Árpád-házi királyaink szigorú rendelkezéseire a korábbi, ősi szokások egy része kiveszett, így a temetkezési rítusok is megváltoztak. Szent László 1092. június 13-án a Szabolcs várában tartott zsinaton elrendelte: „aki pogány módra kutak mellett, fák, források környékén áldozik, bűneiért egy ökre elvesztésével lakoljon”. Ugyancsak a szabolcsi zsinaton mondták ki, hogy „aki halottait nem temetné templom mellé, tizenkét napig kenyéren és vízen böjtöljön.” A népesség szaporodásával a templomok körüli temetők lassan beteltek és másutt jelöltek ki temetőkerteket. A várbeli templom kertek beteltével a külső és belső várfal közötti keskeny földsávba is temetkeztek, bár a nagypiaci templom cintermében néha-néha még a XVII. században is megnyitják a földet. Herepei János történész tanúsága szerint a kolozsmonostori kálváriánál lévő cinteremben pedig még a XIX. század folyamán is temetkeztek.

A jólét, a nyugalom még akkor is tartott, amikor Magyarországon már dúlt a török. A menekülők a bekerített vár oltalma alá kényszerültek, így a XVI. században egyre nőtt a kincses város lakossága. Kolozsvár e század derekára gazdagságnak és szellemi életének tetőpontjára jutott. Mindezt erős népességmozgás kísérte, így a város lakóinak száma elérte az addigi erdélyi csúcsot, a nyolcezres lélekszámot.

A betelepülők nemcsak a város életét pezsdítették meg, de számos nyavalyát hoztak a városba, köztük a pestist is. A megnövekedett lakosságszám és a járványok okozta halálozások okán a temetkezési helyek ismét megteltek. Különösen a 10-11 évenként visszatérő pestis, a himlő, a vérhas, a gyermekágyi láz aratott. Ezért a városi közgyűlés elhatározta, hogy a temetők elégtelensége miatt a legközelebbi tordai országgyűlésen megkérik a fejedelmet, hogy a barátok kertjét adományozza a városnak temetkezőhelyül. Többszöri próbálkozás után végre megkapták a Farkas utca 21. szám alatti Harangláb-kertet, és ott nyitották meg a halottak kertjét.

Az 1585. év tavaszán ismét meglátogatta a döghalál a kincses várost. A temetők ismét beteltek és a városi elöljáróság kénytelen volt valamilyen megoldást keresni. 1585. május 11-én a következő határozatot hozták:

„A Torda-utcai Kis ajtón kívül való földben, ahol mostan dinnyét vetettek, egy jó és tágas helyet szakasszanak temetőhelynek, ahová mind szegény és gazdag személyválogatás nélkül temetkezzék, mely helyet jó örökös sövénnyel befogjanak.” Ezt tekinthetjük a Házsongárdi temető alapításának. Érdekes, hogy eleink nem értéktelen földekre temették hozzátartozóikat; csaknem mindenütt a városok, falvak kőkerítésén túl a termőföldből szakítottak ki helyet a másvilági otthon számára. Kolozsváron is a jó termőréteg és alatta a márgás házsongárdi lejtő, amely talajvízben is gazdag, lett a későbbi századok polgárainak nyughelye.

Hogy egyáltalán tudunk valamit erről a nagyszerű magyar emlékről, azt Herepei Jánosnak (1891–1970) köszönhetjük. A történész 80-90 évvel ezelőtt kezdte kutatni a házsongárdi temető régi sírköveit, főleg a legkorábbiakat. Munkája nyomán megelevenedett a holtak birodalma. Nemcsak a sírkövekről írt le mindent, hanem azokról is, akik a kövek alatt nyugodtak. A mementók közül ma már a legtöbb nincs is meg, csak a tudós tanulmányaiból tudjuk, hogy léteztek.

Az első sír az 1585. december 12-én elhunyt Putnoky Szabó Jakab fiacskájának nyughelye volt, ami egyben igazolja a temető alapítási évét is. Hogy ki mindenki nyugszik a Házsongárdi temetőben, hosszú lenne fölsorolni. A 14 hektáron négyszáz, főként magyar nevezetes személy sírkövét találhatjuk meg. Köztük: Apáczai Csere János pedagógus, Berde Mózes 48-as népvezér, Bölöni Farkas író, Brassai Sámuel polihisztor, Dsida Jenő író, Jósika Miklós író, Kós Károly építész, Kriza János költő, gróf Mikó Imre történész, politikus, Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász, Reményik Sándor költő, Szabó T. Attila nyelvész, Szenczi Molnár Albert bibliafordító, Szabédi László költő, Bánffy György, Erdély főkormányzója.

A kincses városban járván ne kerüljék el Házsongárdot, reményt, erőt, összetartozást tanulhatunk a hantok alatt nyugvó nagy magyaroktól, kultúránk, művelődésünk avatott művelőitől.

Hankó Ildikó