– Jóllehet másfél évtizedig a P. Mobil orgonistája voltál, sokakat meglepett, hogy a zenekar Metálmánia albuma nyomán Mobilmánia néven alapítottál saját csapatot.

– Gyógyulásom után, 2007 őszén Schuster Lóránt P. Mobil – Tunyogi évek címmel műsort állított össze, amiben Tunyó mellett én is helyet kaptam. A koncerteken úgy éreztem, hogy végre valóban úgy szólnak a Mobil-nóták, ahogyan kell, ahogyan sokan szeretik. Ezért a körút után 2008 januárjában felhívtam Lórántot, hogy néhány koncerten szívesen játszanám ezeket továbbra is velük. Pár nap múlva a zenekarra hivatkozva közölte, hogy nem akarnak orgonát. Bennem viszont nem múlt el a Mobilban, kihagyásokkal együtt eltöltött 18 év. Már szerveztük zenekarom, a RockBand agárdi popstrand koncertjét, ahová vendégnek felkértem Vikidál Gyulát, Tunyogi Pétert, és miután megtudtuk, hogy Rudán Joe-t is kitették a Mobilból, így őt is meghívtam. Mivel basszusgitárosként Kékesi ’Bajnok’ László eleve tagja volt a RockBandnek, a három énekes pedig lefedte a P. Mobil négy évtizedét, a Mobilmánia név szinte tálcán kínálta magát. Egy hirtelen jött szikra volt, ami nemcsak a fent említett zenésztársaimat és engem, de a közönséget is lázba hozta.

– Éppen kezdtétek volna az Ez a mánia lemez stúdiómunkáit, amikor Tunyó végzetesnek bizonyuló balesete bekövetkezett. Ilyen lelkiállapotban hogyan tudtatok tovább dolgozni?

– November 1-jétől 30-áig tartottak a stúdiómunkálatok, Tunyóval pedig elsején történt a baleset. Az ilyenkor szokás halandzsa angollal készített demo után már éppen kezdtük volna a szöveges éneklést, a történtek miatt azonban egy hétig képtelenek voltunk bármire. Kétségek is gyötörtek minket, még az is megfordult a fejünkben, hogy abbahagyjuk. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben jelentett biztatást a kiadó, amikor mellénk állt és még Tunyó családjával is tisztességesen elszámolt, pedig az ő hangja csak másodpercekig hallható a Messziről jövünk, valamint a Boldog és szomorú szöveg nélküli énekes bevezetőjében. Ilyen törékeny hangulatban készültek a felvételek, ezzel együtt a CD már most aranylemez-várományos és Fonogram-díjra is jelölték.

– Megrendítő időszakot élhettél át…

– Nem lehet véletlen, hogy én lehettem Tunyóval az eszméletvesztése előtti utolsó pillanatokban és az sem, hogy élete utolsó évéből a Mobilmánia koncertjei alatt csodálatos nyolc hónapot éltünk meg együtt. De az sem mindennapi, hogy a Velünk leszel mindig és a Messziről jövünk szövegét aznap éjjel 23.40-kor küldte át Horváth Attila szövegíró, akinek fogalma sem volt arról, hogy mi történt. Amikor hajnalban megláttam az e-mailt és felhívtam, még akkor is csak azt kérdezte, hogy tetszik-e a szöveg? Én csupán annyit válaszolhattam, hogy Tunyó a halálán van.

– Miként őrzitek az emlékét?

– A koncerteken kivetítővel emlékezünk rá, Vikidál Gyula és Horváth Attila közös szerzeményével, a Velünk leszel mindig című dallal is minden koncertünkön őrá emlékezünk. Ezért adattam ki DVD-n a TRB 1998. május 29-i, budai parkszínpadi koncertjét, hogy ezzel is többekhez eljuthasson egy darabka Tunyó művészetéből és azon keresztül tudjunk rá emlékezni.

– A CD, DVD mellett az elmúlt hetekben jelent meg az Őssejt és rock and roll című könyved is, amelyben páratlan őszinteséggel szólsz leukémiádról és gyógyulásodról. A Magyar Rákellenes Liga Paracelsus szavait idézi az Előszóban: Az ember legjobb gyógyszere a másik ember. Ezt ennyire fontosnak tartottad?

