Hirdetés

Akinek a Hunyadi-sorozat sem fog tetszeni, annak valószínű hogy kielégíthetetlen az ízlése, talán még a kutyapárt örök életet és ingyensört ígérő kampányfogását is keveselli. A Hunyadi-sorozatban (nemzetközi címén: Rise of the Raven – A holló felemelkedése) ugyanis minden benne van, amiért egy kortárs történelmi sorozatot szeretni szoktunk: vér, harc, szerelem, árulás, ármány, szenvedés, önfeláldozás, küzdelem és megdicsőülés – és a történetnek nemcsak a díszlete, hanem élő szövete a magyar történelem, ráadásul annak civilizációs csúcspontja, a XV. század meg az egyik legnagyobb győzelmünk, az 1456-os nándorfehérvári diadal. A Hunyadi-sorozat arra hivatott, hogy a magyar történelem egyik dicsőséges fejezetét mutassa be, de nem dicshimnusz, nem unalmas hommage, a Bán Mór Hunyadi regényfolyamából adaptált történetben esendő, hús-vér embereket láthatunk egy bonyolult, magánérdekektől átszőtt korban, voltaképpen magándrámák füzérét – és talán éppen e magándrámákra való fókuszálás miatt sem látszik kellően a nagy történelmi tabló, a nagytotál, vagy nem úgy látszik, ahogyan kellene hogy látsszon. De erről majd később!

A helyzet

Minden idők egyik legdrágább magyar produkciójának látványa hollywoodi, és jó értelemben az. Hollywoodi minőségű a rendezés és az operatőri munka, hollywoodi hangulatú Ascher Goldschmidt filmzenéje is, a magyar filmek gyermekbetegségét (rosszul vezetett színészek, felemás teljesítménnyel) pedig kinőtte. A csatajelenetek minősége az európai filmmezőnyből is kiemelkedik, még akkor is, ha a múlt heti sajtóvetítésen csak a sorozat felét, tehát öt részt láthattuk, és ezekben még nem is ábrázolták az igazán nagy csatákat, az 1444-es várnai ütközetet, majd az 1456-os nándorfehérvári ostromot, pedig az eddigiekből arra következtetünk, hogy ezek lesznek a Hunyadi igazán nagy dobásai. Sőt, megelőlegezzük, hogy a nándorfehérvári ostrom a magyar filmtörténelem egyik legemlékezetesebb jelenetének bizonyul majd.

Ez nem egy Kincsem típusú, történelmi ürgebőrbe varrt, bárgyú vígjáték, melynek egy ló az igazi főszereplője és borzasztóan bel-pesti a humora, és nem is egy Most vagy soha című történelmi matiné, amely úgy akar forradalmat ábrázolni, hogy közben nem ábrázol forradalmat, ráadásul a kitalált karaktere a legizgalmasabb az összes közül. Nos, nem. A Hunyadi végül is az, amire vártunk, egy igazi, nyugati minőségű filmdráma. Talán pont a nemzetközi koprodukciós konstrukció és az üzleti elvárások miatt (külföldi forgalmazás, egy az egész közép-európai, sőt nyugati piacnak szóló ajánlat is a film) nem engedhették meg maguknak a megrendelők és a készítők azokat a kis, agyafúrt, „magyaros megoldásokat” – értse mindenki, ahogyan akarja –, amelyek más magyar filmek esetében annyira nyilvánvalóak (magyarázza meg nekem valaki, hogy a Tündérkertből hogyan hagyhatták ki az egyetlen csatát?, Adyval szólva: „Vérért, vérrel, véresebben”).

A dicséreten túl elemezzük közelebbről, hogy mik a Hunyadi pozitívumai és mik a gyengéi, esetleg kihagyott lehetőségei. A cikk folytatásából az is kiderül, hogyan lett Alice Wiedel- (a saját neméhez vonzódó AfD-vezér) kompatibilis e sorozat.

