Mária Terézia idején települtek be Süttőre sváb őseim. Kőfaragók voltak, ahogy majdnem mindenki a faluban. Akkor már laktak itt olasz kőfaragók, őket is a török idők után hozták ide a Habsburgok.

Írta: Boros Károly Fotó: Veres Nándor

– Sváb faluban vagyunk, mondjon pár szót arról, hogy a II. világháborút és az utána következőket hogyan élte meg ez a közösség és az ön családja?

– A kisemberek többsége belépett a harmincas években a Volksbundba, amelynek ugye az volt a feladata, hogy a német nemzeti tudatot élessze azokban a németekben, akik Németországon kívül éltek, hogy érzelmileg erősebben kötődjenek eredeti hazájukhoz. Ezeket az embereket a háború után kiforgatták mindenükből.

– Magyarország és Németország között volt egy megállapodás, amely szerint a magyarországi németeket nem a honvédségbe sorozták be, hanem a német hadseregbe. Sokan szolgáltak a faluból német katonaként?

– Minden hadköteles férfi. Érdekes, hogy apám a honvédséghez vonult be, mert ő önként jelentkezett már korábban. Magyar katona akart lenni. Makótól Berlinig végigharcolta a háború utolsó évét. Az összeomlás után amerikai fogságban volt egy ideig. Ezalatt édesanyámat – akkor még lány volt, 16 éves – internálótáborba vitték az oroszok, a komáromi erődbe. Neki aztán tényleg semmi köze nem volt semmihez, egyszerűen azért vitték el, mert az volt a rend, hogy ötösével állították sorba az embereket, és egy még kellett, hogy teljes legyen az alakzat, ő meg éppen ott volt a közelben. Két éve bánta az életéből. Mikor apám hazajött hadifogságból, tovább dolgozott kőfaragóként, az volt a szakmája. Anyám pedig jómódú értelmiségi család lányaként mosogatónő lett, meg szakácsnő meg csiszolónő, mindenfélét el kellett vállalnia. Később nyelvvizsgákat tett, elvégzett különböző iskolákat, így végül egy nagyvállalat igazgatósági osztályáról ment nyugdíjba mint tolmács és titkárnő.

– Az ön cége mivel foglalkozik?

– Kőfeldolgozással és -forgalmazással. A választások kimenetele változást okozott nálunk. Nagyon sok embert elküldtem, mert most más világ jön. A termelésről áthelyeződik a hangsúly a kereskedelemre, az érték-előállításról a pénzcsinálásra. Ez benne van a levegőben, nem hagyhatta érintetlenül az én vállalkozásomat sem. Ez a mostani nem csak egyszerűen országgyűlési választás volt, sokféle következménye lesz. Ez az egyik.

– Foglalkoztatják a társadalomban végbemenő változások?

– Nagyon is foglalkoztatnak, különösen az a tükör, amelyikben mindezt megmutatják nekünk, a sajtó világa. Minél mélyebben belemegyünk a média bugyraiba, annál jobban látjuk, mennyire torzít.

– Ezért szerezte meg nemrég az újságíró végzettséget?

– Igen, jó, ha az ember a színfalak mögé lát.

– Megváltozott a szemlélete azóta?

– Százszázalékosan megváltozott. Teljesen másként nézem azóta a tévében a hírműsorokat, politikai beszélgetéseket. Vagy például rájöttem, hogy ha az ember meg akar írni valamit, egészen más szempontból kell néznie a dolgot, és ez a gondolkodásra visszahat. Az is világossá vált, hogy azt, ami valóban fontos, az istenit nem lehet leírni. Ezért vannak a költemények, de azok is csak megközelíteni tudják.

– Miért akarta, hogy a neve alá magyar vándort írjak?

– Mert a magyarságom fontos nekem, vándorlásaimat, zarándokútjaimat pedig küldetésnek érzem. Ezt már elfelejtette az ember. Azt, hogy a zarándokutakra Isten küld minket, hogy az utazások belső változáshoz vezessenek.

– Hol járt eddig?

– Néhány nagy zarándokhely van a világon. Elhatároztam, hogy mindenhova elmegyek kerékpárral. Santiago de Compostellában, Jeruzsálemben, Rómában már voltam, Mekkába nem tudtam eljutni, mert Szaúd-Arábiába nem engedtek be zarándokként, mivel nem vagyok mohamedán. Vissza kellett fordulnom.

– Nem kért előtte vízumot?

– Kértem, nem adtak, de gondoltam, a jordán király lánya tud segíteni. Vele Bábolnán ismerkedtem meg, amikor itt járt arab lovakat venni. Azt mondta, keressem meg, ha Jordániába értem. Ammanban a négycsillagos szállodában kicsit furcsán nézett rám a portás, mikor csapzottan letámasztottam a kerékpárt, és a szobakulcsot átvéve, megkértem, hogy szóljon, ha Alia Husszein küldet értem. Előtte felhívtam telefonon, hogy megjöttem, azt mondta, aznap dolga van, de következő nap tud fogadni. Másnap ott volt értem egy fehér Mercedes, elvitt a palotába. Háromszoros kerítéssel van körbevéve, sorompókon át lehet bejutni, katonák őrzik, nagyon érdekes volt. Megmutatta a lovardáját, teával kínált, jól elbeszélgettünk, de segíteni nem tudott. Tizennégy kilométerre a céltól vissza kellett fordulnom. Visszafelé persze mindig repülővel jövök.

– Hány nyelven tud?

