Hímzett tojások
A húsvét az egyik legszebb ünnepünk. A legkifejezőbb szimbólum a tojás, amelyből szinte a szemünk láttára születik az élet. Már a pogány időkben is szokás volt tojást ajándékozni, de igazán a kereszténység elterjedésével vált a feltámadás jelképévé.
A népszokások aszerint alakulnak ki, hogy milyen környezetben élnek az emberek, őseik honnan jöttek és mit hoztak magukkal. A tavaszünnep jóval a kereszténység előtt ismert volt, de Jézus feltámadása, egyúttal a halál véglegességének eltörlésével, föltette a koronát a húsvéttá változott eseményre. Milyen örömöt okozhatott a kereszténység fölvétele után az embereknek az a tudat, hogy a halál nem jelenti az élet végét! Ezt az örömöt sugározza a húsvét. A bizonyságot, hogy ha egyszer egy köztünk élő ember a halál után életre kelt, akkor ez mással is megtörténhet.
Az ünnepi kellékek közül a legismertebb a tojás. A leletek, amelyek ásatásokon kerültek elő, azt bizonyítják, hogy az első húsvéti tojások pirosak voltak, a vérre emlékeztettek. Ez a szín később Jézus kiontott vérét is idézte. Más, keletről jött népek is használták jelképként a tojást. A Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe költözött avarok sírjából kerültek elő piros színű tojáshéjak, amelyek a továbbélést fejezték ki. Nevezetes a kiszombori hun–avar temető egyik sírjában talált héj: a tojásból maradt, amit a halott kezébe tettek, reménykedve a feltámadásban. Ez azt is jelenti, hogy a piros tojást őseink már egészen korán Európába hozták. Nem csak egyszínűre festették, a díszítésüket is művészi fokra fejlesztették. Olyan motívumokat használtak, amelyek egyébként is gyakoriak voltak a népcsoportnál.
A tojás ovális formája alkalmas a Föld és a Világmindenség megjelenítésére. A tojásfestés és -mintázás asszonyi munka volt, az ideje pedig nagypéntek, amikor az ünnepi előkészületekkel már végeztek. A tojásokat keményre főzték, nemcsak megfestették, hanem magyar módra hímezték is. A minta hordozta a tojás készítésének helyét, időszakát és a díszítés jelentését. Hogy mennyire becses munka a tojáshímzés, mutatja népies elnevezése is: sohasem rajzolták, hanem „írták”. Az írást magyar nyelvterületen olvasztott méhviasszal készítették. Az eszközt gicának nevezték, ami egy vékony pálcikából állt, a végén kis fémcsövecskével. A minták fölvitele után, ha a viasz megszilárdult, a festőlébe került a tojás. Majd a színes tojásról a viaszt melegítéssel vagy hámozással eltávolították.
A festéshez természetes, növényi anyagokat használtak, hogy szintetikus vegyszer ne jusson be a tojásba, amellett a színe is szebb lett. Vöröshagymahéjjal, vadalmafa kérgének főzetével, lencse levével, spenóttal, mályvalevéllel egész színorgiát hoztak létre. A tojáshímzés másik módja a karcolás. Ehhez először megfestik a tojást, majd ha megszáradt, pengével vagy bicska hegyével belekarcolják a mintát. Többszínűre is festettek tojást, Székelyföldön például kedvelik a fekete-piros-sárga színösszeállítást. Az írásosra és a karcolásosra több ezer éves példák is vannak. Érdekes, hogy a korai avar karcolásos minták napjainkban megjelennek a csángóknál. Mi ez, ha nem bizonyíték a csángók magyarságára?
Az erdélyi magyarság körében gyakran megjelennek olyan mintázatok, ahol emberi kezet vagy ujjakat tesznek a tojásra. Ezeket nevezik „tener” vagy ujjas mintának. A kéz óvó hatással bír, ami arra is utalhat, hogy valaha amulettként hordták a díszített tojásokat. A minták jelentését, elkészítési módját összegyűjtve az egész Kárpát-medencét megjeleníthetjük egy tojásokkal teli kosárral. Kalotaszegen a tojásfestés helyett a népviseletben használt gyöngyözést viszik át a tojásra: ráragasztják, vagy felfűzve rákötik. Sajátosan magyar bravúr a tojáspatkolás. Kifújt tojásokra fémdíszeket szegecselnek föl, a kovácsok így igazolják ügyességüket.