Húsvét a remény bizonyossága
Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. A Szentháromnap eget-földet rengető világfordulásában sűrűsödik össze mindaz, amiben hiszünk, amiről meg vagyunk győződve: Krisztus megbélyegzése-elítélése, kínhalála és dicsőséges feltámadása.
Csak négy nap telik el virágvasárnaptól nagycsütörtökig, de semmi sem áll távolabb egymástól, mint ez a két nap. Virágvasárnap Jézus diadalmenetben vonul be Jeruzsálembe, nem azért, mert így akarta, hanem mert így kellett lennie. Az elé terített köntösök, a dicsőséget jelképező pálmaágak, a hangosan éljenző tömeg megmutatta, hogy milyen mélyről jövő, zsigeri a megváltás iránti sóvárgás. De a tömeg csak az ösztönös vágyig jutott, harsány hozsannázása valójában a vak önszeretet megnyilvánulása volt. Nem Jézust, az Isten fiát imádták, hanem a remélt menetrendszerinti próféta-forradalmártól várt megrendelhető csodatételek nyomán elgondolt saját fényes jövőjüket.
Ennél messzebb nem is járhattak volna az igazságtól. Ezért volt könnyű dolga a zsidó főpapoknak: a csalódott, frusztrált tömeg nem magában kereste a hiú ábrándok szertefoszlásának okát, hanem azt tekintette bűnbaknak, aki soha nem ígért könnyű, gyors, instant üdvösséget, csak küzdelmes, viszontagságos, mással fel nem cserélhető, ki nem váltható utat. Annak végigjárásához bizony lemondás, alázat, el nem fogyó hit szükséges. Ezekben pedig azokban az időkben sem bővelkedett a tömeg.
Ezért látogatta meg éjjel, titokban Jézust a zsidó főtanács szkeptikus, de kíváncsi farizeus tagja, Nikodémus: tartott sajátjai gyűlöletétől, ami az előző vasárnap még lelkesen hozsannázó népet vérontásért ziháló bosszúvágyba hergelte. A korabeli politikai propaganda megtette hatását, a történelem első írásban fönnmaradt demokratikus szavazásán a nép pajzsra emelte a rablógyilkost, és kínhalálba küldte az Igazat. Az istengyilkossági kísérlet bélyege immár lemoshatatlan az idők végezetéig.
A többit tudjuk. Nagycsütörtökön elárultatás, fogságba vetés, gúny, szitok, ütleg. Nagypénteken húsba tépő korbács, kifakadó, patakzó vér. Végtelen szenvedés, testi és lelki kín. Osztozkodás a megtöretett Krisztus ruháján. A csőcselék röhög, jól mulat, a zsidó főtanács elégedett.
Aztán hirtelen sötét lesz, megremeg a föld. A megrendült, elkeseredett, talán csalódott tanítványok nem értik. Nem érti a titkos tanítvány, Arimatheai József sem, a zsidó főtanács esszénus tagja, aki a Megfeszítettet tiszta gyolcsba öltözttette és saját sírboltjába temette. Nagyszombaton zavarodott csönd és kétségbeesett kétely ereszkedik a tanítványokra. Értelmük majd csak harmadnapon világosodik meg. A Szűzanyán kívül csak az első római megtérő, az igazságot villámcsapásként felismerő százados fogja fel ott, a dicsőséges kereszt tövében, hogy mi történt: Istennél nincs halál, a Sátán elbukott. Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat – adjuk tudtul határtalan bizonyossággal az örömhír örömhírét országnak és világnak. Ez a bizonyosság egyetlen, de minden kételyt, meghasonlást, kicsinyhitűséget legyőző reményünk, mindenki reménye, mindenki esélye a reményre. Áldott húsvétot!
