Hunyadi Mátyás útja a hatalomba

A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban látható új magyar musical, A trón ugyanúgy a Hunyadiak korába visz minket, mint a Bán Mór regényfolyamából készült, tízrészes tévésorozat, de nem a törökverő János, hanem fiatalabb fia, Mátyás útját követi nyomon.

A Juhász Levente–Szente Vajk–Galambos Attila szerzőhármas zenés darabja a nándorfehérvári csata előestéjén kezdődik. Garai László nádor lánya, Anna ekkor közli a harctól távol maradó, az összecsapás végkimenetele miatt aggódó egybegyűltekkel, hogy látomása volt, amely elárulta neki: nemcsak Hunyadi János távozik az élők sorából, méghozzá rövid időn belül, de Cillei Ulrik, Hunyadi László, sőt, Ladislaus, vagyis V. László király is – és Mátyás lesz az utóda. A hallgatóság annak tudja be mindezt, hogy a lány szerelmes Mátyásba, csakhogy a fejlemények igazolni kezdik a szavait…

A trón tehát a nándorfehérvári diadal (1456 júliusa) és a Mátyás királlyá választása (1458 januárja) között eltelt másfél esztendő eseményeit veszi alapul, amelyek címszavakban a következők: Hunyadi János halála; V. László ígérete, miszerint megkíméli a riválisának tekintett Hunyadi László életét; a király esküszegése, vagyis Hunyadi László lefejeztetése; Mátyás prágai fogsága; V. László halála; Mátyás királlyá választása.

A mű az alapok tekintetében tartja magát a forrásokban feljegyzett eseményekhez, ám ha a részletekről van szó, nem feltétlenül pontos. Mátyás például alig tizenhárom éves volt, amikor édesapját elragadta a pestis – a musicalben viszont a húszas éveinek közepén járhat. Garai Anna és V. László szintén idősebbek a darabban, mint a valóságban voltak a számukra sorsdöntő 1457-es évben.

De egyéb eltérések is akadnak: ha van ember, aki nélkül Mátyás nem lett volna király, az a nagybátyja. Szilágyi Mihály vagyonának, érdekérvényesítő képességének – és persze katonai erejének – döntő szerepe volt abban, hogy trónra léphetett, ehhez képest Szilágyi még csak nem is szerepel a musicalben!

Továbbá: az, hogy Garai Annát és Mátyást plátói szerelem fűzte volna össze, kevéssé valószínű: a lány Hunyadi László jegyese volt, csak az idősebb fivér lefejezése után vetődött fel, hogy Mátyáshoz adják, és akkor sem a kettejüket összefűző érzelem, sokkal inkább a Szilágyi–Hunyadi-, valamint a Garai–Újlaki-liga között létrejött hatalmi alku következtében. A darabban ugyanakkor egyik körülményről sem esik szó.

Végül: V. László haláláról sokáig csakugyan úgy tartották, hogy mérgezés okozta – még ha nem is úgy, ahogy a musical bemutatja –, ám azóta igazolást nyert: fehérvérűség, vagyis leukémia végzett vele.

A trónt tehát nem lehet történelmi hitelességre törekvő alkotásnak tekinteni – igaz, egy musicalnek nem is feltétlenül dolga, hogy ilyen legyen. A darab végső soron zenés kalandregénybe ágyazott fejlődéstörténet: annak állomásait mutatja be, hogy Mátyás – kezdeti hitetlenkedését, ódzkodását feladva – elfogadja a sorsát, tudomásul veszi, hogy feladata van, és eltökéli: mindent megtesz azért, hogy jó király váljon belőle.

A mű ihletője csupán részben a magyar história. A fennmaradó részt jól érezhetően különféle amerikai popkulturális alkotások teszik ki, például a Disney-féle animációs filmek vagy a Trónok harca. A musical egyes szereplői éppen olyan elszántan küzdenek a hatalomért, mint Westeros nagyobb családjainak képviselői ez utóbbi regényfolyam köteteiben (és persze a belőlük készült HBO-sorozatban). A darab címét adó uralkodói szék eltéveszthetetlenül a Vastrónt idézi, míg a széria egyik megállapítása – „A káosz egy létra” – csaknem változtatás nélkül beépült az egyik dal szövegébe.

