Hirdetés

– Amikor a Magyar Teátrumi Társaság titkára, Szabó László felhívta a hírrel, miszerint önt kérik fel a Karinthy Színház igazgatására, alaposan meglepődött, és néhány nap gondolkodási időt kért. Azt kellett eldöntenie, hogy egykori kaposvári színészhallgatóként, Vidnyánszky-tanítványként és a Nemzeti Színház társulati tagjaként képes lesz-e állni a sarat a támadásokkal szemben?

– Nyilván muszáj volt mérlegelnem ezt is. Tudtam, és mások, például éppen Vidnyánszky Attila is figyelmeztettek rá, hogy ha igent mondok, abból biztosan országos hír lesz, és nem mindenki bánik majd velem kesztyűs kézzel.

– Például rögtön felhánytorgatják, hogy alig harmincévesen, pályázat nélkül került a teátrum élére?

– Úgy érzem, van valamiféle tájékozatlanság a szakmában ezzel kapcsolatban. A Karinthy Színház magánszínház, aminek a tulajdonosa jelenleg a Magyar Teátrumi Társaság; ha ők nem veszik meg az alapító Karinthy Márton halála után, a csődközeli helyzet miatt ma nem lenne miről beszélgetnünk. Ilyen esetekben pedig, ellentétben más, nem magántulajdonban lévő intézményekkel, nincs pályázat. A tulajdonos egyszerűen kinevezi a vezetőt, nyilván azok közül válogatva, akiket a korábbi munkái révén jól ismer. De az ezzel kapcsolatos, előre sejthető vádaskodások tartottak vissza egyébként a legkevésbé.

Korábban írtuk

– Min rágódott inkább?

– A szakmai szempontokon. Azon, hogy alkalmasnak érzem-e magam egy ilyen nagy felelősséggel járó feladatra. Elsőre az is ijesztőnek tűnt, hogy eddig egész életemben egyik alkotói folyamatból estem a másikba, mostantól pedig az alkotás, azaz a repertoár, a színészek, rendezők megválasztása, a művészi arculat megtervezése mellett egészen földi dolgokkal, például szervezeti-gazdasági ügyekkel is kell majd foglalkoznom. Miután számot vetettem az előnyökkel, hátrányokkal, úgy éreztem, képes leszek megtartani az egyensúlyt hosszú távon. Pláne, mert az elmúlt két évem már kevésbé a színészetről, inkább a rendezésről szólt, ami szintén nem a könnyű döntések és a konfliktusok elkerülésének terepe.

– Azt mondta, végül egy szakmabeli barátja szavai döntötték el a kérdést. Mivel győzte meg?

– Egyszerűen csak felhívta rá a figyelmem, hogy az egész generációnk folyamatosan arról beszél, miért nem kapunk több lehetőséget, miért nem kerülünk soha igazán helyzetbe, pedig csak mi tudnánk elindítani valamiféle lelki-művészi megújulást, megtisztulást. Ezért ha már valamelyikünk egy ilyen ajánlat közelébe kerül, nem szabad elutasítania. Különben újra csak az fog bebizonyosodni, hogy ma Magyarországon a fiatalok nem akarnak felelősséget vállalni, felnőttként, éretten gondolkodni, túllépni az elődök körkörös sértődöttségein. Vagyis ha egy-két év múlva azt látja mindenki, hogy jól végzem a munkám, talán más huszon­évesekre is rá mernek bízni hasonló nagy ügyeket. De ha nem sikerül, ha kényelmetlenül érzem magam az igazgatói székben, és felállok idő előtt, akkor sem fogom bukott embernek érezni magam. Nem a pozíció érdekel, hanem hogy valami nagyon jó megszületését segítsem.

– A Karinthy Színház Karinthy Márton elszánása és rengeteg munkája révén jól működő polgári szórakoztató színházzá küzdötte fel magát. Merre tolódnak majd a hangsúlyok a következő öt évben?

– Ugyanúgy polgári szórakoztató színházat szeretnék, mert ebben az épületben, ezzel a hagyománnyal és hűséges közönséggel ennek van helye. Mivel anyagi szempontból a Magyar Teátrumi Társaságnak köszönhető stabil, kiszámítható támogatás miatt könnyebb a dolgom, mint Karinthy Mártonnak volt, a repertoáron azért tervezek egy kis finomítást.

