Hoboleum
– Hogyan vált Hobóvá, e sokszínű előadóvá?
– 1968-ban egy filmszereppel kezdődött a kulturális közéleti szereplésem, Szomjas György Tündérszép lány című munkájában. Később a Bródy Gábor-, Magyar Dezső-, Dobai Péter-féle Agitátorokban dolgoztam, amit rögtön be is tiltottak. Ekkor már írtam dalszövegeket a Kex együttesnek és az Olympia zenekarnak, amelynek énekese Charlie volt. A Kexben énekeltem Rolling Stones-számokat, s mivel ezt jól fogadta a közönség, 1969-ben megalakítottam a Lepkék és Virágok együttest, ahol kizárólag Rolling Stonest adtunk elő. A formáció négy koncertet élt meg és társaim többnyire kispolgári gondolkodása miatt idejekorán feloszlott. Ezután eltemettem magamban zenekari álmaimat. Írtam a dalszövegeket, később novellákat, jöttek még filmszerepek, aztán ’76-ban Zágrábban volt szerencsém élőben hallani a Rolling Stonesot, s ők olyan nagy hatással voltak rám, hogy újra elkezdtem mozgolódni egy együttes alapításának ügyében. Két év múlva, 33 évesen – amikor már mindenki abbahagyta – alapítottam blueszenekart. Doorsot, Rolling Stones-ot, néger bluest, néhány Jimi Hendrix-számot játszottunk. Első koncertünk sikere megváltoztatta az életemet, de engem nem.
– Nem tartják írónak, pedig jól ír, erről a megjelenések utáni pozitív visszhang is árulkodik. Előadóestjein többnyire József Attila-, Viszockij-, Faludy-verseket ad elő.
– Első novellám, Az út 1971-ben az Élet és Irodalomban látott napvilágot. Erős naftalinszag kíséretében a nagybátyám címerekkel díszített, bokáig lógó tűzoltókabátjában sétáltam be a szerkesztőségbe, és a legnagyobb csodálkozásomra Mezei András, az akkori irodalmi szerkesztő átvette tőlem az írást és minden változtatás nélkül leközölte. Így utólag azért a legutolsó mondatot másként fogalmaztam volna. Később a Kortársban, a régi Mozgó Világban publikáltam Szerémi László álnéven, s ezeknek az írásoknak komoly fogadtatásuk volt. A Sebő együttes, a Kaláka vagy a Kex nagyszerű versfeldolgozásokat játszott, s az ő példájuk bátorított arra, hogy a Hobo Blues Band műsoraiba beépítsek verseket. József Attila, Allen Ginsberg, Faludy György művei közel álltak hozzám, így szép lassan belekerültek a repertoárba.
– Önálló estjeivel járja az országot-világot, túl van több mint 680 József Attila-előadáson. Milyen érzés ott állni a színpadon és azonosulni a költővel?
– Nincsenek színészi eszközeim, nem tudok szavalni sem, így megpróbálom magamat adni. Olyan verseket mondok, amelyek számomra fontosak. Mindig ugyanaz vagyok, aki voltam, sosem akartam színész lenni. Bár szerepálmom nekem is volt, Svejket szívesen játszottam volna, mert ez a legpimaszabb szerep. De ilyen külsővel? Jordán Tamás Amit szívedbe rejtesz című estjét négyszer zokogtam végig a Radnóti Színházban, így az ő segítségét kértem, hogy megrendezze az első József Attila-estemet. Azt mondta, amihez nincs közöm, azt ne mondjam el. Később Vidnyánszky Attila szedett le rólam rengeteg sallangot, annyira közel vitt a versekhez, hogy néha úgy érzem, szinte lopás, amit csinálok, annyira rólam szól az anyag. Viszockij vagy Villon munkáiból hitet, erőt tudok meríteni, akár dühöt, akár szeretetet tanítanak. Faludy György felkérésére született meg a Ballada a senki fiáról című est és lemez. Villonban először a csavargót szerettem meg, csak később a költőt. Vidnyánszky rendezésében az előadás egy határállomáson játszódik, ahol az élet és halál, a kelet és a nyugat, a költészet és a zene elválik vagy találkozik. Attól függ, jön-e vagy megy az ember. Fantasztikus érzés volt, hogy Faludy kétszer is ott ült az első sorban.