Korábban írtuk

Előnyök és hátrányok

Érdekes, hogy éppen a Nagypál Orsolya által rendezett részben van egy leszbikus csókjelenet (ó, hát így egyáltalán nem lehet maradisággal vádolni a Nemzeti Filmintézet produkcióját!), és Isten látja lelkünket, nincs vele semmi gondunk, de elmond egyet s mást a Hunyadi-sorozat eszmeiségéről. Például azt, hogy az alkotók egyszerre akartak igen sok elvárásnak megfelelni: 1. meg akartak felelni a kormányzati elvárásnak és egy valódi, nemzeti értelmű filmet alkotni, amely egy kormánynak is különösen fontos ügyet – a délről érkező migrációs nyomást, inváziót – tematizálja történelmi környezetben, és a külföldi nézőknek is képes elmagyarázni, hogy manapság miért ez a magyar politika álláspontja; 2. meg akartak felelni a külföldi piacoknak, ezért kellett bele egy amazonszerű karakter (Szilágyi Erzsébet – Rujder Vivien), az említett nők közötti és heteroszexuális erotikadömping; 3. végezetül pedig a különféle műfajokat úgy kellett keverni, hogy élvezhető legyen férfiaknak (harcok, politikai ármányok) és nőknek (a főszereplők szerelmi, érzelmi kapcsolatai, drámái) egyaránt, ráadásul mindezt úgy, hogy közben ne váljon történelmi díszletű szappanoperává. Ezeket az elvárásokat nagyjából mind jól teljesíti a sorozat, de éppen ebből fakadnak a hibái is.

Például az, hogy nincsenek igazán mély, „világmagyarázó” párbeszédek benne, pedig a hasonló történelmi sorozatokban az „okos” karaktereknek igen sajátos vonása az „okoskodás”, ezekből ismerjük meg egy kor lelkületét (pl. Egbert wessexi király a Vikingekben, Alfréd Az utolsó királyságban); Cillei Ulrik (Fekete Ernő) karaktere kissé ilyen, Luxemburgi Zsigmond (Gálffi László) sajnos nem teljesen, pedig ha valaki, akkor ő…

Hiányzik a sorozat elejéről egyfajta kontextusteremtő bevezető – voltaképpen mi is az oszmán világbirodalom, amivel szemben állunk, és mit jelentett akkoriban a Magyar Királyság Európában (a Gyűrűk Urának a bevezetője tökéletes minta lett volna). Ez talán a külföldi nézők miatt lett volna fontos, de őszintén szólva a honiaknak sem ártott volna egy geopolitikai és történelmi gyorstalpaló – a sorozat elejére bevetített korabeli Európa-térkép, benne a (nagy) Magyar Királysággal pluszpont, de elégtelen.

A sorozat igazán merészet húzott, amikor úgy döntöttek, hogy mindegyik karakter az anyanyelvén fog beszélni (németül, olaszul, törökül, románul, szerbül), és ez meglepően jól működik a vásznon, hangulatfestő szerepén túl igazán jól megteremti a hitelesség látszatát is. A sorozat pedig – kultúrpolitikai termékként – csínján bánik a különféle nemzetek ábrázolásával. Azzal teljesen egyetértünk, hogy a törököket nem barbár, pusztító hordaként, hanem magaskultúra hordozóiként (talán túlságosan is) állítja elénk. Bécset viszont egyfajta civilizációs non plus ultraként mutatja meg, ami a korban nem feltétlenül volt így. Buda – a korabeli Európa egyik kulturális és politikai központja kissé lepukkantnak tűnik Bécshez képest, már amit látunk belőle.