– Azaz?

– A szórakoztató színháznak is vannak műfajai a bulvártól a bohózaton át Moliére-ig vagy Shakespeare-ig; én inkább az utóbbiakra szavaznék. Persze nem kizárólag. A szórakoztatást bármilyen műfajban lehet igényesen és tartalmasan csinálni, nem egy példa akad rá a magyar és persze a világ színházi életében. Számomra többek közt nagyon meghatározó volt Valére Novarinától a Képzeletbeli operett a debreceni Csokonai Színházban, aminek az inspirációjára még egy darabot is írtam A súgó címmel, tavaly mutattuk be a Nemzetiben. Nekem az egy katartikus előadás volt, miközben végigröhögtem az egészet. Persze legyen bárhogy is, a Karinthy Márton által épített szilárd alapot meg kell tartani. És ami talán még a repertoár megválasztásánál is fontosabb, hogy minél több fiatallal, színésszel, rendezővel, díszlet- és jelmeztervezőkkel, zeneszerzőkkel, szeretnék együtt dolgozni. Kell, hogy jöjjenek és új lendületet hozzanak. Idővel egy kisebb állandó társulat felépítése a cél, de hogy mikor, az attól is függ, bizalmat szavaznak-e nekem a nézők, jönnek-e egyáltalán a járvány után.

– Hogy kiket hívna akár vendégnek, akár tagnak, arról valószínűleg már megvan a képzeletbeli listája. Nem tart attól, hogy sokan élből nemet mondanak majd?

– Próba, szerencse. Remélem, sikerül megtalálnom azokat, akik lehet, hogy a magánéletben homlokegyenest máshogy gondolkodnak, mint én, de a színházban nem az aktuálpolitika síkján akarnak előadásokat létrehozni, hanem valódi, ezen bőven túlmutató művészi gondolatuk, mondanivalójuk van. Nyilván most még sokan kivárnak, mert kételkednek velem kapcsolatban, mondván, „ide vagyok téve”, és valakik biztosan felülről fognak irányítani. Erre csak azt tudom mondani, hogy akármilyen ötlettel álltam is eddig elő, a Teátrumi Társaságnál és a Nemzetiben is mindig mindenki azt mondta, hogy rajta, csináld, ahogy akarod. A Karinthy vezetését is csak úgy vállaltam el, ha szabad kezet kapok. Ők fiatalos dolgot várnak, ezért választottak engem, én pedig igyekszem megfelelni ennek az elvárásnak, hiszen én is ezt szeretném. Örülnék, ha minél több tehetséges kortársamat helyzetbe tudnám hozni.

– Nem túl naiv gondolatok ezek annak fényében, hogy a színházi szakma lassan már nem is két, hanem sok darabra hullik a szemünk előtt?

– Még nincs itt a higgadt elemzések, a megbékélés ideje. Előbb muszáj lesz megszakítani a haragszomrádok ördögi körét úgy, hogy az alkotói folyamatok során kényszerítjük magunkat a napi ügyek lerázására és arra, hogy túllépjünk azokon a konfliktusokon, amikhez nekünk, fiatalabbaknak ráadásul alig van közünk, csak örökségbe kaptuk őket. Mert ez az évtizedek óta fennálló háborús helyzet, a sok balhé és botrány lassan az egész szakmánkat tönkreteszi. És ezért mindannyian, kivétel nélkül hibásak vagyunk. Van egy Fodor Ákos-haiku, ami jól érzékelteti, mit gondolok a helyzetről: „Attól fogva, hogy harccá züllik a játék, minden fél vesztes.” Mintha egy rossz házasságban lennénk, amikor már annyi a veszekedés, ordítozás, hogy miközben a saját igazunkat akarjuk bizonygatni, a szerelmet, a kapcsolatot menthetetlenül tönkretesszük. És igen, mindenkinek lehet jogos sértődöttsége, mellőlem is sokszor álltak már fel tüntetőleg csak azért, mert a Nemzetiben játszom, és biztos én is bántottam meg másokat. A baj az, hogy a konfliktusok folyamatos továbbéltetése közben a színház hitelét veszti.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

– Vagyis a színpadon nincs helye a politikának, annak, hogy „tükröt állítsunk” a saját korunknak?