– Igen, hiszen 12 ezer levelet kaptam Magyarországtól Amerikáig, Ausztráliáig, és mind a gyógyulásomat akarta. Így lettek ők az én gyógyszerem. Kisebb-nagyobb csoportok ültek össze és imádkoztak értem, ennek éreztem az erejét, amihez persze kell egy bizonyos fogadókészség, de ez nálam szerencsére megvan. Azóta is rengeteg levelet kapok, nemcsak súlyos betegektől és hozzátartozóiktól, de más komoly problémával küzdő emberektől is, akik megírták, hogy erőt adott a példám, miszerint mindenből lehet kiút. Nekem is segítségemre volt, amikor a kórházban egy csinos hölgy odajött hozzám és elmondta, hogy évekkel ezelőtt ő is ebben a betegségben szenvedett, de sikerült teljesen meggyógyulnia. Bár mindig szerettem az embereket, a kórházi kilenc hónap alatt a kórterembe és a steril boxba bezárva tanultam meg igazán, hogy ki és mi a fontos. A rossz elmegy mellettem, a szeretet viszont egyre erősebb, a családok, munkatársak összetartása is hihetetlenül nagy erőt adott. Ehhez tartozott a Petőfi Csarnokban szervezett segélykoncert, ahol a zenész szakma összefogott, telt házat vonzott, és ennek bevételéből tudtam megoldani a milliós gyógyszerek beszerzését. Ezért mondom minden koncerten azt, amivel a könyvet is zárom: „Szeressétek egymást, vigyázzatok magatokra!”

– Felgyógyulásod csodaszámba megy, az orvosok szerint mindössze néhány nap választott el a haláltól.

– Minden embernek legbelül kell a legerősebbnek lennie, mert akkor mindent meg tud valósítani. A könyvben kórházi naplóm alapján sorra veszem betegségem kialakulását, kezelését, mert bármily hihetetlen, roppantul érdekelt. Nem ijedtem meg akkor sem, amikor megtudtam, hogy három nap múlva meghalhatok, az életem tehát néhány órán múlott. A félelmet el kell üldöznünk a tudatunkból, hogy ne gyengítsen, mert ha lélekben gyengék vagyunk, akkor védtelenek is. Ehhez a hit a legjobb „társ”. Ahogy a könyvemben is írom: „Egy halálos betegség diagnózisánál talán az lehet a legrosszabb, hogy a halálfélelem rátelepszik az emberre. Valahogy nem tud tőle szabadulni. A félelem, főleg a haláltól való félelem pedig annyira erős érzés, hogy felülír minden más érzelmet. Akiben hosszasan megmarad a haláltól való rettegés, az nem tud másra figyelni. Annak sem a teste, sem a lelke nem tudja mozgósítani az erejét másra, mert csak a pánikkal van elfoglalva. Minden energiáját ez emészti fel.” Masszi professzor úr már a legelején megmondta nekem, hogy ő egyedül nem képes meggyógyítani, csak ha én is akarom. Ez azt jelenti, hogy az ember az agyával jobban le tudja győzni a betegséget, mint a gyógyszerekkel, amik persze szintén kellenek hozzá, akárcsak a megfelelő orvosok. Mivel nagyjából tizenöt évvel fiatalabb a biológiai életkorom a valóságosnál, ez annak köszönhető, hogy nem használtam el magam, szervezetem állni tudta az iszonyatos kezelések és a csontvelő-transzplantáció okozta súlyos megterhelést. A könyv azt is bemutatja, hogy mit tettem, hogyan gondolkodtam életem ötven éve alatt, és talán azért is maradhattam életben, mert igyekeztem nem túl sok hibát elkövetni. Ha valakinek mégis ártottam volna, százszorosan megbűnhődtem érte. Rám most már senki ne vessen követ! És ahogy a Mobilmánia lemezén egyik dalom szövegében áll: „..és ami jön, titok lett újra!”

Szakács Gábor

ZEFFER ANDRÁS

1958-ban született.

Pályafutás: az S.O.S, P. Mobil, Tunyogi Rock Band, Rock-Band, Mobilmánia orgonistája, az utóbbi kettőnek vezetője.

26 éve nős, gyermekei, Szandra 24, Bettina 10 évesek.