És ezzel megérkeztünk a következő gondhoz: a sorozatban igazából egy elitdrámát látunk, nagyjából úgy, mint a Trónok harcában, a társadalom legfelsőbb rétegének kapcsolatait, viszonyait ábrázolják. És ezt sem feltétlenül következetesen, hiszen például eléggé homályosan jelenik meg a sorozat történetében, hogy miként emelkedik fel Hunyadi János (Kádár L. Gellért) a köznemesi létből a kormányzói székbe, ezért olykor kissé követhetetlen a cselekmény, a történetben el-eltelik egy-két év, de ezt nem igazán érzékeljük. Az is kár, hogy az istenadta nép csak biodíszletként szolgál (akkor is elég koszosak, pedig kiderül a sorozatból, hogy a rendezők tudják értelmezni a patak vagy az ér fogalmát). Ami a kihagyott lehetőségeket illeti, arra a legjobb példa az egyik koronázó jelenet. Ritkán van lehetősége magyar filmnek ilyen nagyszabású módon ábrázolni egy magyar királykoronázást, és ehhez képest… alig lézeng pár tíz ember a templomi padsorokban, az egyházi méltóságok inkább komikusak, semmint tekintélyesek, látványra inkább szegényes a királyság legpompázatosabb eseményének bemutatása. Az egyik, különben gyönyörűen filmezett csatajelenetben pedig nem ártott volna, ha a rendező (Nagypál Orsolya) hallgat a katonai szakértőkre és a páncélos lovagokat arra használja, amire valók.

Honnan hová?

„Röstellni való, ami filmügyben történik” – mondta Bán János, a Hunyadi regénysorozatot Bán Mórként jegyző író a Magyar Időknek adott címlapos interjújában 2018 júliusában. Nagy kultúrpolitikai vitát váltottak ki a szavai, hiszen számonkérte az Andy Vajna által vezetett Magyar Nemzeti Filmalapon, hogy nem készít történelmi filmeket a „bűntudatkeltő” alkotásokon kívül. Úgy látja: „egészséges nemzeti öntudat, nemzeti büszkeség nélkül esélytelenek vagyunk a jelen és jövő kihívásaival szemben”. Bán kifogásolta, hogy a magyar játékfilmgyártás több mint száz esztendeje alatt nem volt képes nagy költségvetésű történelmi játékfilmet készíteni Szent István királyról, Hunyadi Jánosról, Mátyásról vagy Zrínyi Miklósról, ezért az író szerint a magyar államnak határozott, tudatos megrendelőként kell fellépnie a kiemelt nemzeti ügynek számító történelmi filmek, televíziós sorozatok területén.

Az interjú elindított egy lavinát, de egy évtized kellett ahhoz, hogy elkészüljön a Hunyadi-sorozat. Sőt, először megbukott egy újabb kultúraellenes merénylet, Az utolsó bástya című „Hunyadi-film”. Utóbbit Szász János rendezte volna, és a forgatókönyvében szerepeltek a sokat idézett „héber tüzérek és lovári pattantyúsok”; egyfajta inkluzív, történelmi díszletű Dunának, Jordánnak egy a hangja típusú filmopuszt terveztek forgatni – mínusz nemzeti érzelem. A kormányzat által felügyelt intézmények érezték a nyomást, ezért is készült – több-kevesebb sikerrel – jó pár történelmi sorozat (Tündérkert, Aranybulla) vagy film (Semmelweis, Hadik, Most vagy soha; valamint a furcsa módon elkezdett, de befejezetlenül maradt 1242…), ám egyikben sem éreztük azt, hogy ez lehet ama „nagy” filmalkotás, amely vizuális, történeti és érzelmi élményként felér például az 1968-as Egri csillagokkal.

Az e hét vasárnapján, este 8 órakor a TV2-ben debütáló Hunyadi-sorozat a kormány eddigi legdrágább filmes projektje, az NFI nyilvántartása szerint 22,5 milliárd forint a tíz rész költségvetése. A Hunyadi tehát „too big to fail”, azaz túl nagy ahhoz, hogy megbukjon, talán ezért bízták Lantos Róbert kanadai producerre a munkát, és ezért készült nemzetközi koprodukcióban, külföldi színészek részvételével. Robert Dornhelm, Nagypál Orsolya és Szász Attila rendezték az egyes epizódokat, és nyilván nem hibátlanok, de summázva: ez talán az eddigi legjobb történelmi filmdrámánk. Érdemes megnézni!