Hiánypótlás

Prohászka László neve közismert, sőt elismert a magyar köztéri szobrászat kérdéseivel foglalkozók előtt, ismeretterjesztő tevékenysége, intenzív kutatómunkássága immár része a magyar művészettörténet-írásnak. 1994-ben megjelent Szoborsorsok című könyve a főváros köztéri szobrairól máig alapmű, ahogy a Ligeti Miklósról készített monográfiá­ja is. Ez a sor folytatódik Lux Elek szobrászművészről írt, egyik legújabb kötetével. Lux munkássága nem ismert a közvélemény előtt, és ez a körülmény is indokolja, hogy Prohászka László pótolja hiányainkat. A patinás felvidéki családból származó Lux 1883-ban született, és 1941-ben hunyt el. Először Bártfán végzett faszobrászati iskolát, majd a fővárosi Iparművészeti Iskolában képezhette magát tovább. A továbbiakban ösztöndíjasként a müncheni Szépművészeti Akadémián keresztül vezetett az út Brüsszelbe, ahol az ottani nemzetközi hírű akadémián részesült kifogástalan oktatásban. Szinte minden szobrászati technikában otthonos művészként tért haza 1911-ben, de pályáját döntően befolyásolta az első világháború, amelyet végigszolgált, bizonyos szempontból szerencsésen, hiszen művészeti feladatai voltak. Igazi művészpályája 1918-tól korai haláláig tartott.

Prohászka László az életmű áttekintésére azt a módszert választotta, hogy egyrészt egyes szobrászati műfajok (kisplasztikák, portrék, emlékművek, síremlékek) számbavételével halad végig rajta, másrészt Lux tematikus munkásságát elemzi az egyházművészeti alkotásoktól a sportig, a táncosnőkig. Így nem az időrendiségre fűzi fel mondanivalóját, hanem az igen feszes szakmaiságra, ami az olvasónak izgalmas összevetésekre ad lehetőséget, és előttünk áll egy szakmailag hibátlan felkészültségű, tradíciókat ápoló szobrász munkássága. Emlékezetét e hiánypótló írás mellett nevezetes székesfehérvári Wathay-szobra, a máig eldugott helyszínen álló budapesti Luther-emlékműve, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban megvalósult több munkája tartja életben, pedig harmonikus, finom erotikájú táncosnő-kompozíciói vagy az emelkedetten drámai szepesváraljai Harmatta-sír­emlékszobra ugyanilyen maradandók.