A Trónok harca-áthallásokhoz a musicalnek kvázi fantasy jelleget kölcsönző színpadi megoldások illeszkednek: V. Lászlót a neki jutott első és utolsó dalban démonok veszik körül – megbéklyózva, ide-oda rángatva őt –, Garai nádor egy ponton megelevenedett kígyók gyűrűjében találja magát, a Hunyadiak címerállata, a holló pedig diadalmas égi segítőként jelenik meg, akár egy megelevenedett totemállat.

És hogy mindez milyen egyéb benyomásokkal társul? A Kovács Yvette Alida által tervezett jelmezek elevenné teszik a szóban forgó kort, Rákay Tamás díszlete pedig ugyanolyan kifejezően jelenít meg várudvart és börtönt, mint a templombelsőt. Juhász Levente zenéje hol rockos, hol olyan, mintha a kereskedelmi rádiók kínálatából kívánna ízelítőt adni.

Az első felvonás legemlékezetesebb dala talán az, amelyben a Mátyás védelmével megbízott szerzetes, Petrus kifejti: a népet meg kell kérdezni arról, milyen királyt szeretne. Valamint az, amelyben Garai nádor az ellenfeleire lesújtó kígyóként jellemzi magát. A második felvonásból további kettőt lehetne említeni: a börtönben raboskodó Mátyás elfogadja a sorsát, később V. Lászlóval és Garai nádorral előadja a „Nincs visszaút” megállapítással jellemezhető tercettet. Az utolsó szám ugyanakkor egyértelműn pozitív végkicsengésű, és bizakodva tekint a jövőbe: „Lesz ország, lesz nemzet, / álmodni most legyen merszed!”

A Mátyást alakító Koltai-Nagy Balázs jól érzékelteti a kontrasztot, amely az elején kissé határozatlan, a végére azonban magabiztossá váló Mátyás viselkedésében mutatkozik. A Petrust alakító Mechle Christian szeretetre méltó, bátorságról is tanúbizonyságot tevő, lelkes figurát formál a rá bízott karakterből, akiről a néző az elején akár azt is gondolhatta, hogy leginkább azért szerepel a darabban, mert a komikus mellékszereplő kihagyhatatlan.

Kovács Gyopár méltóságteljes, tisztán segítő szándéktól vezérelt személyként mutatja be Garai Annát, aki kész elfogadni, hogy szerelme nem teljesülhet be. A női szereplők közül azonban a Zofiát – III. Frigyes német-római császár ágensét (amúgy kitalált személyt) – megformáló Bori Réka nyújtja a legerőteljesebb alakítást: úgy indul bevetésre, hogy combjára tőrt szíjaz, csókra csábító ajkára mérget ken. Karaktere egyszerre taszító és vonzó, minden gátlástalansága, kíméletlensége ellenére sem lehet érzéketlennek nevezni.

Vagyis: A trón összességében élvezetesen meséli el egy kezdetben esélytelennek – de legalábbis nem túlságosan fontosnak, nem igazán veszélyesnek – tartott személy magára találásának történetét, akiből ezek után az ország talán legjobb emlékezetű királya lett.

Aki történelemóra helyett szeretné megtekinteni, számítson rá, hogy utána a tanár olyat is kérdezhet tőle, amire a darab alapján helytelen választ ad majd. Ám akik kedvelik a látványos színpadképpel, lendületes koreográfiával előadott musicaleket, netán a kalandtörténetek rajongójának vallják magukat, bizonyára kellemesnek találják a megtekintése nyújtotta élményt.

A magunk részéről mindenesetre még sokáig emlékezni fogunk rá, ahogy a közönség a finálé alatt feláll, és hangos tapssal kísérve, a szereplőkkel együtt énekli: „Jöjj, ébredj, tavasz! / Olyan légy, mint szemünkben a láng!”