– Hatot beszélek többé-kevésbé. Hindi, francia, német, angol, spanyol, olasz. Most ősszel voltam Lourdes-ban, az egészen kivételes élményt adott. Az a meghitt élet, ami a kolostorban van, tökéletes ellentéte a fölötte emelkedő városnak, a McDonald’s étteremmel. Olyan jó ott lenni! A mai ember már elfelejtette ezt az érzést, ma csak a rohanás van, a jólét utáni hajsza, meg a száguldó gazdaság. Azt hisszük, hogy ez okoz kielégülést, pedig éppen hogy nem. A zarándokút testileg-lelkileg megváltoztatja az embert. De sem ez, sem a mise, sem az ima nem kerül szóba az életünkben. Ettől lehetne minőségi az élet, de lemondunk a minőségről, csak az anyagi érdekel bennünket, ezzel tudatosan rontjuk az életünket. Az ördög azt sulykolja belénk, hogy az anyagban éljük ki magunkat, ezzel szemben az embernek egyetlen mentsvára van, a hite.

– Jeruzsálemben nem érezte ezt?

– Ott nem szerettem lenni. Jeruzsálemben már nincs Jézus szelleme. A taposás, a lökdösődés, a rendőrök… borzasztó. Meg aztán érezni, hogy a három vallás verseng egymással, mindegyik azt mutatja magáról, hogy ő különb, ő más, ezt nem szeretem. Ez már a vallás emberi része, egyik vallás sem így teremtődött, főleg nem ezért. Most indulok Csíksomlyóra, tíz nap alatt odaérek.

– Ilyen hosszú úthoz komoly testi erő kell. Ön ötvenegynéhány éves. Sportol valamit?

– Régebben fociztam, harminckét évesen kezdtem el egy NB II-es csapatban játszani, pár éve hagytam abba, azóta kerékpározom komolyan. Ilyen hosszú utakra ötvenéves korom óta megyek. Rendszeresen teszek ötven kilométeres gyalogtúrákat, és nemrég átúsztam a Balatont. Kaszálok, kapálok, most is éppen szénáért indultam, csak maguk megjöttek, azért fordultam vissza a kapuból, de azt a szénát még ma be kell hozni, mert holnapra már rothadni kezd az eső miatt. Lovakat tartok, kecskéket, azoknak a tejét iszom, egészségesen élek. Egyébként is nagyon fontosnak tartom a környezetvédelmet, szeretnék itt egy úgynevezett natúrkertet létesíteni.

– Az mit jelent?

– A természetes életmód bemutatását. Rönkházak lennének benne, meg lehetne nézni a kecskefejést, megkóstolni a tejet, meg még sok ilyesfélét gondolok bele. Ma már nyilvánvaló, hogy a nyugati életforma zsákutca. Ahogy ma élünk, azon alapvetően változtatni kell, és nincs más út, csak a természetes életmód. Három kilométer hosszan bérelem a Duna-partot, már hajnalban háromkor kint vagyok, legeltetek, de kaszálom is azt a részt.

– Mennyi állata van?

– Százhúsz kecském, nyolcvan birkám és tizenkét ló. Egyik faj a fa lombját eszi, másik a füvet, így jól megvannak egymással. Néha figyelem őket, ahogy legelés közben elrendeződnek. Szigorú rend szerint élnek. Érdekes állatok. A tejből sajtot készítünk, a birkák gyapjából meg fonalat. Azt kiadom munka nélküli meg nyugdíjas asszonyoknak, akik kézzel kötnek gyerekruhát, pulóvereket, ágyterítőket. Hetven ember jut így keresethez.

– Nem tartják különcnek?

– Mindig meg kell küzdenem az igazamért, mint mindenkinek, aki a régi szerinti újat hirdeti. Az ilyen ember egyfajta magányra kényszerül. Én nem, de tudom, hogy ez a jellemző. Nemrég tanultam meg tangóharmonikázni. Természetfotózással is foglalkozom, járom a világot. A német kisebbségi önkormányzat elnöke vagyok a faluban, a megyeiben küldött.

– Hogyan élte meg a választást?

– Tettük a dolgunkat, megismertünk embereket, bátorítottunk embereket, szerettünk embereket… és csalódtunk is. Persze nem a politikusokban és az újságíró nyalnokaikban, hanem azokban, akik ennyire megtéveszthetők. Azokban az emberekben, akiket a szocializmus tett tönkre, tett gyökértelenné és most mégis ugyanazokra szavaznak. Hogy legyek így büszke a magyarságomra? Az erdélyi emberek a maguk anyagi körülményeivel sokkal följebb vannak nálunk a lelkiségük miatt, ahogy a bor értékét sem a mennyisége adja. Egy székelyföldi vagy kalotaszegi parasztember fényévnyi távolságra van a mai magyarországi embertől. Ilyenformán azt mondhatjuk, hogy ott van a jövő. Mindent egybevéve úgy érzem, a választás legfontosabb tanulsága, hogy eljött a nyílt beszéd és a határozott cselekedetek ideje, és ha kell, képletesen, a szívlapát használatának ideje.

– Templomot „épít”. Hol tart vele?

– Most készítjük el a Regnum Marianum templom kicsinyített mását. Kápolna nagyságú lesz, be lehet majd menni. Mozgatható, kockákból összerakható épületet tervezett az építész, már faragjuk a köveket. Szilikonnal lehet majd egymáshoz rögzíteni őket.

– Hol állítják föl?

– Nem tudom, várom az ötleteket.