– Színdarabot is írt, amelyet tavaly, Csattanuga Csucsu címen a Debreceni Színházban adtak elő nagy sikerrel. Nehéz volt egy egész más műfajban megjelennie?
– Úgy hangzik, mintha én írtam volna a darabot, de hat nap alatt egyszerűen kiszakadt belőlem. Ezt nem nevezném írásnak. Fogalmam sem volt, hogy tudok ilyet, Vidnyánszky Attila biztatott, aki a rendezője is lett a darabnak. A történet az 1945–56 közötti betiltott költészet és zene segítségével mutatja be azt a kort, egyfajta tisztelgés ez. Sajnos, én is szerepeltem az előadásban, s egy tizennyolc perces monológot kellett lenyomnom a Csucsu jelentőségéről a rothadó kapitalizmusban és a bimbózó szocializmusban. A rendező úr szerint ezt csak egy zenész adhatja elő. Ez történt.
– Valamikor régen Rum Pum Pumm néven egy bohóctársulatot alapított. Honnan jött az ötlet, hogy bohóckodjon?
– Nagymamám gondnok volt egy újpesti moziban, ahová édesanyám munkába menet hároméves koromtól mindig lerakott. Eleinte rettenetesen utáltam, majd amikor beindultak az előadások, elragadtatva néztem a film előtti műsort. Akkoriban a moziban zsonglőrök, artistaművészek, bohócok, kupléénekesek léptek fel, és öltöző hiányában a nagymamám konyhájában készültek fel. Csodálkozva néztem, hogy változik át valaki percek alatt festett arcú bohóccá. Sosem értettem, mi van azon nevetnivaló, ha az egyik bohóc fenékbe rúgja a másikat, az meg elesik. Ennek láttán én inkább sírtam. Így kezdődött az egész bolondéria. Aztán körülbelül húsz év múlva, miután kirúgtak az egyetemről – amit később levelezőn elvégeztem – a közveszélyes munkakerülés titulus rám ragasztása megelőzéseként könyvtárban dolgoztam és itt elszabadult a pokol. Összehoztunk egy bohócegyüttest, gyerekeknek adtunk elő vidám dolgokat, ilyen volt a Bohócolimpia és a Bohóciskola.
– Sok-sok mindenen túl van a Hobo Blues Band és Hobo is így harminc év elteltével. Miben lesz ez a jubileumi koncert más, mint a többi?
– Ünnepi esemény lesz, amelynek ceremóniamestere Cserhalmi György, akit rég óta ismerek és tisztelek. Fellépnek a Hobo Blues Band egykori és mai tagjai is, valamint vendégművészek, így például Vaszko Krpkata szájharmonikás, és lesz meglepetés is, amit most nem árulok el. Ezzel az előadással köszönetet szeretnénk mondani néhai és mai zenésztársaimnak, a közönségnek és mindazoknak, akik segítették a pályafutásunkat. Nem nosztalgiakoncertnek és nem is búcsúfellépésnek szánjuk természetesen. Ugyanúgy dolgozunk tovább.
– Csavargónak nevezi magát, mégis tizenöt éve boldog családi körben él. Mit jelent önnek az otthon, a család?
– Kétféle csavargó létezik. Az, aki szeret csavarogni és az, akinek menekülnie kell. Én az utóbbi vagyok. Eddig mindig úton voltam. Számomra ez természetes közeg volt. Házasságaim, lakásaim voltak, de nem volt otthonom. Gyakorlatilag tizenhárom éve van hova hazamennem, van szerető asszonyom, aki a házból, ahol élünk, otthont teremtett, van két lányom, húsz- és tízévesek. Az erdő szélén kiülök a kertbe, és amikor írom a dalszövegeket, számomra szinte hihetetlen, hogy ez a kert és ez a ház az enyém is. Nagy ajándék az élettől, amit ötvenéves korom után kaptam meg. Jó érzés, hogy hajnali háromkor hazatérve egy hosszú nap után meleg étellel várnak, szuszogó gyermekeim álmát meglesve térhetek nyugovóra. Sokfelé járok a világban, segítek, amivel tudok, és megpróbálok minél többet átadni abból a szeretetből, amit kapok nap mint nap.
Frenyó Krisztina