– Nyilván nem szabad direktívában kiadni, hogy minden színházi ember kerülje az aktuálpolitikát. Lehet vele foglalkozni, csak nem biztos, hogy érdemes. Voltak helyzetek, például a szocializmus idején, amikor megvolt ennek a létjogosultsága, én is biztosan politizáltam volna a színpadon akkoriban. De ma nem ugyanolyan a világ. Nem csupán nálunk, hanem nyugaton is vissza kellene találnunk a művészet másfajta, valódi lényegéhez. Szerintem a shakespeare-i tükör nem egy adott korra, országra vagy nemzetre vonatkozik, hanem az emberi lét alapkérdéseire; születés, halál, öregedés, család, párkapcsolat, barátság, hűség, szeretet, szerelem, Isten – ezek a témák az igazán fontosak, amióta csak ember él a földön.

– A Nemzetiben néhány hete bemutatott Rómeó és Júlia is mintha hasonlóról beszélne: az élet egyik legcsodálatosabb dolga a szerelem, ami örök emberi vágyként és ígéretként túlmutat minden földi viszályon.

– Hogy miért pont most és milyen célzattal vette elő Vidnyánszky Attila, nem tudom. Az biztos, hogy a mi előadásunkban tényleg nem a két család viszálya, a konfliktusok állnak a középpontban, hanem a vegytiszta, elemelt, mégis csupa élettel és reménnyel teli szerelem. És hogy mennyire ki vannak éhezve az emberek a hasonló élményekre, mutatja, hogy a három bemutató előadás a Covid utáni óvatosság ellenére is telt házzal ment le.

– Bár alkatilag eszményi Rómeó lenne, mégis Mercutiót játssza. Nem bánkódott emiatt?

– Nem, sőt. Annyi férfinaiva-szerepem volt már Bornemissza Gergőtől Csongoron át Roccóig vagy Krisztusig, hogy külön öröm ebből kibillenni. Arról nem is beszélve, hogy Mercutio nagyon menő. Herczegh Péter meg annyira jó Rómeó, hogy ez az egész így tökéletes, ahogy van.

– Az anyaszínházában emellett egy premierje lesz még idén Dosztojevszkij Ördögökjében, illetve viszi tovább a régi szerepeit, és rendez majd egy darabot a Déryné Társulatnak is. A Karinthyban „csak” igazgatni fog?

– Szerepet nem vállaltam, és hosszú távon sem gondolom szerencsésnek, hogy vezetőként bármikor is magamra osztassak bármit. Egy előadást rendezek majd itt is, de hogy mit, az még titok, az évad vége felé remélhetőleg meglehet a bemutató. Talán mindez első hallásra soknak tűnik, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy harmadéves korom óta most van a legkevesebb próbafolyamatom. Úgy érzem, ez így helyes, hogy jusson rendesen időm és energiám mindenre.

– Július elsején vette át hivatalosan a stafétabotot. Addigra sikerült megnézni a régebbi karinthys előadásokat? Korábban ugyanis egyet sem látott, ahogyan szintén szemére vetették sokan.

– Természetesen pótoltam ezt a hiányosságomat, és minden előadás felvételét végignéztem. És bár sokan valóban hangosan kifogásolták, hogy úgy ülök be a vezetői székbe, hogy előtte nem jártam még a Karinthyban, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez az egész szakmára igaz; rettenetesen keveset látjuk egymást, pedig őszintén hiszem, hogy a kíváncsiság meglenne mindenkiben. Én is sokkal több helyre szeretnék eljutni. De ma sajnos ez van, rohanunk, hajtjuk a dolgokat, és már-már örömünnep, ha legalább a legközelebbi barátaink premierjét sikerül elcsípnünk.

– Kivéve a testvéréét, hiszen Berettyán Sándor szintén a Nemzeti Színház tagja, ahogyan a felesége, Katona Kinga is. Ők és a szülei mit szólnak hozzá, hogy ilyen fiatalon ennyire kemény fába vágta a fejszéjét?

– Édesanyámék látják, milyen közállapotok vannak, ezért inkább féltenek, mint örülnek. A feleségem és a bátyám kevésbé aggódnak, inkább drukkolnak nekem nagyon.