. Vidéki színházakban helyezkedett el, majd regényei, novellái jelentek meg.

Főbb művei: A farkasüvöltés nem hallatszik az égbe, Aki megszökött a halál elől, (H)arcvonalban, A szegénység diszkrét bája, Kis magyar átnevelő tábor, avagy kölcsönfegyver visszajár, Búcsú az égtől, Szent Lőrinc freskója.